Csak a pórnépről tudható meg az igazság?

Vagyunk még néhányan, akik éppen most, a nemzeti önfeladással is kacérkodó években szeretnénk tudni, hogyan festettek – kívül és belül – őseink. A keresztény államot alapító király és koronás utódai, s a körülöttük élő sokadalom. Urak, papok, katonák, a falvak lakossága. A modern tudomány, egyre újabb módszereivel, gazdagodó eszköztárával sem igen siet a segítségünkre. Vagy a tudomány segítene históriánk alaposabb felderítésében, csak mi nem tudjuk megfogalmazni, hogy mire vagyunk kíváncsiak?

A nemzet ereklyéjét, a Szent Jobbot, első királyunk jobb kezét a XX. század végén két alkalommal is jeles tudósok által vezetett szakértői bizottságok vizsgálták meg (világították át, a szó valódi értelmében) tüzetesen. Először 1988-ban, Szentágothai János anatómusprofesszor és Nemeskéri János antropológus közreműködésével, egy huszonötszörös nagyítású preparálómikroszkópot használva, másodszor, 1999-ben Réthelyi Miklós egyetemi tanár irányításával, endoszkóp segítségével, röntgenfelvételeket is készítve. A második vizsgálat után a szakemberekben a genetikai vizsgálatok elvégzésének a gondolata is felmerült. Jegyzőkönyvbe vették, hogy e minden bizonnyal érdekes eredményekkel járó vizsgálatnak csak akkor van értelme – emlékszik vissza Réthelyi Miklós –, ha mind az egyház, mind a tudomány részéről kikristályosodnak azok a kérdések, amelyekre szent királyunk testi valójával kapcsolatban egyedül ezektől a genetikai vizsgálatoktól várható felelet. Ezek a kérdések azonban mind a mai napig nem fogalmazódtak meg. Amit ma az első koronás uralkodónk jobbjáról tudunk, voltaképpen nem több és nem kevesebb: „a közepesnél valamivel kisebb férfikéz a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája”; hogy nagy valószínűséggel a csuklóízületnél választották el a kartól, és hogy ízületi bántalmaktól nagy királyunk nem szenvedhetett. Az Árpád-házi uralkodók legtöbbjéről még ennyi sem tudható. Vagy mégis? A székesfehérvári bazilika csontvázleleteit vizsgáló munkaközösség vezetőjét, Éry Kinga antropológust faggatom.
– A legtöbbet III. Béla királyunkról tudunk, neki nem háborgatták a sírját – mondja. – A vele eltemetett tárgyakkal, halotti koronájával, jogarával, szimbolikus kardjával és egyéb ékszerekkel került napvilágra 1848-ban, mellé temetett feleségének földi maradványaival együtt.
A szakemberek kizárásos alapon hamarosan meg is állapították, más nem nyugodhatott e sírban, mint ő. Rajta kívül Székesfehérvárott, ahol tizenöt királyt temettek el, Szent Istvántól II. Lajosig, illetőleg Szapolyai Jánosig, azokat a sírokat, amelyekben véletlenül megmaradtak a csontvázak, oly mértékben feldúlták, hogy a maradványokat nem lehetett személyhez kötni. Ha felismernénk rajtuk olyan elváltozásokat, amelyekről a krónikák szólnak… Könyves Kálmánról például mindenféle csúfságot írtak le, máig úgy tartja őt számon a történelmi közemlékezet, hogy púpos volt. A historikusok azonban úgy vélik, az iránta megnyilvánuló rosszindulat olvasható ki ezekből a jellemzésekből, nem a valóság. Szent László váradi sírja is elpusztult, még a templom is, ahová eltemették. Koponyáját, amikor III. Béla uralkodása idején szentté avatták a lovagkirályt, díszes ereklyetartóba helyezték. – Ez is elpusztult, a most Győrben látható, gyönyörű Szent László-ereklyetartó a XIV. században készült – folytatja az antropológus. Hihetőleg a nagy király valamelyik csontját zárja magába az is. Még soha nem láthattam. Láttam viszont a 2000-ben Esztergomban megrendezett időszaki kiállításon egy Szent Lászlónak tulajdonított combcsontereklyét, amely, méretei miatt, valóban a szálfatermetűnek mondott uralkodó földi maradványa lehet.
– 1999-ben röpke tévéhíradó-tudósítás számolt be róla, hogy Passauban felnyitották az első keresztény magyar királyné, Boldog Gizella sírját. Igen magas aszszony lehetett, így szólt a híradás, de semmi többet nem tudhattunk meg róla.
– A sír felnyitásánál nem voltam ott. Passauból Münchenbe vitték Gizella csontjait, ott mutatták meg nekünk az antropológiai vizsgálatot végző kollégák. Nem láthattuk a teljes csontvázat, a medencét például, pedig érdekes volna. Kétségtelenül meggyőződhettünk róla, hogy hosszú, nyúlánk csontok ezek, kíváncsian várjuk, hogy a müncheni antropológusok mikor hozzák nyilvánosságra vizsgálataik eredményét.
