Égetőné öröme

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Mindenki mindenütt boszorkányt gyanított, mindenki bizalmatlanul figyelt, és mindenki rettegett. A halálra rémített ember félt a kígyóktól és a bogaraktól, de félt a madaraktól – szarkától, kuviktól, varjútól –, sőt még a tárgyaktól is. Hiszen egy salátalevél is álcázott boszorkány, gyilkos démon, ördög lehet. A rettegés általános légköréből még a főpapok sem vonhatják ki magukat. XXII. János pápa nem szűnő, hisztérikus félelemben várja, hogy egy boszorkány átszúrt viaszbábu segítségével végezzen vele. II. Szilveszter háta mögött a bíborosai azt suttogják, hogy varázslattal, démoni segítséggel kaparintotta meg a pápai tiarát. A kölni születésű Heisterbachi Caesarius cisztercita történetíró az 1200-as évek első felében Dialogus magnus visionum et miraculorum című gyűjteményes kötetében arról számol be, hogy egy szerzetes halálos ágyánál tizenötezer ördög ólálkodott, míg egy zárda főnöknőjének haláltusájában annyi démon gyönyörködött, ahány falevél az erdőben vagyon. Ugyancsak ő meséli el azt a „hiteles forrásból származó” esetet is, amikor a toledói egyetem egyik tanára, aki kitűnően értett a fekete mágiához, diákjai köré védőkört vont, majd bűverejével megidézte a démonokat. Azok meg is jelentek, próbálták hízelgéssel, ijesztgetéssel, ígérgetéssel kivonni a diákokat a körből, de semmire sem mentek addig, míg gyönyörű lányokká nem változtak, s csábító vonaglásukkal annyira fel nem korbácsolták az egyik fiú vágyát, hogy az magáról megfeledkezve a körből ki nem nyúlt – s akkor elragadták. Egy, a XIII. század második felében működő schönthali apát szerint úgy rajzanak körülöttünk a levegőben a démonok, mint a nap sugaraiban táncoló porszemcsék. Jan Weyer neves németalföldi démonológus Pseudomonarchia daemonum címmel külön tanulmányt szentel 1583-ban megjelent művében az ördögi szövetségnek, a pokoli birodalomnak. Felsorolja a pokol minisztereit és zászlósurait, a pokoli lovagrendet, az udvartartás tisztségviselőit. Adramelek, Baál, Belfegor, Leviathán, Mammon, Moloch – a cleve-i herceg udvari orvosa jól értesült, valósággal ontja a neveket. Nergál például a pokoli titkosrendőrség főnöke, Baalberith pedig az alvilági levéltár főigazgatója. Elárulja a pokoli hadsereg nagyságát is; pontosan 6666 légióból áll, amelynek mindegyikében 6666 ártó démonzsoldos szolgál. Tekinthetnénk Wierus doktor művét szatírának, babonaságot gúnyoló társadalomkritikának, gondolhatnánk, hogy az élénk fantáziájú hollandus – ráérezvén, mi kell a démonológiával fertőzött, mindenféle pokoli praktikára éhesen figyelő korabeli olvasónak – egyszerűen a pénzre, a sikerre hajtott. Valószínűleg így is volt. Csakhogy komolyan vették. És mindeközben Carcassonne-ban harminc év alatt négyszáz boszorkányt végeztek ki. Genfben egyetlen püspök három hónap alatt ötszáz boszorkányt küldött máglyára, Savoyában egyszerre nyolcszáz embert ítéltek el, de még a boszorkányüldözés lázától kevéssé fertőzött, török és Habsburg megosztotta Magyarország felvidéki és erdélyi nagyvárosaiban, Selmecbányán, Lőcsén, Kolozsvárott és Nagyszebenben is több száz embert végeztek ki. Az európai boszorkányhajsza következtében állítólag több ember halt meg (ráadásul szinte mindőjük kínos, nehéz halállal, hosszabb-rövidebb tortúra után), mint az első világháború összes nagy csatájában. Védekezésre pedig nemigen volt mód. Akit egyszer megvádoltak, aligha menekült; a kínvallatás során a vádlott mindig mindent bevallott.
