Az emberiség ellensége

Nem túlzás azt állítani, hogy ezen a héten történelmi találkozónak adott otthont a kínai főváros. Azt ugyan senki nem hitte, hogy a tárgyaló felek – a két Korea, Kína, az Egyesült Államok, Oroszország és Japán – Pekingben gyógyírt találnak a mind aggasztóbb koreai válságra, de már az is eredmény, hogy egyáltalán tárgyalóasztalhoz ültek. Ne felejtsük el, hogy más hosszan elhúzódó krízisekhez hasonlóan az észak-koreai atomprogram körüli huzavonának is gazdag előtörténete van.

A mostani válság a koreai háború hozadéka, hiszen a fél évszázaddal ezelőtt történtek politikai és lelki értelemben ma is lezáratlan fejezetnek számítanak a sokat szenvedett félszigeten. Az egykor történelmi és földrajzi egységet alkotó Koreában sok tekintetben ma is ugyanaz a helyzet uralkodik, mint 1953-ban: a két államot demilitarizált övezet választja el egymástól, délen és északon külön életet élnek az emberek. A megosztottság éppen úgy lehetetlenné teszi a politikai, gazdasági, családi kapcsolatokat, ahogyan a berlini fal választotta ketté a német nemzetet szimbolikusan és valóságosan is. Koreában persze sok minden történt az elmúlt évtizedekben, de a déliek és északiak viszonyában mindeddig csak néhány gesztusértékű cselekedet és némi óvatos közeledés tapasztalható. Nem szabad túlértékelni az olyan – egyébként önmagukban fontos – lépéseket, mint például a családegyesítés megkezdése, hiszen ezek mindössze mellékjelenségei a sokkal fontosabb politikai történéseknek. A valódi kérdések sorában az első helyen Észak-Korea állítólagos nukleáris programja áll, amely hónapok óta fejtörést okoz a térség országaiban és a világ nagyhatalmai számára.
Miért éppen Észak-Korea? A kérdés felvetése indokolt, hiszen a világ számos országa folytat titkos atomkísérleteket, és sokan közülük rendelkeznek olyan kapacitással, amely aggodalmat kelthet szomszédaikban. Azt azonban, hogy a nagypolitikában mikor melyik országot nevezik ki első számú közellenségnek, mindig az aktuális erőviszonyok befolyásolták. Jelenleg az egypólusú világrend egyedüli nagyhatalma, az Egyesült Államok határozza meg, hogy éppen melyik állam jelent veszélyt a világbékére. Phenjan több tekintetben is alkalmas a nemzetközi példastatuálásra. Mindenekelőtt azért, mert kommunista országról van szó, márpedig ezt a társadalmi berendezkedést – különösen az Észak-Koreában meghonosodott vad sztálinizmust – ma már azok is fanyalogva utasítják el, akik tegnap még rajongtak érte. Ha a „kedves vezető”, Kim Dzsong Il kommunista államának mindennapjait, a mérhetetlen szegénységet, a tömeges éhhalált, a vaskezű rendőrállam szörnyűségeit tekintjük, nem kétséges, hogy a tények viszolygást keltőek. Az észak-koreai ellenségkép kimunkálásában döntő szerepe van annak is, hogy jóllehet Észak-Koreának egymilliós, szovjet típusú tömeghadserege van, aligha veheti fel a versenyt a XXI. századi korszerű amerikai haditechnikával.