Az Árpád-házi királyokat követő koronás főkről, az úgynevezett vegyesházi királyokról valamivel több ismeret van, mint az Árpád-házi uralkodókról. Elsősorban Nagy Lajosról, Károly Róbertről kevésbé. Azután Mátyás királyról, az ő korában már portrészerű ábrázolásokat készítettek a jeles személyiségekről. A székesfehérvári bazilika területén eddig 39 épített kripta került elő. Tizenöt királyt temettek el ezen a helyen (egyet közülük, János királyt, a török kivitette innen), továbbá királynékat, nagyurakat, prépostokat. A nagy kriptákban tehát, még ha ki is rabolták, fel is dúlták őket, elvben jeles történelmi személyek földi maradványait találhatnánk. Az északi hajó nyugati végében 1969-ben egy nagy, háromszemélyes kriptában például egy férfi- és két női csontvázat találtak, de a behullott Anjou korabeli faragványokon kívül tárgyi leletet semmit.
– Lehet, hogy ő maga Nagy Lajos király? – kérdezem Éry Kingát. – Senki nem állíthat róla semmi biztosat… A bazilikához északról hozzáépített kápolnában is találtunk egy csontvázat, de mellette sem volt semmilyen leletanyag… Tavaly pedig, a déli oldalhoz hozzáépített Anjou-kori kápolnában szintén találtuk egy jó állapotban levő csontvázat, tárgyi emlékanyag nélkül…
A még István király életében készült paláston látható Szent István-kép – mondhatni – jellegzetes stilizáció az adományozóról. Magától értetődik a kérdés: van valahol olyan ábrázolása az Árpád-házi királyoknak, amelyből ma is kikövetkeztethető, milyennek láthatta őket a világ? Az antropológus megemlíti, hogy a Szent Korona Bizáncban készült alsó abroncsán, amit görög koronának is neveznek, rajta van a bizánci császár, a társcsászár és a mi I. Géza királyunk. Nyilvánvaló, hogy ez sem tekinthető portrénak, de típusnak igen. Látni rajta, hogy Bizáncban mint vélekedtek arról, hogy hogyan kell kinéznie – a felirat szerint – „Turkia hívő királyának”. Nem az az érdekes, hogy mekkora bajusszal és szakállal ábrázolják, hanem, hogy milyen feltűnőek a járomcsontjai. Úgy tűnik, hogy ahol ezek a zománcképek készültek, a bizánci császár ötvösműhelyében, feltétlenül szükségesnek tartották hangsúlyozni, miben más külső megjelenésében is a magyar uralkodó, mint a bizánci.
Mert nemes jellemükkel, érzékeny lelkületükkel, szellemi kiválóságukkal többen is kitűntek kortársaik közül, szívesen gondolja a törpe utókor, hogy testi mivoltukban is föléje magasodtak az átlagembereknek. III. Béláról a korabeli szemtanú azt jegyezte fel, hogy magas termetű volt. Combcsontja és felkarcsontja alapján 189 centiméter, az akkori magyar népességnél legalább húsz centiméterrel magasabb lehetett. Szent Lászlóról írták, hogy fejjel nagyobb volt mindenkinél. Ez III. Bélára is érvényes lehetett, nem csak Szent Lászlóra, akiről föltehetőleg elsősorban erkölcsi értelemben tartották fontosnak megörökíteni, hogy messze kitűnt az átlagból. Földi maradványaik alapján az Árpád-házi uralkodókról bizonyos állításaink csak III. Béláról lehetnek. Köztudott, hogy Szent István csontvázát szentté avatása után kiemelték a sírjából. Oltárra emelték, és ereklyéket készítettek belőle. Ezek közül többet is ismerünk, a legalaposabban a Szent Jobbot. Sem ennek, sem a többi Szent István-ereklyének nem lehet kétségbe vonni a vallási hitelességét, de – Éry Kinga szerint – tudományos vizsgálatot igényelne, hogy összetartoznak-e vagy sem. A székesfehérvári püspöki székesegyházban őrzött koponyatető-darab hitelességében mindenesetre nincs okunk kételkedni…
A bécsi dómból „kölcsönkapott” karcsontról orvostanhallgatók mondogatták: számukra nem az a kérdés, hogy Szent István királyhoz tartozott-e, hanem hogy miért írják rá: karcsont, amikor látni rajta, hogy lábszárcsont? – Természetesen én is megtekintettem az esztergomi Keresztény Múzeum időszaki kiállításán az ereklyéket, és engem is meglepett, hogy a bécsi ereklyetartóban, amelyre az van ráírva, hogy a szent király karcsontja, egy jobb alsó lábszárcsont van. Több forrás is szól arról, hogy van Szent István királyunknak karcsontereklyéje is, ezért valószínű, hogy ez a felirat tévesen került a szóban forgó ereklyetartóra – tudom meg a szakembertől.