Hallgassunk meg valakit, aki valóban jól ismeri korának hitét, vallását, egyetemeit és tudományait, s kitűnően ismeri az inkvizítorokat, a boszorkánybírákat is. Nettesheimi Henricus Cornelius Agrippa. Színes, vonzó ember lehetett. Nemes kalandor. 1486-ban Kölnben született. Előbb zsoldos, majd tudós orvosdoktor. Húszévesen Hispániában tűnik fel; mór és zsidó titkos praktikákkal ismerkedik, kutatja az alkímia rejtelmeit. Héber nyelvet tanul és tanít, eretnekséggel vádolják, Londonba menekül. Otthon, Kölnben a teológiai katedra várja. Hermész Triszmegisztosz alakja foglalkoztatja, Itáliában, Paviában ismét perbe fogják, megint orvosdoktorként ügyködik. Nem holmi vándorkuruzsló; királyok és hercegnők fogadják szolgálatukba. Nem és nem nyugszik, újra és újra vándorbotot vesz a kezébe, olykor börtönben ül, ha teheti, boszorkánysággal vádolt nők védelmére kel. 1518-ban Metz város ügyvivőjeként a máglya széléről rángat vissza az életbe egy fiatal parasztasszonyt. És közben írja műveit. De vanitate scientiarum (A tudományok hiábavalóságáról) és De occulta Philosophia című munkáiban dühödten állítja, hogy az emberi tudomány tönkreteszi a lelket, eltapossa a hit parazsát, a teológia pedig merő hamisság. A boszorkánybírákról így nyilatkozik:
„Ezek a vérszomjas keselyűk lecsapnak a szegény parasztasszonyokra, s anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyíték merült volna fel ellenük, puszta feljelentés alapján a legkegyetlenebb tortúráknak vetik őket alá, míg csak vallomást nem csikarnak ki belőlük olyan dolgokról, amelyekről még csak nem is hallottak. Addig folytatják a mértéktelen tortúrázást, amíg a szerencsétlent máglyára nem küldhetik, vagy amíg pénzt nem nyomnak a markukba, hogy érjék be a kínzókamrával, és hagyják futni áldozatukat. Egyesek, ha kellő vesztegetés után szabadultak is, kénytelenek évjáradékot fizetni, nehogy újból befogják őket.”
A XVII. századra szerencsére szaporodnak a józanabbul gondolkodók. Friedrich von Spee 1631-ben azt mondja: „Gyakran gondolok arra, hogy az egyetlen magyarázata annak, hogy nem vagyunk valamennyien varázslók, csak az, hogy bennünket még nem vetettek alá kínvallatásnak.” Ez a tisztafejű, racionális jezsuita Cautio criminalis, vagyis Bűnügyi biztosíték (cautio egyébként elővigyázatosságot is jelent) című – névtelenül megjelentetett – remek könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy senki nem menekedhet a dühöngő boszorkányvadászat elől. Ha valaki templomjáró, istenfélő, az az ördöggel kötött szövetségét palástolja, s a kínpadon előbb mindent bevall, majd megnevezi sosemvolt társait, akik szintúgy elfogatnak, csigáztatnak, égettetnek, tüzes fogókkal tépetnek, mire mindent beismernek, s megnevezik társaikat is. És a pokoli kerék csak forog, forog tovább. Nagy üzlet ez. A leleplezett bűnös után fejpénz, prémium jár bírónak, boszorkányszurkáló mesternek, hóhérnak, porkolábnak. A tereken emelt máglyákhoz, az ácsolt vesztőhelyekhez fa kell. Sok fa. A favágó, fuvaros, ács is érdekelt. Aztán a rőzse- és szalmahordó, a kötélverő. Mind-mind fogyó kelléket gyárt. Gyerünk hát! Rajta! Micsoda remek bolt, biztos jövedelem! Egészen addig, mígnem a szomszéd vízhordó vagy a pék irigy felesége föl nem jelent. Mert akkor neked sincs menekvés, nem akad védő – a magad vágta fából rakott máglyáról saját asszonyod és lányod pörkölődő húsának szagát libbenti rémülettől tágult orrcimpádba a szél.

