Az euró halványodó fénye

A kisebb címletű euróbankjegyek szélén található ezüstcsík az intenzív használat következtében lekophat. A német bulvárlap, a Bild története szerint egy hölgy bankba akarta elhelyezni pénzét, ám a rendőrség kihallgatószobájában kötött ki, mert bankjegyeiről az ezüstcsík hiányzott és a bank alkalmazottjai hamisításra gyanakodtak. A bankjegyet nyomtató egyik cég szóvivője szerint a jelenséget ők is tapasztalták, és azt ajánlotta, hogy a bankjegyek kezelésében az állampolgárok tanúsítsanak kellő óvatosságot.
A túlzott óvatosság azonban szintén ártalmas lehet. Ez a túlzott óvatosság jellemzi az Európai Tanács 1997-ben, Amszterdamban elfogadott stabilitási és növekedési egyezményét, amely az euró értékének stabilan tartása érdekében az eurózónához csatlakozott országok költségvetési deficitjét a GDP három százalékában maximálja. Ha egy ország e határt két egymást követő évben megszegi, a GDP 0,5 százalékát kitevő büntetést kell fizetnie.
Az egyezmény „stabilitási” része mind ez ideig valóban működött, mert az euró értékállandóságát sikerült biztosítani, a „növekedési” oldal azonban csak ígéret maradt. Az unió gazdasági növekedése az euró 1999-ben történt bevezetése óta csökkenő tendenciát mutat. (Az eurót elektronikus formában 1999. január 1-jén, készpénzként 2002. január 1-jén vezették be.) 2000-ben a GDP növekedése még elérte a 3,3 százalékot, 2001-ben az ütem 1,6-ra mérséklődött, 2002-ben már csak 1,1 volt, és a két napja kiadott legutolsó adatok szerint 2003. első fél évében az Európai Unió gazdasági növekedése mindössze 0,9 százalékos.
Nem csak a növekedéssel van azonban baj. Az eurózóna legerősebb gazdaságai sem tudják tartani a háromszázalékos költségvetési deficitet. Franciaország például már 2002-ben is túllépte ezt a limitet, és költségvetési hiánya ebben az évben elérheti a négy százalékot. Bár a francia illetékesek ismételten hangsúlyozzák elkötelezettségüket a limit betartása mellett, szakértők azt kevéssé tartják valószínűnek. Németországban hasonlóképpen bajok vannak a költségvetési deficittel, és bár Gerhard Schröder elégedett a gazdasági eredményekkel, és bízik abban, hogy jövő évtől már beindul a gazdasági fellendülés, egyelőre a tény az, hogy a német gazdaság már másfél éve stagnál és a német szövetségi munkaügyi hivatal legutóbbi (júliusi) adatai szerint a munkanélküliségi ráta rekordmagasságot, 10,4 százalékot ért el.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy azok a gazdasági előnyök, amellyel az euró bevezetését indokolták, nem realizálódnak. Kétségtelen, a stabilitási paktum képes az euró értékállandóságát biztosítani, de ennek ára az alacsony növekedés és a magas munkanélküliség, ami épp az ellenkezője annak, amivel az euró bevezetését indokolták. Ezért azután Svédországban, ahol az euró bevezetéséről szeptember 14-én tartanak népszavazást, Goran Persson miniszterelnök már nem is gazdasági érvekkel igyekszik meggyőzni honfitársait az euró bevezetésének szükségességéről (jelenleg az ellenzők tábora meghaladja az igenlőkét), hanem politikaiakkal: „azért kell igent mondanunk az euróra, hogy Svédország megtarthassa az EU politikájára gyakorolt befolyását”, „a szeptember 14-i szavazással gyermekeink és unokáink jövőjét alapozhatjuk meg” – mondta egy legutóbbi beszédében.
A politikai érvek azonban kevésnek bizonyulhatnak az euró mellett, ha a gazdasági eredmények nem igazolják létjogosultságát. A közös valuta nem csupán elhatározás kérdése, megfelelő működéséhez szoros politikai szövetségre és kölcsönös társadalompolitikai felelősségvállalásra is szükség van. Még Milton Friedman, a neoliberális gazdaságpolitika atyja is arra figyelmeztetett az euró bevezetésekor, hogy az egységes valuta sokkal inkább egy politikai egységesülési folyamat végeredménye, mintsem egy azt megelőlegező lépés. Ám az eurót éppen a politikai egység létrehozására kívánják felhasználni, ami könnyen a tervezettel ellentétes folyamatokat indíthat el. A közös monetáris és fiskális politika körüli viták sokkal inkább megoszthatják, mint egyesíthetik az unió országait.