Beszennyezett mítosz

Legendák keringenek a csecsenek szabadságvágyáról, harciasságáról. E tiszteletet és együttérzést kiváltó história legújabb, sötét lapjai azonban arról is tanúskodnak, hogy a XXI. század gerillái honfitársaik szemében lassan nem sokban különböznek gyűlölt ellenfeleiktől.

A csecsenek első nevezetes sikere az volt, hogy visszaverték a tatárok támadását: csupán országuk sík, alföldi részét tudták elfoglalni. A hegyekben, ahol ma a szeparatisták utolsó bázisai találhatók, az Aranyhorda széthullásáig megőrizték függetlenségüket. Nem pihenhettek azonban sokáig, hiszen a XVI. századtól már az Oszmán Birodalom, Perzsia és Moszkva vív ádáz harcot hol diplomáciai, hol pedig katonai eszközökkel a Kaukázus és a Kaszpi-tenger térsége feletti befolyásért. A tét nem kicsi: akkor az évszázados kereskedelmi útvonal ellenőrzése, ma pedig egy kulcsfontosságú olajvezeték birtoklása. I. Péter, majd II. Katalin alatt az orosz politika mind erősebben gyarmatosító jelleget ölt, és a XVIII. század végén kitör az első orosz–csecsen háború.

A hitetlenek elleni küzdelmet és az Észak-Kaukázus függetlenségét maga elé célul kitűző Manszur sejk hét évig állja a sarat. A másik csecsen hős, Samil imám hadait csak a következő évszázad második felére győzik le kegyetlen megtorló intézkedéseivel a spanyol konkvisztádorokat idéző kaukázusi helytartó, Alekszej Jermolov csapatai, s 1859-től végleg az orosz birodalomhoz csatolják Csecsenföldet. Ez az időszak, az 1944-es sztálini kitelepítéssel kiegészítve, máig tartó negatív élmény a vérbosszút igazságosztó alapelvként elfogadó csecsenek nemzeti pszichéjében.
„A hegyi hadsereg, amely sokban kibővítette az orosz katonai ügyet, különleges erővel bírt. Ez volt a legerősebb népi hadsereg, amellyel a cárizmus valaha is találkozott. Se Svájc hegyi lakói, se az algériaiak, se az indiai szikhek nem értek el soha a harcművészetekben ilyen magas szintet, mint a csecsenek és a dagesztániak” – írta elismerően a XIX. századi partizánháborúról egy korabeli orosz történész. A mintegy fél évszázadon át tartó kaukázusi háborúban a több mint 200 ezer fős orosz hadsereggel Samil 20 ezres, rosszul felszerelt felkelői vették fel a harcot. A helyzet az elmúlt évtizedben sem volt jobb. Jelenleg a köztársaságban állomásozó 70 ezer szövetségi katonával szemben a szakadárok maximum kétezer főt tudnának kiállítani. A csúcsponton, a 90-es évek közepén sem volt nagyobb a csecsen „reguláris” alakulatok létszáma 12 ezernél. Ehhez lehetett számítani a civil lakosság azon részét, amelyet népfelkelőként tudtak mobilizálni egy-egy akcióhoz – ez harcosonként tíz főt jelentett.
A megszállók elleni klasszikus gerillaharcnak, az aszimmetrikus háborúnak tehát Csecsenföldön évszázadokra visszanyúló hagyománya van. Lényegében ez élt tovább az elmúlt évtizedben is, s az egyenlőtlen, de reguláris hadakkal vívott harc az első csecsen háború végére teljesen átalakult – ismét csak a hegyekből kiinduló – partizánháborúvá. A föderális erők hiába foglalták el az addigra földig rombolt városokat, az ellenőrzés éjszaka kicsúszott a kezükből. A nappal békésen lófráló polgárok éjszakára lánglelkű szabadságharcosokká változtak át, és a főképp ilyenkor beszivárgó harcosokkal együtt az utánpótlási vonalak, az őrsök megtámadásával, folyamatos robbantásokkal keserítették meg az orosz katonák életét. A megszállók és ellenállók klasszikus felállása alakult ki, és ismét bebizonyosodott, hogy a nehezen mozgó hadsereg alacsony hatásfokkal tudja felvenni a harcot a helyi közegben otthonos gerillákkal. A mai helyzettel ellentétben ebben az időben még gyakorta képesek voltak átfogóbb, demonstratív partizánakciókra, a bugyonnovszki és kizljari túszdráma eredménye pedig egyenesen a haszavjürti békeszerződéshez vezető tárgyalások kikényszerítése lett.
E klasszikus gerillaharc azonban mára végletes formát öltött, totálissá vált, s a minden helyi hagyományt felrúgó, senkit, még a helyieket sem kímélő, nyíltan terrorista öngyilkos merényletek végleg besározták a világ szemében a szabadságharcos mítoszt. Az ellenállás így rengeteget veszített morális erejéből, a világ figyelmét felhívni hivatott, sem istent, sem embert nem ismerő akciók pedig a mai nemzetközi helyzetben a kitűzöttel ellenkező célt érik el.