Sír szélén tántorgó aggokat, nyolc–tíz éves gyermekeket küldtek a máglyákra. A würzburgi inkvizíciós bíróság sok száz áldozata közt polgármesternék, tanácsnokfeleségek, aranymívesnék, varrónők, mosónők, „a Bebel leány, a város legszebb hajadonja”, „egy vak leányka”, diákok, nemes apródok és nyolcesztendős polgárlánykák egyaránt voltak. Német kisvárosok, néhány száz lakosú falvak, mint Wiesenburg, Lindheim, Ingelfingen, Zuckmautel tízesével és százasával hajtották végre a halálos ítéleteket. Quedlinburgban volt olyan nap, hogy a szerencsés városiak 133 áldozat máglyára hurcoltatását, könyörgését, zokogását, sikoltozását és kínhalálát élvezhették végig. Ez ám a pazar mulatság! Napok óta zuhognak a bárdok, kopognak a kalapácsok, épülnek szép rendben a máglyarakások. A nagy cirkusz napján hajnaltól gyűl, özönlik a mellékutcákból a rettegő, kíváncsi nép. Harangok zúgnak, kereplők ropognak, porkolábok hajtják az elítéltek vánszorgó, végeláthatatlan sorát, a városi vezetés elfoglalja helyét az erkélyeken, a vörös és fekete bársonnyal letakart emelvényeken. Az ablakokban mindenütt szájtáti emberek csüngnek, a nyomorultak menetében olykor zokogva összerogy valaki, bevizel, maga alá csinál a másik, a nézők tömegéből magányos sikolyok szakadnak, tehetetlen fájdalmukban hörögve gajdolnak gyászdalt, búcsúztatót a megzavarodott, félig megtébolyodott férjek és apák, a pribékek égő fáklyákkal, kanócokkal sorakoznak, szúrós kén- és szurokszag terjeng, némelyük aggódva kémleli a felhősödő eget. A tömeg felhördül, amint aranysujtásos mentében betáncoltatják díszes lovaikat a térre a hóhérok… Egykorú források szerint olyan volt a látvány, mintha Quedlinburg főterén egy erdő égett volna.
„A pörkölés, sütögetés és égetés – írja Spee elkeseredetten – úgy elterjedt a mi kedves hazánkban, hogy a német becsület külföldön ugyancsak megcsökkent, és rossz illat tapad hozzá.”
Spee atya mindent tudott, amit a boszorkányokról tudni lehetett, hiszen korábban rendje Würzburgba rendelte, az elítélt boszorkányok gyóntatójaként. Egy fiatal pap, a leendő würzburgi püspök egyszer rákérdezett, hogy kora még nem indokolja, mitől hófehér hát a haja?
„Elítélt boszorkányokat gyóntattam a haláluk óráján – felelte Spee. – És amikor ezek a szerencsétlenek felismerték, hogy bízhatnak bennem, fuldokló zokogások közepette vonták vissza a kínpadon kicsikart vallomásukat, és Istent hívták tanújukul, hogy ártatlanok. Ebbe őszültem bele.”
A Malleus maleficarum kimerítően tárgyalja a különböző boszorkánypraktikákat, köztük a csábítást, a paráznaságot is. A két gonosz dömés hetet-havat összehord az úton és útfélen, mezei munka közben a földeken, a hitvesi ágyban démonokkal és incubusokkal, ördögökkel kéjesen paráználkodó nőkről. Az ezeregyéj meséinek vagy Boccaccio Dekameronjának szerelemre mindig kész, pajkos-csalafinta asszonyai tanulhatnának tőlük. Paracelsus szerint a boszorkányoknak hatalmuk van az állatok felett, így kecskéket, farkasokat, kutyákat kényszerítenek rá, hogy nekik szerelmi szolgálatot végezzenek. Az állatokkal való üzekedés eredményeképpen a boszorkány állatias gyermekeket (monstrumokat) szül, amelyeket urának, az ördögnek bemutat, felajánl a Pokolhegyen.
