Egy ágyban az ellenséggel?

Heves, időnként érzelmileg túlfűtött politikai vitákat kavart Szerbiában Zoran Zsivkovics kormányfő amerikai kijelentése, hogy az államközösség kész katonákat küldeni Irakba. Az amerikai agreszszorok mellé? – hördült fel a „hazafias ellenzék”, s emlékeztetett arra, hogy a Zsivkovicsék azokkal vállalnának szövetséget, akik négy évvel ezelőtt bombázták Szerbiát. Boriszlav Pelevics, a Szerb Egység Pártjának elnöke azzal fenyegetőzött, hogy ha ez az „erkölcstelen, önkényes és alkotmányellenes” szándék megvalósul, pártja felszólítja a szerbséget, ne küldjék fiaikat a hadseregbe, mert az már nem Szerbia és Montenegró katonasága lenne, hanem a NATO-é. Honnan szedi Zsivkovics a jogot arra, hogy ilyesmit meg merjen ígérni, hiszen erről csakis a legfelsőbb védelmi tanács és a parlament dönthet? – kérik számon a kormányfőn. Velimir Ilics, az Új Szerbia elnöke a leghangosabb a bírálatokban, szerinte erről referendumot kellene kiírni.
A vitát csillapítandó a kormány tagjai már úgy fogalmaztak, hogy az ország és hadserege ismét szerepet vállal a nemzetközi békemissziókban. Mint régen. Az ENSZ égisze alatt.
A kérdést azonban mindenki a maga szemszögéből közelíti meg, s úgy igyekszik láttatni. Zsivkovics szerint a visszatérés a nemzetközi békeerőkhöz nagy politikai győzelem. (A volt Nagy-Jugoszlávia rendszeresen küldött katonákat, 1956-ban például 11 ezren voltak a Közel-Keleten.) Hiszen ezzel Szerbia-Montenegró végre a győztesek oldalára kerülne. Kitért azonban ennek az anyagi vonatkozásaira is, mert a katonai részvétel pénzt hozna. Nem beszélve az egyéb pénzügyi-fejlesztési érdekekről. Végül pedig: „nincs szebb dolog, mint védelmezni a gyengébbet valamelyik válságterületen”. Sokan arra mutatnak rá, hogy ez a „katonai lépés” elősegítheti az ország integrációját is, egyben a reformfolyamat része.
Mit szól hozzá a hadvezetés? A legmeglepőbb az volt, hogy a hadsereg hivatalosan meg sem mukkant. Némaságba burkolózott a védelmi miniszter is. De Borisz Tadics ugyanannak a pártnak – a Demokrata Pártnak – a vezetőségi tagja, mint Zsivkovics miniszterelnök, nem valószínű tehát, hogy ilyen kérdésekben ne lett volna egyeztetés. Nem titok azonban, hogy a tisztikar egy része, beleértve a nyugalmazott katonai elöljárókat is, erősen tiltakoznak e lépés ellen, hiszen számukra a katonai szövetség és az amerikaiak az első számú ellenség. De semmiképpen sem ez a hadsereg hivatalos hangja, annál kevésbé, mert most van éppen folyamatában egy nagyszabású tisztogatás a fegyveres erők vezetésében, s távoznak mindazok, akik a milosevicsi rezsim exponált főtisztjei voltak. Vélhetőleg ezek hangolnak leginkább a Zsivkovics-féle „politikai győzelem” ellen.
Belgrádban nemigen örültek a CNN ezzel kapcsolatos híranyagának. Pedig az amerikai hírtelevízió kommentátorai – akik eddig egy szó nem sok, annyi jót sem mondtak a szerbekről – szinte áradoztak, hogy a nemrégiben még ellenséges országok, mármint az Egyesült Államok és Szerbia, egy táborba került. A jó oldalra.