Az emberi civilizáció folyamatossága ennek a vidéknek az egyik csodája. Minden korszak itt hagyta emlékeit, a természet is bőkezűen osztogatta áldásait, és az ember is támogatta a természetet. A XVII. században például egy languedoci születésű báró, Paul Riquet a fejébe vette, hogy megvalósítja az ott élők régi álmát: összeköti az Atlanti-óceánt a Földközi-tengerrel, csatornát építtet, amelyet a Fekete-hegy vize táplál majd. Megpróbálta elfogadtatni tervét XIV. Lajos mindenható pénzügyminiszterével, Colbert-rel, de az csak nevetett rajta. A Napkirály azonban felfigyelt, és áldását adta rá, ha elég pénzt nem is. Megkezdődött az évszázad építkezése, amely 14 évig tartott, és felemésztette Riquet teljes magánvagyonát. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: a nyugatról keletre tartó, Toulouse-tól Sète-ig 240 kilométer hosszan kanyargó csatornát sokáig a világ nyolcadik csodájának tartották, 1996-ban pedig a világörökség részévé nyilvánították. Zsilipeivel, csatornahídjaival – amelyeken fönn a magasban hajók és nem gyalogosok közlekednek –, vízelvezetőivel a kor legmagasabb technikai színvonalát képviselte. Műszaki szerkezeteinek jó részét azóta sem kellett javítani, kifogástalanul működnek! A Canal du Midi forradalmi változást hozott a borkereskedelemben, és látványnak is csodálatos. A partját szegélyező, háromszáz éves platánok messziről mutatják, merre kígyózik. A vállalkozó szelleműek bérelhetnek kis hajót, bárkát, nem kell hozzá semmiféle jogosítvány, és nekiindulhatnak a felfedezőútnak. (A zsilipeléstől nem kell félni, hozzáértők segítenek.) Olyan ez a csatorna, akár egy gyöngysor, szemei a régió szebbnél szebb települései, köztük két nevezetes kisváros: az antik világ emlékeit őrző Narbonne és a középkori Carcassonne, utóbbi ugyancsak a világörökség része.
A gazdag múzeumairól, érseki palotáiról híres Narbonne-hoz közel a Földközi-tenger. Az út természetvédelmi területen át vezet. Az ötven kilométer hosszú homokos part mentén kis halászfaluk sorakoznak ősöreg házaikkal, girbegurba utcáikkal. Gruissanba piacnapon érkezünk: megszámlálhatatlanul sokfajta olajbogyó, halak, rákok, húsok, zöldség- és gyümölcshalmok, fantasztikus színű és formájú virágok. De a falu legnagyobb kincse a tengeri só, még múzeuma is van itt, megvásárolható a természettől visszalopott fehér kristály. (Akkor tudjuk meg, micsoda különbség van só és só között, ha megkóstoljuk a „fleur du selt”, amelyet a víz feszínéről halásznak le szélcsend idején.) A lepárlást a természet, a nap és a szél végzi el lassan a faluhoz közel, Szent Márton szigetén, az ember csak segíti a folyamatot. A források szerint már a Kr. e. I. században ismerték itt a sólepárlásnak ezt a módját: a fokozatos kristályosítást, amelyen azóta nem sokat változtattak. A tengervizet szépen elsimított, enyhén lejtős homokpadokra vezetik, és hagyják párologni, majd több hónap múlva begyűjtik a kikristályosodott sót. A legérdekesebb azonban az, hogy a sólepárlás jótékonyan átformálta a környezetet, a környezetvédelem legjelentősebb tényezője lett!
– Mióta a XX. század elején újrakezdődött itt a lepárlás, visszatértek azok a ritka vízimadarak – köztük a rózsaszín flamingó –, amelyek korábban elhagyták ezt a vidéket. A nagy és nyugodt vízfelületek, a háborítatlan környezet eszményi élőhelyet teremtett számukra – magyarázza Patrice Gabanou, a telep vezetője. A homokpadok szélét pedig halofita, azaz sókedvelő növények nőtték be. Ezek másutt nem találhatók meg, csak a só élteti őket. Ornitológusok, botanikusok paradicsoma ez a terület.
