Betyár a lábamnál

Néha valami szépet is kell írni, ne gorombáskodj örökké, jelezte napos szerkesztőm. Valami szépet. Itt fekszik a lábamnál Betyár vizsla, utolsó fegyverhordozóm, aki még mellettem maradt, aki nem hagyott el, bármennyire dörgött is az ágyú Vízakna és Déva közt. Míg az írógép billentyűit keresem, ő a tekintetemet lesi. Emberből kellene ilyen, sok-sok tucatnyi. Ketten maradtunk itt a blökivel, de nem baj, a nagy idők nagy embereket követelnek, mondotta volt Jaroslav Hasek Svejkje, és igazat kell neki adni, mert apró emberekkel nem jutunk messzire. Hát én ezzel a Betyár kutyával próbálkozom, már tizenhárom esztendős szegény, de el fogunk menni még messzire, a Jóisten igazolja majd.
Valami szépet írni, drága szerkesztőm. Van valami szép ebben a megveszekedett világban? Egyedül Betyár kutyát tudom nyújtani.
Míg szaporázom a billentyűt az írógépen, neki mintha könnyes lenne a szeme, szorítana, hogy sikerüljön, aminek nekiálltam. A mindennapok nyavalyája. Ami egyébként ott szorít valamennyiünket. Engem biztosan.
Nem könnyű valami szépet írni, drága szerkesztő úr. Nehéz. Kell hozzá egy tizenhárom esztendős Betyár kutya, néhány üveg sör, meg – ahogyan mondani szokták – egy elmúlatott ifjúság. Aztán a dolgozat végén megpaskolod a blöki ülepét, ránézel, és bepárásodik a szemed.