Felszámolás, leszámolás

Azt mondja a rádió: mire beköszönt a szép szeptember, végre-valahára megjelenik Kertész Imre legújabb regénye, a Felszámolás. Irodalmi Nobel-díjas írónk friss könyvének bemutatója (erre akár fogadhattunk is volna) a Radnóti Színházban lesz, méltóságteljes felolvasóesttel egybekötve, amelyen természetesen maga a szerző is részt vesz. A talányos címen kívül a műről egyelőre csupán annyit tudni, hogy a fő idősíkja a vízválasztó 1990-es esztendő, ám a történések vissza-visszakalandoznak a „bűnös” hetvenes–nyolcvanas évekbe is. Az opus előreláthatólag nem marad a mi kis belügyünk: a fáma szerint még az ősszel megjelenik németül, hollandul és lengyelül is.
Mióta Kertész keresetlenül – ráadásul retusálhatatlan interjúhelyzetben – kinyilvánította, hogy a Sorstalanságot voltaképpen legkevésbé sem a nyilas meg a nemzetiszocialista őrjöngésről, hanem a sokak által a mai napig nosztalgikusan emlegetett Kádár-rendszerről írta, világraszóló sikere kétségkívül új dimenziót kapott. Egyszeriben elvette az élét azoknak a savanyú a szőlő típusú kritikáknak, amelyek Kertész tekergőző mondataiban az olykor bizony rejtőzködő alanyt és állítmányt vizslatták, s ha az öntörvényű morális entitást elismerték is, a tekintélyes díjat az esszéregény kvalitásai helyett a zsidó vagy a német lobbi érdekérvényesítő befolyásának tulajdonították. Egy odaítélt Nobel-díjhoz nyilván szükségesek befolyásos irodalmi védőügyvédek (utólag tudjuk: Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Füst Milán, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Konrád György, Szabó Magda vagy akár Jókai Anna literátorlobbistái nem bizonyultak elegendően hatékonyaknak); az pedig úgyszólván magunk között marad egy tizenötmilliós nyelvszigetben, hogy volt azért nekünk a rossz emlékű XX. században – hogy mást ne mondjunk – egy Ady Endrénk meg egy József Attilánk, de még egy Erdély-trilógiánk is. Botorság volna azt firtatni, hány kiváló férfiú és hölgy tudott volna méltóképpen elsőként a Hold felszínére lépni, ha egyszer Neil Armstrong lépett első ízben a Holdra.
Kertész Imre – kedvelje bár valaki, vagy éppen fanyalogjon életműve fölött – a XXI. század elején a két lábon járó országmarketing. Egész hivatalok nem tettek annyit a magyar kultúra piacképességéért, mint ő egyedül. Ez még akkor is úgy van, ha sajátos életsorsából és kulturális krédójából kifolyólag ambivalensen viszonyul ahhoz a civilizációs gépezethez, amelynek ő maga is organikus része. (Tegyük a szívünkre a kezünket: nem viszonyulunk-e mindannyian ambivalensen hozzá? Nem éppen ez az ambivalencia-e kultúránk fő értéke, sőt az úgynevezett európai szellem specifikuma?) S bár az új regényről egyelőre nem sokat tudunk, a címe biztató. Különösen annak tudatában, hogy ugyebár „fű alatt” már a Sorstalanság – ez a kétségkívül eredeti szemszögű holokausztmetafora – is a Kádár-érával foglalkozott. Ha hihetünk az írói közlésnek, egy fokozhatatlanul „kemény” históriai szituációt vett kölcsön egy álságos módon „puha” diktatúrának becézett önkényuralmi rendszer természetrajzának felvázolásához. Kertész nyilvánvalóan rég túl van már azon, hogy bárkitől is komolyan tartson: sem az eltökélt holokauszttagadók, sem az alamuszi történelemsuvikszolók, sem a megélhetési etnobiznisz haszonélvezői nem tudnak ráijeszteni. Érdemes hát találgatni: vajon mi számolódott fel szerinte 1990-ben, a formális rendszerváltozás évében?
