Bal zac(c)?

Múlt héten arról gondolkodtunk – remélhetőleg közösen –, ment-e a humor világunkban elő(bb)re. Ma arról kellene gondolkodni – nemcsak a könyvtárban –, ment-e elébb a világ a humor által?
Hankiss Elemér a Nap-kelte múlt vasárnapi műsorában felszólította vitapartnereit (?) és minden vitán felül a vitán kívüli független nézőket mindkét oldalról, hogy olvassák Balzacot. Ő ugyan fenti címmel ellentétben pártatlanul Bálzákot mondott, de ez utóbbi is regényeiben arról a hihetetlen korrupcióról írt, ami ott a francia regényben és életben zajlott. Nagy formátumú emberek rabolták le, el az állami vagyont, majd visszarabolták ugyanilyen nagybani kár és pótlási felvásárlók. Itt meg kis kaliberű emberek között zajlik ugyanez, kisszerűen. Tehát ha meg akarjuk érteni, mi folyik (el) itt! – akkor ismerkedjünk meg az akkori, ma már aggkori franciaországi állapotokkal.
Nem zavarnám tovább a mostantól nyilván Balzacot mohón faló, egykor (csak) újságot olvasó tévénézőt… hagyom, hogy kiismerje végül magát teljesen a mai Magyarországon, okoskodni végképp, ígérem, többet nem fogok, maradok szűk mesgyémen, a kaptafa melletti kis háromlábú susztersámlimon. Mattot se adok, csak így, a történelem alulnézetéből, alulról felfelé javítgatom a bal, de a jobbik lábú cipőket is, kezdve a talpukon. Repedt kályhámon macska ül, a felhalmozódott, már réges-rég reparálásra szoruló cipőhalom elsárgult, húgyfoltos, megkeményedett és bekeményített újságokkal leterítve – mint a legfőbb érték az utcai balesetekkor...
Tessék, megint csak a bal eseteket ócsárlom…
Idézném még Hubay Miklóst, aki – szintén múlt héten – azt nyilatkozta a Pannon rádiónak, hogy ennek a korszaknak az egyik ravaszsága, hogy akiktől félünk, vagy akik miatt olyan bizonytalannak érezzük a holnapunkat, azoknak trükkje az, hogy megfoghatatlanná válnak. – Ha lehet, kérem, akkor a bal (?) jobb(?), a másik lábat is idetenni az ölembe. (Igaz, akkor már nem cipész, elmaszatoló cipőpucoló lennék). A 85 éves Hubay azon tépelődik, hogy a megfoghatatlanok, akik valószínűleg rendőrileg is elcsíphetetlenek… (vagy igen, de akkor a magas óvadék ellenére is ugrik minimum egy bécsi operajegy, és a kormány belépőjegyei se állandóak), de elsősorban az író számára megfoghatatlanok. Hű, de jó volna úgy befejeznem az életemet, hogy szembenézzek azzal, hogy mi is történik ma. Ez az, amitől minden igazi író szenved, hogy hol bújnak, akik ezt a korszakot is az ebek harmincadjára viszik, ez a nagy kérdés.
Bár nem vagyok író – maximum előadóestjeimnek szerzője, és még csak 66 fele… mégis azt veszem észre magamon is, újságba írókról, újságírókról nem is beszélve… hogy egyre türelmetlenebbek vagyunk a világ végső leleplezésében. Ez nem feltétlenül az egymásra kényszerített nemtelen versenyhelyzetből adódik, a kiismerhetőség igénye is benne van, legalább látszatharmóniánk megteremtése.
Weöres Sándor egyszer véletlenül betévedt a hatvanas évek vége fele a Komlós-féle Mikroszkóp Színpadra. Érdekes – mondta utána –, mindenki úgy lő célba, hogy még véletlenül se találjon bele a közepébe. Csak egy kis emberke van – mint egy Chagall-képen – fölül mindezeken. (Niná, hogy őszerénytelenségem.) Csak azért csempészem be ezt a büdösséget (öndicséret), hogy emlékeztessek, a problémaérzékenység mára mennyire sorvadt el bennem, pedig beh’ jó is lenne beletrafálni a közepibe! (De sajnos gyakran még érintőlegesen sem megy.)
Egy adomával fejezném be, a világ egyik legrosszabb viccével, témánkba se vág nagyon, mégis szeretem. Abban az időben játszódik, amikor még volt originált parasztember, és fel is jött Budapestre. (És vissza is ment, mert volt még hova szegénynek!) S amikor még fel tudott szállni, az árak miatt, egy villamosra. A Keletinél ezt meg is ejtette, akkor, amikor a Rákóczi úton még villamos járt, a Körút sarkán még ott állt a Nemzeti, és a villamoson ülő kalauz kezelte a jegyeket. Akkor kérdezte meg a paraszt bácsi. – Kalauz úr drága, érinti ez a kocsi a Nemzetit?
– (Mire a kalauz:) Isten ments!