A pekingi tárgyalásokon nyilvánvalóan mindenki tisztában volt azzal, hogy a Koreai-félsziget természetellenes politikai megosztottságát nem lehet a végtelenségig fenntartani. Washingtonban is tudják, hogy Kim Dzsong Il eltávolítása vagy halála esetén a koreai egyesülés kézzelfogható közelségbe kerülne. Márpedig ha a majdani állam adottságait és várhatóan elképesztő hatékonyságát tekintjük, nyilvánvaló, hogy az egyesült Korea belátható időn belül új középhatalommá emelkedne Kelet-Ázsiában. Ebben a minőségében vetélytársa lehetne Kínának, joggal mérhetné magát Japánhoz, tehát alapjaiban rengetné meg a térségben a hidegháború éveiben – hathatós amerikai segítséggel – kialakított status quót. Aligha véletlen, hogy a koreai háború vége óta folyamatosan 37 ezer amerikai katona állomásozik Dél-Koreában. Washingtonnak ugyanis elemi érdeke, hogy bármi áron biztosítsa jelenlétét a térségben, amennyiben hosszú távon akar számolni helyi politikai és gazdasági érdekeltségeivel. A pekingi tárgyalásokon részt vevő országok névsora azt jelzi, hogy a koreai válság messze túlmutat a félsziget atommentesítésének szándékán. Kínát az ideológiai rokonságból fakadó rokonszenve mellett aggasztja, hogy fegyveres összetűzés esetén észak-koreai menekültek százezrei vagy milliói lépnék át a határt. A Bush-kormányzat hivatalba lépése óta Washingtonnal hűvösebb viszonyt fenntartó pekingi vezetésnek azért is érdeke a koreai válság rendezése, mert diplomáciai tőkét, nemzetközi tekintélyének növekedését várja a békebírói szereptől. Oroszország a kínai befolyás erősödésétől tarthat a leginkább, de figyelnie kell az amerikai jelenlétre is, hiszen amíg Dél-Korea kiemelten fontos a Fehér Ház számára, Moszkvának is ügyelnie kell az egyensúlyra. Nem véletlen, hogy pekingi felszólalásában Alekszandr Loszjukov orosz külügyminiszter-helyettes mind az amerikai, mind az észak-koreai felet elmarasztalta egyoldalú szemléletéért. Japán nem sokat kertelt a tárgyalásokon, a küldöttségvezető Jabunaka Mitodzsi rögvest szorgalmazta, hogy az atomválság mellett vitassák meg az észak-koreaiak által elrabolt japán állampolgárok ügyét is. 1963 és 1983 között ugyanis észak-koreai ügynökök elraboltak tizenhárom japán állampolgárt, hogy észak-koreai kémek japánnyelv-képzésére kényszerítsék őket. Közülük öten még élnek, haza is térhettek Japánba, de hozzátartozóiknak Észak-Koreában kellett maradniuk. Tokió most a családok egyesítését követeli.
Az atomcivakodásban kevés szó esik arról, hogy Dél-Korea – a szétszakítottsági érzés megannyi frusztrációja és az intézményesült különélés ellenére – mindig is egységes nemzetben, nem pedig déli országrészben gondolkodott. Minden alapja meglehet a bizakodásra, hiszen a hagyományos koreai értékek: a munkaszeretet, a hatékonyság, az intelligencia segítségével a déliek valósággal átrajzolták jelenüket és jövendőjüket. Közülük sokan nem ítélik el az északi atomprogramot, mert abban bíznak, hogy a majdani egyesüléskor közös tulajdonba mehet át Kim Dzsong Il fejlesztése, s ezzel is tovább erősítik országuk geopolitikai helyzetét, nemzetközi tekintélyét. Kevesbé köztudott, hogy annak idején Dél-Korea is dolgozott a maga nukleáris programján. Szöul már a hetvenes években folytatott kísérleteket, majd 1991-ben Ro Te Vu elnök létre akarta hozni a dél-koreai atombombát. Senki sem tudja, meddig jutottak a terv megvalósításában, de feltételezhető, hogy Phenjanéhoz hasonlóan a szöuli program is eredményeket hozott. Ami Dél-Koreát illeti, rajta aligha múlik a megegyezés. A jelenlegi elnök, Ro Mu Hjun – apróbb változtatásokkal – lényegében folytatja elődje, Kim De Dzsung „napfénypolitikáját”. A hat éve meghirdetett új diplomáciai irányelv lényege a nagyobb tolerancia és a társadalmi kötelezettségvállalás. Ennek eredményeként kerülhetett sor annak idején a két koreai vezető, Kim De Dzsung és Kim Dzsong Il közötti találkozóra Phenjanban. Ro egyelőre ura a helyzetnek, és számíthat a dél-koreaiak támogatására, ugyanakkor megbízható szövetségese Washingtonnak, ami a mai helyzetben alapfeltétele a konfliktus békés rendezésének.