A tenger persze nemcsak áldás, hanem örök veszedelem is. A halászok, hajósok földjén Mária kultusza uralkodik. A Gruissan környékiek Notre Dame des Auzils-hoz, Segítő Szűz Máriához imádkoznak, az egyik dombtetőn neki építettek kápolnát még a XVII. században. A hozzá vezető meredek erdei úton jelképes sírok sora. Azoké a tengerészeké, akiket a viharok ragadtak el az idők folyamán. Három évszázada zarándokol ide évente háromszor a falu apraja-nagyja. A kápolnát, amelynek falait ex votóként hajókat ábrázoló festmények, illetve hajómodellek díszítik, 1967-ben kirabolták. A gruissaniak nem gazdag emberek, de a saját költségükön hozattak Bretagne-ból festő-restaurátort, aki fotók alapján újrafestette az eltűnt képeket – ezúttal trompe-l’oeilként, hogy ne lehessen ellopni őket. Az idén áprilisban vandál kezek kalapáccsal szétverték a kőkereszteket a síremlékeken. A helybeliek egy hét alatt összeadták a pénzt, és visszaállíttatták őket. Nagy nyugalom és derű száll az emberre ezen a helyen, akár vallásos, akár nem, és amikor föntről, a templom elől lenéz a képeslapkék tengerre, csak hallgatni tud. Lehet mosolyogni Jean Carbonelen, a volt mentőhajó-kapitányon, mert ki nem fogy a szóból, és elképesztően gyorsan beszél. „Madame, ezt hallgassák, ez igaz történet!” – halljuk vagy századszor. Monsieur Igaz Történet negyven éven keresztül szolgált a tengeren, több száz embert menekített ki a vízből, miközben ő is majdnem odaveszett. Évek óta nyugdíjas, azóta megszállottan mesél, ő a templom őre, mindenese, a faluja élő történelme, lelkiismerete. Nagy színész és nagy mesemondó, a történetei lebilincselőek, érdemes volna följegyezni és kiadni őket.
Segítő Szűz Mária lakától eljövet, a kápolna alatti parkolóban beülök helyi kalauzunk, Danièle kocsijába: „Framboise” kertvendéglőjébe készülünk. Hajtűkanyaros, keskeny út visz lefelé, a kocsi egyre gyorsul. Behajtunk egy kis platóra, megérkeztünk. Danièle kikapcsolja a gyújtást, közben éles csattanás: eltört a kuplung. Végigfut a hátamon a hideg. Mi lett volna, ha ez néhány másodperccel előbb, valamelyik hajtűkanyarban történik?
Ettől kezdve csak igaz történetekbe csöppenünk, és nyitott, remek emberekkel találkozunk. A Framboise-nak (Málna) becézett, csupa mosoly, gyerekeit egyedül nevelő asszony ebben a férfiak uralta vízi világban egyedül vágott bele a szőlőművelésbe, borkészítésbe és vendéglátásba. Már-már feladta, tele volt adóssággal, amikor egy nap megjelent nála Jean-Jacques Beneix, hogy ott forgatná új filmjét. És úgy lőn. A film hatalmas siker lett, ő pedig felajánlotta Framboise-nak, hogy odaadja neki – ingyen – a film plakátját, tegye a borai palackjára. Hátha segít. Segített. Framboise kievickélt anyagi gondjaiból, de azóta sem pihen a babérjain, pedig kisvendéglőjébe napokkal korábban be kell jelentkezni, ha valaki asztalt akar kapni. Szállóvendéget is fogad a szőlőbirtok szélén, három vagy négy összkomfortos kis lakásban, az úgynevezett „gîte”-ben. (Nálunk fizetővendég-szobának mondanák, de nem az, mert nemcsak szoba, hanem önálló kis apartman.) Ki gondolná, hogy az egyiket, amelyik tele van barátságos kis zugokkal, birkaakolból alakították át.
Madame Gourgues Párizsból költöztette régi könyvekre és metszetekre specializálódott könyvesboltját a Canal du Midi partjának egyik legszebb falujába, Somailba. A galériássá átalakított régi raktárhelyiségben 30 ezer kötet sorakozik a polcokon. A bejárat mellett a falon lepedőnyi világtérkép, rajta apró zászlócskák. Vásárlói származási helyét jelzik. Magyarország is kap egyet, innen nem lehet elmenni vásárlás nélkül. Meg lehet itt ebből élni? – teszem fel az udvariatlan, butácska kérdést. Madame Gourgues elnézően mosolyog: régi vevői is jönnek utána Párizsból – válaszol. De nem kell feltétlenül jönniük, mert ott az internet és a posta, ily módon is megkapják, amit keresnek. A bolt jelszava: „Trouve tout” – mindent megtalálsz. (A konkurencia nincs messze: Montolieu-ben tizenöt könyvesbolt sorakozik szinte egymás mellett.)
Egy fiatal méhész olyan szakszerűen és élvezetesen magyarázza a mesterségét, a méz csodatévő hatásait, hogy a legjobb tanárok is megirigyelhetnék. A kis vállalkozás bemutatótermében legalább húszféle méz sorakozik az asztalon: rozmaring-, pitypang-, gesztenyeméz és így tovább. Itt pergetik, csomagolják, és itt is árulják. Úgy gondolták, megpróbálják idecsalni a vásárlókat ahelyett, hogy ők vinnék a boltokba a termékeiket. Az ötlet bevált, ma öt családnak ad tisztességes megélhetést ez a hely. (Önkéntesen társultak, támogatást senkitől sem kaptak, s csak magukra voltak utalva.) Persze rögtön az jut az eszembe, miért nem lehet valami hasonlót meghonosítani nálunk is azokon a vidékeken, például az Őrségben, ahol munkalehetőség alig akad, méz viszont van bőven, mégpedig igen jó minőségű.
