Amerika megkomponált mítosza

A Watergate-ügyet kirobbantó Bernstein–Woodward szerzőpáros neve ma már fogalom, egykori cikksorozatuk kétségkívül forradalmasította az oknyomozó újságírást. A duó egyike, Bob Woodward ma is a Washington Post megbecsült munkatársa. Legutóbbi magyarul megjelent könyve, a Bush háborúja azonban némiképp árnyalja szakmai elhivatottságát, egészen pontosan alapjaiban rendíti meg a függetlennek mondott amerikai újságíró mítoszát.
A Bush háborúja nem afféle nyári olvasmány, a háromszázötven oldalas magyar kiadáson valósággal át kell rágnia magát a politikai boszorkánykonyhák titkai iránt érdeklődőknek. Bob Woodward oknyomozó riportkötete a szeptember 11-i merényletek utáni első száz napról számol be. Miután a szerző belepillanthatott titkos kormányzati iratokba, szabad bejárása van a legfontosabb szereplőkhöz – magához az elnökhöz is –, jegyzőkönyvek, visszaemlékezések, magánbeszélgetések százait-ezreit látta-hallotta, joggal vélhetnénk, hogy tárgyilagos és újszerű összegzést ad a történtekről. Woodward azonban csalódást okoz, bevallottan is kordokumentumnak szánt munkája aligha állja ki az idők próbáját.
Már első látásra is feltűnő, hogy Bob Woodwardnak kevés a mondanivalója a terrorizmus valódi eredőjéről és a szeptember 11-i merényletek hátteréről. A Bush háborúja végeláthatatlan nemzetbiztonsági tanácskozások sorozata, „oda kell csapnunk”, „kiebrudaljuk a fickókat” és „rájuk szabadítjuk a poklot” színvonalú kiszólásokkal. Miután Woodward nem árnyalja a főszereplő álláspontjait, háromszázötven oldal után sem világos, hogy mi a különbség mondjuk Colin Powell és Donald Rumsfeld felfogása között. Az elnök elé kerülő különböző javaslatok hemzsegnek az általánosságoktól, a világpolitikát irányító nemzetbiztonsági szakértők, miniszterek, titkosszolgálati alkalmazottak frázisokat hangoztatnak, lehengerlő szakértelem híján a hazafias lendület viszi őket. Ha a Bush háborújában szereplő események valóban hitelesek, szinte felfoghatatlan, hogy a világméretű keresztes hadjárat főszereplői miként képesek átlátni a legegyszerűbb világpolitikai folyamatokat.
Woodward láthatóan a szenzációra fogékony amerikai közönségnek írta kétséges értékű könyvét, s akarata ellenére a hivatalos washingtoni álláspontot örökítette meg, egészen pontosan azt, ahogyan a State Department és a Pentagon látni és láttatni szeretné az ikertorony elleni merényleteket. Ebből a szempontból a Bush háborúja tanulságos olvasmány, hiszen – bár mitologikus ködbe burkolja a történéseket – sajátos kommunikációs szemléletről árulkodik. Mindenekelőtt feltűnő, hogy Woodward számos fontos részletet nem tart említésre méltónak. Sokatmondó tény például, hogy a közel-keleti válságot, Izraelt és a palesztin ügyet a szerző még csak hivatkozásként sem érinti a szeptember 11-i támadások előzményeként. Bár az általa nyújtott információk alapján az al-Kaida motivációi egyszerűen nem léteznek, nehezen hihető, hogy politikai, történelmi és vallási eredők nélkül formálódott volna a rejtélyes terroristahálózat. Woodward és a könyv megszületését kitörő örömmel fogadó hivatalos kritika előzmények nélküli, váratlan fordulópontnak, az új emberi időszámítás kezdetének látja szeptember 11-ét.
