Dubya háborúja

Már jócskán tátotta a száját a világ az iraki háborúra, a szövetségesek csapatai Bászránál nyomultak, egymás után érkeztek a diadaljelentések, és Londonban szép sikerrel ment Justin Butcher George Dubya őrültsége című darabja, midőn megindult a morgó, fenyegető, dühöngő, számon kérő üzenetek áradata. E-mailen és telefonon szikráztak az üzenetek. Szinte kizárólag amerikaiak méltatlankodtak és támadtak. És Justin Butcher érzékelni kezdte, hogy némely amerikaiaknak, bizony, nem igazán tetszhet a darabja.
A londoni sikerdarab, a George Dubya őrültsége ugyanis nem más, mint éles szatíra a Bush-adminisztráció és az iraki háború ellen. Szerzője, rendezője és főszereplője, azaz Justin Butcher szerint vaudeville, kabaré és pamflet egyszerre, Bush-ellenes, de nem Amerika-ellenes! Nem is érti a felháborodást.
Pedig az nagy. Az egyik telefonáló például dühöngve kérdezte tőle: vajon hogyan érezné magát, ha hazáját terrortámadás érné? Butcher persze azonnal rávágta a választ: ismeri ezt az érzést, hiszen Britannia ugyancsak szenved a terrorizmustól, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) akcióitól. Szavakész volt az író-rendező-színész azokkal is, akik felelősségre vonva kérdezgették: ugyan, miért nem hálás az Egyesült Államoknak, amely megmentette Európát a második világháborúban? Egészen 1941-ig, huncutkodott a válasszal Butcher, az Egyesült Államok igencsak haszonérdekűen a partvonalon maradt, azaz távol tartotta magát a szörnyűségektől. Megint mások azt pökték oda az angolnak, hogy ha ő olyan országban élne, mint amilyet „hőse”, Szaddám Huszein irányított, savas kádba dugnák a darabban felvonultatott tiszteletlenségeiért…
Justin Butcher persze nem riadt meg, sőt játékos – mármint színpadi játékos – kedvét sem veszítette el. Sőt most, hogy darabja Észak-Londonból a West Endre került, s egynémely színikritikus is örömmel fogadta – mint a politikai szatíra üdvös visszatértét a londoni színpadokra –, Butcher minden eddiginél jobban fellelkesült. Darabját át akarja vinni az Újvilágba. Egyenesen amerikai színpadokon kívánná bemutatni.
A siker a West Enden egyébként igazi triumfálás a harminchárom éves Justin Butcher számára. Eredetileg klasszika-filológusnak készült, Oxfordban is ezt tanulta, s csak jóval az egyetem után adta fejét a színházi mesterségre, melyet a londoni Dráma Stúdióban tanult ki. A George Dubya őrültsége című darabja előtti legismertebb munkája egy one-man-show volt, melyben egy bohóc emlékezik vissza a 2000-es esztendő ezredfordulóján saját és százada történetére.
A most vitatott és részben felháborodást is keltő „Dubya” – amely egyébként George W. Bush beceneve angol nyelvterületen – egyfajta emblémájává vált egynémely brit frusztrációjának és felemás érzelmeinek, melyet amiatt érez, hogy Britannia az iraki háborúban a Bush-adminisztráció legfontosabb szövetségese lett. Annak a Bush-adminisztrációnak, amely iránt a britek frusztráltjai inkább ellenszenvet éreznek, mint rokonszenvet, barátságot és szövetségesi hűséget.
A „Dubya” állítólag három hét alatt íródott. Butcher szerint az Egyesült Államok felháborító csúsztatásokkal indokolta az Irak elleni háborút, s ez a cinikus megközelítés annyira feldühítette őt, hogy pennát ragadott. (A mű címe sok kritikust emlékeztetett Alan Bennett III. György őrültsége című, 1991-es színdarabjára, melyben egy talpnyalóktól körülvett uralkodó megőrülésének stációival ismerkedhet meg a nagyérdemű.)
A Butcher-darab cselekménye – ha lehet egyáltalán ennek nevezni ezt a meglehetős vegyes felvágottat – tulajdonképpen Dubya álma. Egy George Bushra maszkírozott Butcher jeleníti meg, aki pizsamában kocog be a színpadra teddymacival és játék pisztollyal a kezében. Butcher, Kubrick-utánérzéstől sem mentesen, az Egyesült Államok vezetésével folyó terrorizmus elleni háborúról próbálja meg elmondani a véleményét. „A mi állandó állapotunk a háborúzás” – próbál bölcseket mondani Dubya-Butcher.
Jó néhány amerikait minden bizonnyal idegesít, hogy Londonban hogyan is karikírozzák elnökét és a körülötte serénykedő csapat tagjait; akiket a darabban „Colinnak, Dicknek, Donald kacsának” neveznek. Ez a londoni pamflet-Dubya a szegénység, zsarnokság, igazságtalanság és Franciaország ellen vonul háborúba, gyermeteg jellem, könnyen befolyásolja őt az olaj- és a fegyveriparból érkező tanácsadók lobbija. Ezzel szemben a darab brit karakterei többé-kevésbé mafla szájtátikként jelennek meg, akik kisstílű bulikkal múlatják az időt. Tony Blair miniszterelnök – mármint a színdarabbéli – például ingatlanüggyel foglalatoskodik. Ami egyértelmű célzás Blair hitvese, Cherie tavalyi ingatlanbotrányára. A másik szereplő pedig, a nevével is sokatmondó Windbreak kapitány (magyarul talán szélfogónak lehetne fordítani) a jellegzetes brit flegma megjelenítője. Amikor például rá akarja venni amerikai kollégáját, hogy tekintsen el az atomfegyver bevetésétől, és az csak a vállát vonogatja, ő csöndesen annyit mormog: hát jó, végül is ez az ön ügye…
Egy arab különmegbízott-féle, bizonyos Wafiq Dizez is színre lép: az ő szerepe visz némi komolyságot a pamfletba. Elmeséli ugyanis a britek és az amerikaiak szerepvállalását Irakban és a térségben a múlt század húszas évei óta. Ellentétje Yasmina takarítónő az Al-Kaidánál, aki takarítóköténye alatt robbanóanyagokkal megrakott övet hordoz.
Butcher azt mondja a vitát kiváltó darabról, hogy az csupán nevettető revü akart lenni. Nem pedig politikai megnyilvánulásokra kényszerítő, késztető politikai állásfoglalás. Meglehet. Némi gyanakvást azért ébreszthet e szándékot illetően az, hogy a darabot folyvást aktualizálgatja. „A koalíciós erők ma biztonságossá tették Belfast városának jó néhány körzetét” – adta hőse, Dubya szájába a mondatot. Hogy, hogy nem, éppen akkor, amikor Bush és Blair észak-írországi találkozója zajlott…
Rossz az, aki rosszra gondol.