Az orosz csapatok brutalitásának, de a másik oldal hozzáállásának köszönhetően is a társadalom atomjaira hullott az elmúlt évtizedben, elveszítette anakronisztikusan archaikus, középkori berendezkedésen alapuló, de szinte a XX. század végéig megőrzött megtartó erejét. Jellemző az az akár tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen eset, hogy néhány hete a szeparatisták egy falu öregjét verték halálra. A háború kegyetlensége közepette felnőtt nemzedék számára már természetes a vadság, és megszűnt minden norma. Még a klasszikus háborúké is. De rosszul, szétzüllesztő módon indult már a függetlenség kikiáltása is. Dudajev ugyanis nem csak az oroszok ellen lépett fel kegyetlenül. Kisöpörte a csecsen értelmiséget a vezető pozíciókból, helyükre a társadalom perifériájáról kerültek emberek, akik bátrabbak, kegyetlenebbek, kibékíthetetlenebbek voltak. A gazdaság vezetése olyanok kezébe került, akik nem értettek hozzá. Végül már szinte mindenki elmenekült a mára alig több mint félmilliósra apadt köztársaságból.
De visszatérve a 90-es évek első felére: a gyarmatosítók elleni harc leple alatt Dudajevék külső segítséggel tudatosan minden törvényt tagadó „fekete lyukat” hoztak létre az új Csecsenföldből. Ahogy ezt a szakértő, Szilágyi Ákos megfogalmazta: „A tejp állam szuverenitásának ténye nem valamely újdonsült nemzet önrendelkezési jogának érvényesítését, a nemzetközösségbe való beilleszkedését szolgálta, hanem az államként fellépő törzsi-vallási közösség korlátlan hatalmát hivatott legitimálni a világ előtt. Ezért aztán Dudajev minden erőfeszítése ellenére sem vált általános kaukázusi háborúvá. Ez a szuverenitás tehát valójában nem az Oroszországtól való nemzeti függetlenség kinyilvánítását és kivívását jelentette, hanem egy archaikus törzsi-vallási és egy modern nemzetközi maffiaközösség házasságából született kalózállam függetlenségét mindenféle nemzetközi törvénytől, normától.” A helyzetet végleg visszafordíthatatlanná tette, hogy Moszkva a lehető legdurvábban és mindenki számára a legrosszabbul reagált. Ahelyett, hogy a Kremlig elérő maffiát törte volna meg, avagy az új köztársasági vezetők demokratikus legitimációjának hiányára mutatott volna rá, porig bombázta a városokat, és ezzel forradalmárt, második Samilt csinált Dudajevből. Végzetes hiba volt, amit csak tetézett, hogy a haszavjürti egyezség megkötése után ismét szinte szabad kezet kapott csecsen elit belső harcai közepette elvesztette az irányítást a köztársaság felett.

A harctéri parancsnokok öntörvényűvé váltak, a tejpek a korábbinál is nyíltabban a maguk útját járták, s mindezek melléktermékeként valóságos iparággá terebélyesedett a túszszedés, az emberkereskedelem. Ezt a helyzetet és az elszegényedett lakosság elkeseredését kihasználva nyertek teret a „szakállasok”, az iszlám radikális vahabiták, s tovább deformálták a megtört országot. A sajátosan iszlám közösségben, amely a seriával sok ponton ellentmondó szokásjog, az adát szerint élt, gyökeret eresztett a mohamedán vallás e szélsőséges irányzata. Így aztán ott, ahol az egyébként nagy szabadságot élvező nők jelenlétében tilos volt még verekedni is, ma speciális táborokban kiképzett „fekete özvegyek” ölnek. A háborúkban megfáradt lakosság, habár nem lett oroszbarát, immár a szeparatista harcosokat sem támogatja oly aktívan, mint korábban. Mindenféle nyomás ellenére árulkodó a tavaszi referendum eredménye is. Sok településen ma úgy élnek az emberek a családi, rokoni, szomszédi kapcsolatokra épülő tejp rendszerben, mint független területen: sem Groznijtól, az új csecsen hatalomtól, sem Moszkvától, sem pedig a hegyekből, Maszhadovéktól nem várnak segítséget. Moszkva háború helyett antiterrorista műveletekről, normalizálódásról beszél, s egyre kétségbeesettebben nézi a kivédhetetlen öngyilkos merényleteket. Sajátos módon közeledik ehhez a helyiek véleménye, akik úgy látják, ami most megy, az már rosszabb a háborúnál, hiszen az áldozatok egyre inkább csak civilek. A csecsen történelmet ismerve azonban a két oldal a tekintetben tökéletesen egyetért, hogy ez a sajátos gerillaharc jelleget öltött, aszimmetrikus háború még akár évtizedekig is elhúzódhat.