Pedig a történet nem aznap kezdődött. A könyv azt sugallja, hogy az elrettentésen és megelőzésen alapuló Bush-doktrína nem más, mint a mélységesen megrendült elnök szerencsés rögtönzése, amelyet váratlanul jelentett be a kamerák kereszttüzében. Kár, hogy Woodward nem tartja fontosnak annak a munkacsoportnak a ténykedését, amely George W. Bush kinevezése után tanulmányban összegezte az új amerikai nemzetstratégiai célokat. Valójában tehát nem az elnök, hanem a Project for a New American Century szerzői, a washingtoni héják, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul Wolfowitz, valamint a „sötétség hercege”, Richard Perle és az elnök fivére, Jeb Bush alkotta meg a Bush-doktrínát, hónapokkal a 2001. szeptember 11-i támadások előtt.
Bob Woodwardot láthatóan az elnök személye foglalkoztatja a leginkább. Némileg tájékozatlan, de hihetetlen előrelátással és páratlan beleérző képességekkel rendelkező embernek ábrázolja Busht. Persze, néha itt is kilóg a lóláb. Emlékezetes, már-már könnyfacsaró jelenet például, amikor az egyik nemzetbiztonsági tanácskozáson döntenek Afganisztán bombázásáról, és Bush elnök azt javasolja, hogy először élelmiszercsomagokat dobjanak le, s csak ezután kezdjék meg az ország elpusztítását. Bush olyan háborút akart folytatni, amely egyaránt figyelembe veszi a gyakorlati és az erkölcsi megfontolásokat – írja Woodward, majd idézi Busht: „Létezik az emberi szenvedésnek olyan formája, amelyre még háború idején is tekintettel kell lennünk. Vannak értékek, amelyeket semmilyen körülmények között sem áldozhatunk fel – az Istentől eredő értékek. Ezeket az értékeket nem az Egyesült Államok hozta létre. Ez a szabadság, az emberi méltósághoz való jog, a szeretet, amelyet az anya érez gyermeke iránt. És nagyon fontos, hogy külpolitikánk során, diplomáciai és katonai lépéseinkkel ne sugalljuk soha, hogy ezeket az értékeket mi hozzuk létre, hogy ezek tőlünk erednek.”
Vajon mi lehetett a könyv megírásának valódi célja? Nos, talán egyfajta lelki kapcsolatteremtés, a nemzeti egység kimunkálása a döntéshozók és a kisemberek között. Ha Woodward valóban ezt akarta elérni, alighanem sikerrel járt, hiszen a Bush háborúja hosszú heteken át vezette az amerikai sikerlistákat. Ő is felelős azonban azért, hogy az amerikai közvélemény nagy része egyfajta kalandregénynek látja a szeptember 11-i tragédiát, a hozzá hasonló publicisták lelkén szárad, hogy nem késztetik önálló gondolkodásra az embereket, s hogy hollywoodi mázzal öntik le a valódi történéseket. Bob Woodward könyve az amerikai mitológiagyártás hosszú sorába illeszkedik. Újszerű annyiban, hogy a szerző leplezetlenül hitet tesz az erőpolitika mellett, ami egy republikánusbarátsággal nem vádolható amerikai publicistától legalábbis meglepő.
Úgy látszik, változnak az idők, változik a közhangulat – amiért Nixont pellengérre állították, most megkoronázzák Busht. Hogy a világhatalmi törekvések igazolása mennyire áthatja a könyvet, annak bizonyítására lássuk a Bush háborúja befejező mondatait, amelyek az afganisztáni háborúban győztes amerikai katonák gondolatait közvetítik az olvasónak:
„Az elhagyatott helyen a férfiak egy helikopter előtt álltak vagy térdeltek. A háttérben a földbe egy amerikai zászlót dugtak. A földön a lerombolt Világkereskedelmi Központ egy darabkája fölé kövekből sírhantot emeltek. Valaki fényképet is készített róluk. Az egyik férfi elmondott egy imát, majd folytatta: – Azoknak a bátor amerikaiaknak örökké tartó emlékére szenteljük meg ezt a helyet, akik szeptember 11-én pusztultak el. E hely emlékeztessen mindenkit, aki pusztulást akar hozni országunkra, hogy Amerika nem fogja tétlenül szemlélni, amint a terror úrrá lesz rajta. És hatalmas nemzetünk védelmében halált és erőszakot viszünk a világ mind a négy szegletébe.”