A Camel házaspár boutenaci vendégházába ma már a világ minden sarkából érkeznek visszatérő látogatók. Pedig csak öt éve határozták el, hogy megpróbálkoznak ezzel a mesterséggel. A gyerekeik felnőttek, úgy gondolták, ideje valami értelmes foglalatosság után nézni. Öt éve eladták narbonne-i lakásukat, és megvették egy hajdani jómódú szőlősgazda elhagyott házát. Együtt laknak, együtt étkeznek a vendégeikkel, és arra is jut idejük, hogy „személyre szabottan” foglalkozzanak velük. Françoise, a ház asszonya a séf, le a kalappal a szakácsművészete előtt, a rafinált egyszerűség mintapéldáit varázsolja az asztalra. Ő főzi be a reggelihez felszolgált több mint tízféle lekvárt, dzsemet is. Este az eper mellé desszertként, meglepetésnek sűrű palacsintatésztában kisütött akácvirágot kínált. Jacques a sommellier és felszolgáló egy személyben. Ha sült krumplit árulnának a tengerparton, biztosan többet keresnének, de ők nem erre szerződtek, mondják, hanem arra, hogy megszerettessék a környék kultúráját – a szó legtágabb értelmében.
A boutenaci kastélyban kapott helyet a Corbières vidék (Aude megye egyharmada) szőlősgazdáinak központja, ahol mindent meg lehet tudni 1985 óta eredetvédett, legjobb boraikról, híres AOC-jaikról (appellation d’origine controlée), és meg is lehet kóstolni őket. A lézignan-corbières-i bormúzeumban pedig a borkészítés történetébe, titkaiba is bevezetik az érdeklődőt. Ma errefelé a szőlőtermelők átlagéletkora 35 év. A fiatalok már nem mennek el a falvakból. Tudják, hogy kiváló minőségű borokat lehet készíteni helyi szőlőfajtákból is: a carignanból, a grenache-ból, a syrah-ból, a bourboulencből, újabban a mourvèdre-ből, és hogy mindenben a helyi specialitás a legérdekesebb. Sok hektárt ezekkel a fajtákkal telepítettek újra. Minden kisebb tájegységnek: a Corbières-nek, a Fitou-nak, a La Clapnak, a Minervois-nak megvan a maga specialitása, de a meghatározó ezeken belül is a terroir. A borok nagy része testes vörösbor, de van friss, illatos rozé, száraz muskotály, messze földön híres blanquette de Limoux és így tovább.
Itt nem volt erőszakos téeszesítés, a szőlőbirtokosok egy része magánpincét tart fenn, aki teheti, maga készíti és palackozza a borát. A többiek szövetkezeteket alakítottak. A verseny nagy, de ezek a néhány éve még lenézett borok sorra nyerik az érmeket a versenyeken. Az áruk azonban még mindig jóval alacsonyabb, mint a nagy presztízsű, bevezetett bordeaux-i vagy burgundiai boroknak. Igényes vendéglős ma már nemigen lehet meg sommellier nélkül, vagy ha még sincs sommellier-je, akkor neki kell értenie a borokhoz és ahhoz, hogy milyen fogáshoz milyen bor illik. Mint a carcassonne-i születésű Pierre Mesának, aki fiatalon került el otthonról, megjárta Amerikát, Ausztráliát és több európai országot, míg összegyűjtött annyi pénzt, hogy visszavásárolhatta szülei házát. Ott nyitott vendéglőt. Azt állítja: ő már messziről látja, hogy aki leül az asztalhoz, német-e vagy amerikai, olasz-e vagy ausztrál, s mire érzékeny. Az egyik a húsokra, a másik a tésztára, a harmadik a borokra. Neki pedig minden igényt ki kell elégítenie, mert Carcassonne-ban irtózatosan nagy a verseny.
A világ minden sarkából özönlenek ide a turisták. Fantasztikus ez az erődített város, amelynek alapjait a Kr. e. III. században rakták le, mai formájában pedig a középkort idézi. Megmentésére a IX. században a helybeliek indítottak akciót, és lelkes támogatóra találtak Prosper Mérimée-ben, aki akkor a műemlékek inspektora volt. Az erődítményt Viollet-le-Duc tervei alapján rekonstruálták. Azóta sokat vitatkoztak azon, nem lett volna-e helyesebb meghagyni romos állapotában. A vitát alighanem az UNESCO Világörökség Bizottságának döntése zárta le. Carcassonne katedrálisa, kettős védfala, grófi kastélya – ez az erődítmény az erődítményen belül – olyan az esti kivilágításban, mint valami csodás díszlet. Érdemes kisétálni a várfalon kívülre, fölmenni a XIV. században épült öreg hídra és onnan visszanézni. Díszlet vagy nem díszlet, gyönyörű! Különösen májusban és szeptemberben, amikor elcsitul a látogatók rohama. Hatalmas ciszternája tele van aprópénzzel, merthogy tudni való: aki pénzt dob a kútba, visszatér.
VÉGE
eső
Borongós karácsonyvárás: szomorkodik szenteste előtt az időjárás + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!