Anyák álma

Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy a babona elleni harc és a hiedelmek felszámolásának jelszava a negyvenes évek végén nem jelentett mást, mint az emberi élet legbensőbb szférájába való beavatkozást: a nevelés állami kisajátítását. A szocialista embertípus megteremtéséhez kapóra jött a nők tömeges munkába állása és a gyermekellátó rendszer kiépülése. A kor eszményképe a gyári munkásnő, aki a „haladó” rendszer adományaként háromóránként fehér köpenyben, szája elé kötött kendővel megszoptathatta gyermekét, akit a gyári bölcsőde gondozónői neveltek a szebb és fényesebb jövő proletárjának. Az ideológiai alapot mindehhez Pikler Emmi gyermekgyógyász szolgáltatta, aki 1946-tól a Lóczy Lajos utcai csecsemőotthonban ültethette át a gyakorlatba nevelési elképzeléseit. Bár a Pikler-féle nevelési elvek világhírűvé váltak – hiszen akkoriban újszerűnek tetszett, hogy a babát hagyták a saját ütemében fejlődni, és a személyiségét többé-kevésbé tiszteletben tartották –, mégis, ha az ember átlapozza az 1940-től napjainkig újra és újra kiadott Mit tud már a baba? című könyvet és az Anyák könyvét, borzongás járja át: legyen minden steril, percre szabályozott és szigorúan írásban rögzített, nehogy csókolgassuk a csecsemőt, és még véletlenül se szoptassuk meg éjjel. Bár ez utóbbi elvét Pikler Emmi élete végén visszavonta, mégis egész nemzedékek jegyezgették gondosan a pelenka tartalmát, és zokogtak együtt az éhesen üvöltő babákkal.
Dr. Spock, a legendás pszichológus aztán feloldotta minden szorongás alól a nőket. Azt mondta, csinálják úgy, ahogyan nekik jó. Ez volt a hatvanas–hetvenes évek időszaka, amikor mindenki azt hitte, az ember legyőzte a természetet: a nők programozottan hozták világra gyermekeiket; az újszülötteket az anyjuk helyett az első napokban szakképzett csecsemőápolók etették cumisüvegből, tápszerrel. Akkoriban bolondnak nézték azt, aki szoptatott. Dr. Spock azt javasolta, ha a kismamák már nem bírják a gyerek ordítását, vegyenek maguknak vigaszul új ruhát. A nyolcvanas évek végére aztán felnőtt a depressziós, anyamellet soha nem látott, tehéntej-allergiás nemzedék, amelyet Elisabeth Wurtzel írt le Prozac ország című regényében.
Szülőkorba érve ez a generáció már mást akart: természetesen szülni, sokáig szoptatni, otthon maradni, lábacskát puszilni, kövér pocakba belefújni. Ekkorra az orvosok is belátták, hogy a csecsemő számára a legjobb táplálék az anyatej, és az anyával szoros testi közelségben töltött első éveket semmi sem pótolhatja. A papák bemehettek a szülőszobába, és az újszülöttek az anyjukkal maradhattak. Magyarország igazán büszke lehet a védőnők szoptatást támogató munkájára: míg a hetvenes években az anyáknak alig öt százaléka szoptatta hat hónapos koráig a gyermekét, ma ez az arány nyolcvan százalék feletti. A kilencvenes évekre felvirágzott a babás üzletág: reklámokkal megtömött kismamamagazinok tucatjai tudatják azt, amit azelőtt legjobb esetben csak egymás közt beszéltek meg az asszonyok: mit kell érezni vajúdás közben, hogy büfiztessünk és a legfontosabb: hogyan nyerjük viszsza régi alakunkat. Az ezredforduló kismamája ugyanis fitt. Terhességét karrierjéhez igazítja, mindvégig tornázik, és egy dekát sem hízik. Ápoltan és mosolyogva, beavatkozás nélkül szül, aztán könynyezve tekint tökéletes, gyönyörű gyermekére. Csodálatos érzéseket él át akkor is, amikor éppen csak letette a fejét, és az édes csöppség máris rázendít. Okosan érvel a forró gázsütő ellen, csengő hangon népdalokat énekel, miközben méregdrága bioételekkel eteti kicsinyét. Akár két évig, a gyermek igényeihez igazodva szoptat, ám mindeközben karcsú marad, és párját – aki önfeledten pelenkázgat – szexis fehérneműkben bűvöli el. Hamar visszatér munkájához, hiszen okos szervezéssel minden megoldható. Azon pedig lehetőleg nem gondolkozik el, hogy ha mindez valóban így van, akkor a hollywoodi sztárok miért nem szülnek gyereket.