Csehszlovák kaland

Évfordulót ülünk ma, szeretteim. Harmincöt esztendeje, hatvannyolc augusztus huszonegyedikén, éppen ezen a napon nyargalt be a Varsói Szerződés öt emelkedett tagállama Csehszlovákiába, amelyben jajt kiáltott a lakosság, mert hogy elege volt az idült és záptojásszagú bolsevizmusból. Szomorúan mondom, mi is ott voltunk. Odaát a szabadságra vártak, mi hernyótalpon érkeztünk. Tizennyolc éves voltam akkor, és mélységesen szégyelltem magam. És egyszerűen hiteltelen lett előttem az addig oktatott történelem, a marxizmusba vetett hit, mert mi az, hogy ott van egy ország, amelyik lélegzetet szeretne venni, erreföl páncéltalpasok lepik el.
Internacionalista segítség érkezett – hallottuk a Népszabadság aktuális vezércikkírójától, talán maga kék fényes Szabó László volt, a kommunizmus udvari újságírója, hogy miért nem szakadt rá a szerkesztőség födémszerkezete. Északi szomszédaink nem örültek jöttünknek (bolgárok, lengyelek, keletnémetek, oroszok is jöttek), és én nagyon meg tudom érteni, miért. Egy nemzet a függetlenségéért küzd, öt másik meg beletúr.
Itt jegyzem meg, azt sem értem, mi a dolgunk most Irakban. Miért kell magyar katonákat magyar paszománnyal idegen országba küldeni? Nem akarunk magyar katonakoporsókat látni. Ahogyan hatvannyolcban sem akartunk. Csak akkor nem lehetett beleszólásunk – most viszont állítólag már demokrácia van.