A válság másik gyökere kétségkívül Amerikában keresendő: az Észak-Korea elleni fellépés szervesen illeszkedik a megelőző csapásokon alapuló Bush-doktrínába. Nemcsak arról van szó, hogy az elnök a „gonosz tengelyének” alkotórészeként nevezte meg Kim Dzsong Il országát – hiszen ez mindössze retorikai előkészítése politikai szándékának –, hanem arról is, hogy mivel Észak-Korea politikai értelemben kellőképpen védtelen, könnyű célpontnak látszik. A koreai válság kibontakozásában persze a kommunista állam is döntő szerepet játszott. Kim Dzsong Il tavaly döntött úgy, hogy újraindítja az 1994-ben üzemen kívül helyezett jongbjoni atomerőművet. A nagyvilág nem sokkal hamarabb, 1993 márciusában szerzett tudomást Phenjan titkos terveiről, amikor Észak-Korea felmondta az atomsorompó-szerződést. Akkoriban a Clinton-kormányzat részletes terveket dolgozott ki a plutónium előállítására alkalmas jongbjoni erőmű lebombázására, de végül politikai megoldás született, hiszen sikerült bezáratni a létesítményt. A megállapodásnak megfelelően 1997-ben amerikai, japán és dél-koreai finanszírozással megkezdték két új könnyűvizes reaktor építését, hogy biztosítsák az ország energiaellátását. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok olajat is szállított a kommunista országnak. A konfliktusban az jelentett újabb fordulatot, hogy Észak-Korea tárgyalásokat sürgetett, és követelte: az Egyesült Államok dokumentumban szavatolja, nincsenek támadó szándékai. Amikor az amerikaiak elzárkóztak a kérés teljesítésétől, Phenjan újraindította atomerőművét, Washington pedig gazdasági büntetőintézkedést léptetett életbe Észak-Korea ellen. Azóta vég nélküli nyilatkozatháború zajlik, a helyzet kísértetiesen hasonlít az iraki háború előtti hetekre-hónapokra. Az amerikaiak nem tudják bizonyítani, hogy Kim Dzsong Il nukleáris programot folytat, Phenjan viszont azt hangoztatja, hogy nemzetközi összeesküvés áldozata. Fokozza a bajokat, hogy időről időre kisebb összecsapások, fegyveres provokációk rontják a két Korea viszonyát. Emlékezetes például a tavalyi dél-koreai–japán rendezésű labdarúgó-világbajnokság idején történt incidens. Egy váratlan tengeri összecsapás az északi és déli hajók között odáig fajult, hogy a fenyegetettség láttán a dél-koreai elnök végül is nem utazott el a tokiói döntőre. Hasonló csetepaté zajlott le kedden, egy nappal a pekingi tárgyalások megkezdése előtt, amikor a dél-koreai haditengerészet őrnaszádja figyelmeztető lövéseket adott le egy észak-koreai hadihajóra.
A diplomáciában a legrégebbi idők óta előfordulnak nyílt színi zsarolások, amikor az egyik fél – vélt vagy valós előnyének tudatában – azt sejteti, hogy feltételeinek elutasítása esetén kész az erő alkalmazására. Ha jobban belegondolunk, ez volt az egyetlen számba jöhető lehetősége a Pekingbe készülő észak-koreai delegációnak. Phenjan kettős játékot űzött: miközben váltig hangoztatta, hogy nincsenek nukleáris fegyverei, egyúttal éreztette, hogy képes a jelenleginél nagyobb katonai erő felmutatására. Ennek a magatartásnak nyilvánvalóan az lehetett a célja, hogy a kollektív éhhalál szélére sodródott kommunista ország mihamarabb hozzájuthasson az amerikai embargó óta elapadt nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányokhoz.

De Washingtont nem hatják meg az árvák könnyei és az államilag szentesített fenyegetések. Mivel pedig az amerikaiaké lesz a döntő szó, még az is meglehet, hogy a békés megoldás hívei kerekednek felül. Míg a Clinton-érában mindössze gazdasági és politikai természetű intézkedéseket hoztak a kommunista ország ellen, a Bush-kormányzat most a vádlottak padjára ültette Kim Dzsong Ilt és rendszerét. Arra a kérdésre ma még senki sem tudja a választ, hogy az Egyesült Államok a fegyverek erejével akar-e érvényt szerezni érdekeinek, de aligha valószínű, hogy az iraki és afganisztáni „demokratizálás” már-már megoldhatatlannak látszó nehézségei mellett Washington újabb országban köti le haderejét. Ugyanakkor szembetűnő, hogy az Észak-Korea és Irán elleni retorikai hadviselés kísértetiesen hasonlít az iraki háború eszmei megalapozására. Ugyanazok az érvek hangzottak el: Észak-Korea megszegte a nemzetközi szerződéseket, Kim Dzsong Il az emberiség ellensége, országában pedig lábbal tiporják az emberi jogokat. Más lapra tartozik, hogy a kommunista országban hosszú évtizedek óta ez a helyzet, joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy eddig miért nem szúrt szemet az ázsiai országban intézményesült zsarnokság.
Nem sok jóval kecsegtet, hogy a tárgyalások hoszszas előkészítés, sokszori halasztás után kezdődhettek meg. Az előző koreai válság idején, 1994-ben is másfél év kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államok és Észak-Korea egyezségre jusson. Megfigyelők emlékeztetnek rá, hogy a mostani válság talán még jobban elhúzódik. A közelgő amerikai elnökválasztás végkimenetele érdemben nem változtat a kialakult helyzeten, hiszen a konfliktus már adott, és nem újraértékelésre, hanem megoldásra vár. Mindent összevetve az a legvalószínűbb, hogy a koreai válságot nem a hadszíntéren, hanem a tárgyalóasztal mellett oldják meg, de ennek érdekében minden félnek áldozatot kell hoznia. Könnyen meglehet, hogy végül Kim Dzsong Il bezárja a jongbjoni erőművet, a nemzetközi közösség pedig – amerikai nyomásra – valamilyen formában garantálja Észak-Korea biztonságát. Ésszerű kompromisszumban kellene feloldódnia ennek a válságnak, ami már csak azért is példaértékű lehetne, mert hivatalba lépése óta a Bush-kormányzat most először oldana meg diplomáciai konfliktust erőszak, katonai erő alkalmazása nélkül. Észak-Korea esete tehát magában hordozza a remény és a béke lehetőségét, azt, hogy világunkban talán mégsem farkastörvények uralkodnak.