A magyar boszorkányperek anyagában is szép számmal találunk olyan jegyzőkönyveket, amelyek a boszorkány paráználkodásáról tanúskodnak. Pap András 1734 szeptemberében úgy vall, hogy midőn „áldozócsütörtök hetiben a szőlejében dolgozgatván éjszakára kelvén a szőlőjében hált, Égetőné és Zarkó Kata nagy kacagással hozzá jövén, és Égetőné kényszerítette őt, hogy közösködnék véle. Feltakarózott Égetőné, és a testét is látta, igen szép fejér volt, a szemérmes teste szőrét is látta, fekete volt, de a tanú semmiképpen reá nem állott…” Birta Mártonné Veres Erzsébet éjszaka látogatta meg áldozatát, aki nem akart kötélnek állni, de a boszorkány ráordított: „meg köll annak lenni, kutya, s az természetit megfogván ezen fátensnek, a magáéba húzta, s úgy köllett vele vétkezni, a Birtáné természete penig olyan volt, mint egy lónak”. Kántor Katalin 1732-ben úgy vallott, hogy őt „Maliban, Borsod vármegyében, Vice Ispány uram korcsmájában” egy német tette boszorkánnyá, kivivén őt egy dombra, ahol egy Gyurka nevű ördöggel hált, aki a jobb kezére oda is tette a jegyét, „egy kis szeder forma bélyeget”. Egy hódmezővásárhelyi hatvanesztendős boszorkány 1758-ban a kínvallatás eredményeképpen bevallotta, hogy rendszeresen járt Budára, a Szent Gellért hegyére a boszorkányszombatokra, dióhéjban úsztatva át a Tiszán s a Dunán. Lucifer utasítására szépen föl voltak öltözve aranyos ruhákba, zöld szoknyába és mentébe, nem selyembe, mert ő arra nem vágyott. Arra a kérdésre, hogy micsoda ördöggel s hol szerelmeskedett, a következő választ adta: „Az én szeretőm volt János Eördög, azzal paráználkodtam kétszer, egyszer, amidőn az akasztófa alatt volt a vendégség Vásárhelyen, másodszor pedig a vásárhelyi piacon fekve, a földön paráználkodtam.” 1660 körül egy Fricz Magdolna nevű magyar boszorkányt bőrdolmányban, ifjú legény képében látogatta a gonosz. Az asszony úgy vallott, hogy „igen hideg teste volt azon Eördögnek, amikor disznólkodtak”. 1746-ban Varga Kata „az torturának második gradussa alatt” bevallotta, hogy „vagyon szövetsége az ördöggel, akivel közösködött is az erdőszélben a körtvélyfa alatt Szent György napján, midőn a körtvélyt rázta”. A jegyzőkönyv szerint a vallatást itt szüneteltetni kellett, mert az áldozat a zsinegezés alatt elájult. Egy tolnai boszorkány 1741-ben a kérdésre, hogy hált-e vele az ördög, már-már lírai szépséggel vall szeretőjéről: „Hált velem és volt közöm véle, testemben tevén testit, hideg volt, csontbul való, sokáig tartván testemben, és valamint a férfiúval szokás közösködnyi, úgy volt nékem is véle közöm, s tetszett is nékem.”
Alonso de Salazar Frías, a logronói inkvizíciós törvényszék fiatal nyomozója már 1610 körül megállapítja jelentésében, hogy „sem boszorkányok, sem megrontottak nem léteztek, amíg nem beszéltek s írtak róluk”. Kollégája, egy másik humanista inkvizítor, Pedro de Valencia egyebek közt azt is lehetségesnek tartja, hogy a boszorkánygyűléseken történtek csak képzelgések, amelyeket a boszorkányital vagy kenőcs vált ki bízvást megtébolyodottnak vélhető használóiból. Paracelsus úgy tudja, hogy a fekete mise egyik nélkülözhetetlen kelléke a bűzös boszorkányital s a boszorkánykenőcs, amelynek legfontosabb alkotórészei közt az aprított gyermekhús, a zsidócseresznye s a köztudottan hallucinogén hatású farkasszőlő, bürök, beléndek is megtalálható. Más források is arról tudósítanak, hogy a boszorkányír az ártalmatlan, ám riasztóan hangzó sokféle frinc-franc mellett – mint egéragy, patkányvelő, csiga- és szalamandrahús, porított teknőchéj, bagolyköpet, macskanyelv, vakondkarom, tevecsont, varangyürülék, hiúzvizelet, kígyózsír, varjúháj, denevérszárny, darált keresztes pók vagy százlábú, kecskebakhere- és múmiaőrlemény, halotti gyertya elcsöppent viasza, prostituált menstruuma etc. – mindig tartalmazott mérgező és hallucinogén növényeket, amilyen a mák, bürök, maszlag, csudafa, fekete- és ebszőlőcsucsor, a gyilkos csomorika, nadragulya s a különböző gombák. Don Juan tanításai című dolgozatában Carlos Castaneda beszámol róla, hogy amikor a jaki indián sámán daturagyökérből (vagyis az „ördög füvéből”) készített „repülőzsírjával” bekente a nemi szervét, előbb majdnem elájult a csodaszer tömény bűzétől, majd úgy érezte, felemelkedik, s úszni kezd a levegőben: „Láttam fejem fölött a sötét égboltot és a mellettem elsuhanó felhőket. Elfordítottam a testem, hogy alápillanthassak. Láttam a hegyvonulatok sötét tömegét. Roppant sebességgel röpültem.” Mestere segítségével Castaneda szellemekkel és varázslókkal találkozott, s Mescalitóval, a peyotlkaktusz istenével is, majd varjúvá változott, s átélte saját halálát.
Folytatjuk