Elszálló pillanatok

Mindenkire ráköszönnek olykor feledhetetlen pillanatok, boldog órák vagy napok, amelyeket igyekszik aztán megőrizni magának. Csokorba kötni, mint a színes mezei virágot, és vázába rakni. Mert a napok múlásával az idő elmossa ezeket, a csokor elszárad a vázában, és mi is kedvetlenül vele hervadozunk. Mi marad meg belőle? Esetleg egy elsárgult fényképfelvétel.
Családi ünnepek, lakodalmak, születésnapok, kirándulások a kedvessel, a régi kert, amikor kivirágzik az orgona, a gyermek első tipegése az udvaron. Nálunk otthon kevés fénykép volt, csak a mama őrzött apámról egy katonaképet az imakönyvében. Meg a nagyapa obsitja a falon.
Fiatal koromban egyik szenvedélyem a fényképezés volt. Egy üres cipődobozban gyűjtögettem a felvételeket. A háború után vettem egy Zorkijt, amit az oroszok a német Leicáról koppintottak le. Később nagyítógépem is volt meg kamerám. Aztán abbahagytam egy szép napon, mint a dohányzást.
Fusson csak az idő, paskolva a világot, mint a zápor, nem állítom meg az órát, Kronosz pergeti az örökmozgó kameráját fölöttünk. Rendet raktam múltkorjában a ruhásszekrényemben, s ott megtaláltam a Zorkijt is, a régi masinát.
Forgattam egy ideig a kezemben, aztán elhatároztam, hogy elajándékozom. Leányunokám örült is neki. Aztán, amikor közelebbről is szemügyre vette, felkiáltott: „Nagyapa, ebben még film is van!” Csodálkoztam, hiszen több mint negyven esztendeje nem fényképeztem vele. Lehet, hogy benne felejtettem egy tekercset? Visszatekertem hát, és kivettem a rolnit. „Hívasd majd elő, szeretném látni!” – mondtam az unokámnak, aki tegnap vissza is hozta borítékban a filmről készült nagyításokat.
Mindössze négy felvétel volt a tekercsen. Felnyitottam a borítékot, és enyhe szédülést éreztem.
A mama, a régen elhunyt drága anyám nézett rám mosolyogva. A gangon ült, a támlás padon, babos kendővel volt bekötve a feje, és valamit tartott az ölében.
Nézem a képet, és újra otthon vagyok, a szülőházban, mint negyven évvel ezelőtt. Nyár van, már piroslik a fákon a cseresznye, rózsák nyílnak a kiskertben, tisztán hallom a szomszéd kutya ugatását; szekér zörög az utcán, valahol felbőg egy borjú.
Igen, az a régi babos kendő, egy kicsit már kiszívta a nap a színét, a ruhája is fakult, papucs van a lábán. A konyha felől érzem a kék lábasban fövő csirkepaprikás jellegzetes illatát. Arra gondolok, hogy negyven éve őrzi immár ez a doboz ezt a megejtő pillanatot: ül a mama a gangon papucsban! Szívemben a hazaérkezés öröme lobban, de mindez csak egy pillanat, máris tovaszáll.
A mama lábánál ott ül Csöpi nevű kutyánk, a házőrző, a hűséges eb. Amikor eladtuk a házat, a mama Pestre költözött, elpusztult bánatában. Már a nevét is elfelejtettem, lám, csak most jutott eszembe, amikor az emlékezés hulláma újra elöntött.
Visszaraktam a képet a kék borítékba. Aztán sokáig csak ültem némán. Valaha olvastam egy tanulmányt arról, hogy az élet minden mozdulata megmarad, nem foszlik szét a pillanat, csak elrepül. Pergő film. A fény sebességével illan el. Ha az emberiség eléri majd a fejlődésnek azt a fokát, hogy egy elmés készülékkel utána tudjon érni, akkor a készüléken csak egy gombnyomásra van szükség. Repülünk vissza az időben, akár lejátszhatjuk a golgotai eseményeket is. Régi háborúk, földünk nagy kataklizmái elevenedhetnek fel, ha majd egyszer a múltunkat utolérjük.
Tűnődöm, ha lenne ilyen készülékem, vajon visszapergetett életem melyik szakaszán állítanám meg, hogy újra átéljem elmúlt életem szép pillanatait?
Amikor a kezemet fogva először vezetett az iskolába a mama? Vagy azt nézném meg újra százszor, amikor a Duna partján egy alkonyatkor megsimogattam a Kedves kezét?
Ugyan ki tudja felmérni, hogy melyik volt élete legszebb pillanata? Jó volna még egyszer végigélni!…