Én nem tudom...

Én nem tudom, úgy vagyok-e G. gyerekkel, mint hírvadász kollégáim a Loch Ness-i szörnnyel, előveszem, amikor tetőz az uborkaszezon. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy személyes találkozásaink során számos olvasó kérdezte tőlem, miért nem hozom nyilvánosságra a cs.-i nádasban elhangzó rendkívül tanulságos politikai diskurzusok szövegét. Hogy őszinte legyek, ebben az esetben a képzeletem alig-alig segít, ugyanis szinte lehetetlen kiötleni olyan fordulatokat, sajátos érzelemmel teli gondolatokat, amilyenek G. gyerek száján a legnagyobb természetességgel fogalmazódnak meg, s múlják felül meggyőző erőben a kitűnő balos profi publicisták (Mester Ákos, Mészáros Tamás, Bolgár György, Bölcs István stb.) tanításait és bölcsességeit.
G. gyerek tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint ők, de mégis micsoda különbség. A nyelv és képzelet minden tudálékosság nélküli, már-már shakespeare-i finomsága, szemben a mesterkélt és fizetett s így valójában bárdolatlan pártossággal. Mesterékkel ellentétben G. gyerek nem a piacról él, senkinek sem a kliense, amit állít, annak nincs személyes haszna, nem kap VIP-hitelt és igazgatótanácsi tagságot, nem is ravaszkodik, ami a szívén, az a száján. Kitörölhetetlenül őrzöm emlékezetemben szavait még az antalli időkből, amikor beszélgetőtársa azon szavaira, miszerint „Az összes rohadt államtitkárt fel kéne akasztani!”, ő intőn felemelte mutatóujját, s mélyen, a lélekből előtörő szavakkal mondta: „Árpi bácsit azért ne bántsd.” Ki tud-e ilyet kitalálni, mondjuk Farkasházy Tivadar? Ő is ájulásig tiszteli a magyar demokrácia atyját, ám ha netán szót ejt róla, dicséretének mélyén nem izzik a spontán módon lobogó tűz, amely G. gyerekben, a néplélekben kiolthatatlan.
Sajnos, mostanában sokat kell eveznem ahhoz, ha szavait hallani kívánom, ugyanis – miként ezt már többször említettem – a civilizációs ártalmak (vízibiciklin hejehujázó üdülők) elől ő egy távoli öböl rejtekére költözött, ahol a legősibb módszerekkel lehet pontyot és süllőt fogni, mert ott madár gyakran jár ugyan, de halőr alig.
Most nagy a hőség. Kilométereket evezni csak alkonyattájt egészséges, így hosszas habozás után szántam rá magam, hogy felkeresem G. gyereket. Tán meg se találtam volna, ha ki nem szól a nádfal mögül: „Hát te mit keresel itt?” Mondom, hogy a régi helyen nem kap a ponty, erre szívélyesen azt feleli, hogy itt még a keszeg sem. (Igazi balatoni horgász, különösen az orv, sohasem dicsekszik. Ha sokat fog, egyenesen siránkozni kezd.) „Milyen mély itt a víz?” – kérdezem. – „Mióta a rohadt Orbánék megnyitogatták Siófoknál a zsilipet, térdig se ér. Láttad, Medgyessy méréseket is végzett, Orbánnak meg csak a pofája járt. Nemcsókot kéne visszahozni!” – „Hová?” – „Akárhová, ő majd rendbe tenné a Balatont. A rohadt grinpíszesek is csak Paksnál tudnak balhézni, hozott akár az egyik is a Balatonba egy pohár vizet?” – „Hát Paksnál elég válságos a helyzet.” – „Medgyessy megmondta, hogy míg ő kormányoz itt, addig nem lesz válság.” Ez az a pillanat, amikor aljaskodni kezdek. Tudom régről, hogy G. gyerek minden bizalmát Németh Miklósba helyezte, úgy várta haza Londonból, mint Rákóczit Rodostóból a nép. Ezért azt mondom: Medgyessy kitúrta Németh Miklóst… De G. gyerek nem az a fajta, aki menten a csalira harap. „Nem fúrta ki. Németh Miklós tudta, hogy a Fidesz után nehéz lesz rendet csinálni és volt annyi esze, hogy magától félreállt.”
A csónakja mellett leeresztett szákban nagyot rúg a ponty. „Mi az, pontyod van?” – kérdezem. „Csak egy rohadt kárász – feleli. – Medgyessy is azt nyögi, amit Orbán ráhagyott.” „Az biztos, hogy nyögi, de meddig?” firtatom. „Nem is az a baj, hanem hogy ezek mindent kritizálnak. Szegény Kovács nőjét is belekeverték, hogy rohadnának el. Hát számít az, hogy együtt élnek? Attól még lehet, hogy rühellik egymást. Na, megyek, mert megígértem a vendéglősnek, hogy nyolcra ott lesz a hal. Azok is kilopnák az ember szemét…”
Olyan halkan evez el, hogy alig zizzen a nád. Hogy ki kinek lopja ki a szemét, én nem tudom…