Különös, hogy amilyen keveset tudunk Árpád-házi uralkodóink testi mivoltáról, olyan sok információt szerezhetünk alattvalóikról. A pórnépről. Több ezer csontváz maradt fenn az Árpád-háziak korából, ennek következtében majdnem a legjobban megismerhető periódusa ez a magyar históriának. A legfőbb érdekessége ennek a kornak, amit más korokban nem is tapasztalhatunk, hogy viszonylag egységes embertani kinézetű az Árpád-kori sírokból előkerült leletanyag. Ez azért is furcsa, mert a Kárpát-medencében folyamatosan éltek tovább a különböző korok népességei. Miben nyilvánul meg ez az anatómiai egységesség? Koponyájuk hosszas formájában, hosszúfejűségükben. A megelőző kétszázötven-háromszáz évben, az avar korban nem volt ez jellemző a Kárpát-medence lakosságára. Mind a mai napig nem tudni biztosan, mi ennek a magyarázata, de a kérdés megválaszolása nem is az antropológusok feladata, hanem a történészeké. Az antropológus csak azt mondhatja el, hogy keskeny arcú, hosszú fejű népesség élt e vidéken az Árpád-házi uralkodók alatt. A férfiak átlagos testmagassága százhatvannyolc centiméter. A nőké százötvenhét centiméter volt, ami a korábbi és későbbi népességeknél kissé alacsonyabb érték.
Bizonyára sokakat érdekel, hogy meddig éltek, mitől szenvedtek, mivel táplálkoztak ezek az emberek? Átlagos életkorukat megbecsülni nem könnyű feladat, ezt ugyanis elsősorban a csecsemőhalandóság mértéke befolyásolja. A csecsemőhalandóság mértékét pedig azért nehéz meghatározni, mert a temetőkben a vártnál jóval kevesebb csontvázuk kerül elő, talán azért, mert egy részüket nem a faluban temették el. De ezt is figyelembe véve a születéskor várható átlagos élettartam az Árpád-korban huszonnyolc-harminc év körül lehetett. Betegségeik olyanok voltak, mint más korok embereié, főleg mozgásszervi elváltozások, kedvezőtlen életkörülményeik, földbe vájt, nyirkos házaik és a nagy fizikai megterhelés miatt. Púpos emberekre is akadtunk – mondja Éry Kinga. – Sokan szenvedtek csonttörést, de láthatóan igen ügyesen rakták helyre a törött csontokat. Új megfigyelés, hogy már a kora Árpád-korban is előfordultak leprás esetek. Még nem tudhatták, hogy ez milyen veszélyes fertőző betegség, ezért nem különítették el holtukban, és talán életükben sem a leprásokat. A táplálékról a falvaikban talált maradványok alapján elmondható, hogy a gabona- és a hüvelyesfélék mellett sok húst fogyasztottak, amit fejletlen konyhatechnikájuk miatt alaposan meg kellett rágniuk. De ez fogazatuk javára vált.
Skultéty Gyula antropológus és szobrász bázeli műtermében egyénített vonásokkal ruházza fel a kora középkori pórokat is, uralkodókat is. Régmúlt korok embereiről készít szoborportrékat, föltehetőleg minden részletre kiterjedő, tudományos aprólékossággal.
– A fantáziámat igyekszem kizárni a munkámból, csak így lehet bizton állítani, hogy azok az emberek, akiket koponyájuk alapján megmintáztam, körülbelül úgy nézhettek ki, ahogyan az én szobraimon láthatók – mondja Skultéty Gyula. – Száz-százhúsz arcot rekonstruáltam eddig, az australopithecustól Erasmusig, honfoglalás kori, kora középkori közemberektől Árpád-házi uralkodókig, mindegyik másképpen néz ki. Eszem ágában sincs egy uralkodónak nemesebb arcvonást adni, mint egy névtelen pórnak, egy királynőt szebbnek mintázni pusztán azért, mert koronás fő volt egykoron, mint egy egyszerű asszonyt. III. Béla hitvesének, Annának az arcmásával például „komoly” ellenérzést váltottam ki a történészek körében. Egy királynőnek nem lehet olyan orra s szája, mint amilyet – az antropológiai ismérvei alapján – én formáztam neki. Azután idővel belátták, hogy nem az ő elképzeléseik, hanem az én szobrom állhat közel az egyszervolt valósághoz.
– A budapesti Szent István-bazilika helyreállítása alkalmából sokakban megfogalmazódott: vajon azok a XIX–XX. századi művészek, akik márványba vésték, vászonra festették első királyunk alakját, megközelítették-e a régmúlt valóságát? Az antropológus-szobrász milyennek ábrázolná, ha azt a megbízást kapná, hogy III. Béla és a székesfehérvári királysírok ismeretlenjei után formázza meg Szent Istvánt?
– Fogalmam sincs! Ha láthatnám a koponyáját, csak akkor kezdhetnék eltűnődni rajta – válaszol Skultéty Gyula.