Buzogány

Nemrég a kenesei napok egyik spirituális attrakciójaként a balatonkenesei könyvtárban adtam elő és írtam alá, minekutána a könyvtár vezetőjétől, meghívómtól, Gy. T. Hajnalkától emlékbe kaptam egy buzogányt. A buzogány: a szebbik nád. A „csúnyábbik nád” valahol a kalászosokra emlékeztet, a „szebbik nád”, a buzogány viszont minden további nélkül akár szobadísznek is tekinthető. Én is annak tekintettem, az alkalmon kapva. Bizony, bizony, ahogy a farkasból kutya lett, a párducból macska, úgy válnak szobadísszé a lélekgyanús karéjozottságú kavicsok, a termetesebb fenyőtobozok s a gyalulhatatlanul strukturált fatönkök. Közébük illik a buzogány a maga furcsa, barna testével. A kreacionista ilyenkor boldog, s az evolucionista kissé húzza a nyakát, hisz nehéz elképzelni, hogy egy természet adta dolog miképp lehet ennyire tárgyszerű, szinte dizájnolt, megtervezett.
Ha tárgy jön a lakásba, hát az körülbelül annyi, hogy tiszt a fedélzeten, a tiszteletére fölállunk, s keressük meg együtt, hol is van a helye. Lelje helyét a világban. A buzogány végül is az íróasztalon talált magának helyet. A sok tompa barna közt jól mutatott a növényi barna. Illett oda.
Ímé, hát ismét gazdagodtam valamivel. Többé lettem valamivel. A reménytelenség és értelmetlenség ellen óvó tárgyi falanx tovább gyarapodott egy aprósággal, egy említésre sem érdemes érdekessel. E jelben hajtottam álomra buksi fejem, s ne tudjátok meg, mire ébredtem.
A buzogány ti. reggelre szabályszerűen felrobbant, kiszabadultak belőle a kicsi pihemagok. Szaporodni mert szegény. Nem tudta, hogy ez nem a Balaton, hanem egy humanizált, emberi szoba. Nekem pedig lelkifurdalásom támadt, amiért természetvédő létemre képes voltam ennyire félreérteni. Lelkiismeret-furdalásom támadt azért, amiért a mérhetetlenül sok pihe-puha magonc a szoba vonatkozásában számomra nem nádjövő, hanem piszok. Eltakarítandó szemét. Ám ha már így esett, mit volt mit tenni, hozzáláttam a művelethez, takarítani kezdtem. Tudjuk Micimackótól: minél inkább havazik, annál inkább hózik, nos, minél inkább takarítottam, annál több lett a kósza pihe. A buzogány írmag sec perc alatt meghódította, beivarosította az egész szobát. S ráadásul felizgatta a tüdőm. Jelentkeztek az allergiás asztma tünetei. Köh-köh, kuc-kuc. Micsoda abszurd helyzet. Megalázó emberre és természetre nézvést egyképp. Abban a helyzetben éreztem át, hogy allergiásnak lenni mennyire természet elleni dolog.
Kérdem én, allergiásak-e a nádpihére a szitakötők? S köhögnek-e tőle a vízibolhák? Hány allergiás vadkacsát, kócsagot, édesvízi sirályt látott, uram? És hány allergiás békát? Kuc-kurutty. Abban, hogy tüdőm kikészült a nádpihe nyomán, nem a nád, hanem az abszurd helyzet volt a hibás. A természet lényegének félreértése. Itt a bibém. A bugám, babám. Vajon nem hasonló félreértés húzódik-e meg az immár össznemzeti patológiává fajult parlagfű-hisztéria mögött?
A legutóbbi, kemény pénzekért elkészült parlagfű elleni televízió- és reklámklip hőse egy buszsofőr. A parlagfű-allergiás buszsofőr. Ez legalább olyan jó, mint a katalizátoros gépfűrész. A parlagfű-allergiás buszsofőr, aki szájából kilógó cigarettával épp elakad a Kossuth téri dugóban, lila szmog hatol be a vezetőfülkébe, s köhögni kezd… mi miatt is? Hát a szabad mezőkről idetévedt parlagfűpollen miatt.
Mondják, a parlagfű nem őshonos, tájidegen elem, csak úgy bejött, ezért irtandó. Oké, de akkor irtsuk előbb ki a kukoricát, mert az is bejött – éspedig elég messziről, Ámerikából. Mesterségünk címere stílszerűen: kukoricacímer. Hektárok százezrein nem őshonos növényeket termesztünk, másfelől a természet egy folyamat és nem egy status quo. Ráadásul a parlagfű a gyakorlatban nem parlagfüvet jelent, hanem mindent, ami nőni mer a saját jogán. A parlagfű valójában a természet szimbóluma. A gyomirtás és a parlagfűirtás: természetirtás. Mindaddig, amíg faji diszkriminációs alapon közelítünk a növényvilághoz, illúzió természetvédelemről és a biológiai sokszínűség tiszteletéről beszélnünk. A vadkender legalizálásáért sohase fogok küzdeni. A parlagfű legalizálásáért viszont igen. Legyöngült immunrendszerünkben, elhibázott életvitelünkben nem a parlagfű a hibás. Ha rátüsszentesz, akkor igaz.