A regény – ha már megjelenése előtt a lengyel, német és holland műfordítók is rávetették magukat – nyilvánvalóan készen van. Botcsinálta felszámolási biztosként tehát csak „post festa” tudhatok tanácsokat adni: mi mindent is foglalhatna magában egy ilyen, a felemás rendszerváltozás paradoxonával könyörtelenül szembenéző irodalmi alkotás. A kézenfekvő ötletben azért van nagy lehetőség, mert túlléphetne az örök pragmatikusok önigazoló tirádáin: végre-valahára a maga erkölcsi pőreségében lenne vizsgálható a létező szocializmusból a még inkább létező kapitalizmusba való átmenet, ez a korábban példa nélkül álló történelmi laborkísérlet. Felszámoltunk valamit, ami velejéig hazug volt, de hajlamos volt önmagát is áltatni igazságtartalmát illetően; és visszatértünk valamihez, ami már a születése pillanatában sem igazán kérkedett egy igazságos és méltányos világ berendezésének programjával. Mindez azonban historizáló közhely – az ördög ezúttal is a részletekben lakozik.
Próbáljuk elgondolni, hogy elmarad a második világháború végkifejlete, nem nyílik meg a nyugati és a keleti front, nincs szükség amerikai intervencióra, így értelemszerűen okafogyott a nürnbergi per is. Feltételezzük ugyanakkor, hogy Közép-Európa – a történelem régi szokása szerint – jócskán kap hideget-meleget, s ugyan más apropóból, de azért a jaltai találkozót mégiscsak megtartják: elvégre a befolyási övezeteket mindig fel kell osztani. Tegyük fel, hogy a német nácik azért minden barbarizmust elkövetnek, amit amúgy elkövettek, beleértve a haláltáborokat is. Különböző okok összjátékaként 1945-re mégiscsak omoljon össze az európai tradíciókat megtagadó Harmadik Birodalom. Játsszunk el a gondolattal, hogy Hitler ellen sikerül a merénylet, vagy a Führert elviszi egy spontán szalmonellamérgezés. Goebbels visszavonul Rügen szigetére, hogy emlékiratain dolgozzék. A meggyengült, hitelcsapdába szorult Németország vezetését másodvonalbeli „reformnácik” veszik át, akik némi zavaros átmenet után „bevezetik a demokráciát”, az aktuális nagyhatalmak nyomására kiírják a többpárti választásokat. Ha van is számonkérés, az nem háborús természetű, hanem csupán a legkirívóbb emberi jogsértéseket bünteti. Az első szabad választásokon az antinácik nyernek, ám a másodikon már a horogkeresztet stilizált utódjelképpé alakító, a pártot európaiasra átkeresztelő volt hitleristák. Beépülnek a politikai váltógazdaságba, belépnek a vonatkozó internacionálékba. Egy emberöltő után, ha egyesek – jöjjenek bár száműzetésből, az őrültek házából vagy a lágerekből – a diktatúra légkörét idézik, európai tekintetű posztnáci politikusok legyintenek rájuk: ezek idős emberek, nem értik az idők változását, nem kell velük foglalkozni. A náci éra idején felhalmozódott, majd előrelátóan kimentett álomvagyonok off-shore cégeken keresztül visszaáramlanak az országba, segítve a német gazdaság talpra állását. (Ne feledjük: Marshall-segély sincs.) Megindul a birodalmi múlt relativizálása: előbb csak különböző intenzitású szakaszokra bontják a nemzetiszocialista diktatúrát, majd bizonyos – pozitív tulajdonságokkal is bíró – szakaszokat egyszerűen leválasztanak róla. A harmadik nemzedéknek már azt tanítják, hogy a hitleri tizenkét év csupán félrecsúszott periódus volt, amely az elhibázott vezetőválasztásnak tulajdonítható. A friss generációkat más gondok, más dilemmák foglalkoztatják. Az már csupán színtisztán kulturális polémiát gerjeszt, amikor halálának ötvenedik évfordulóján retrospektív kiállítást rendeznek Berlinben Adolf Hitler fellelhető festményeiből.
Ha e gondolatsor meredeknek tűnik is, ne vessük el rögtön. Más körülmények közt, más léptékben mindez megtörtént, megtörténik velünk. Amikor jószerivel tanácstalanul állunk olyan jelenségek előtt, mint a Medgyessy Péterek vagy a Gyurcsány Ferencek, gondoljunk arra: Kertész Imre, ha nem is ilyen direktben, de már megírta kulcsregényét a rendszerváltozásról. Az elhúzódó rendszerváltozás pedig alighanem a tipikus közép-európai életforma. S mivel 1990 – miként 1945 is – önmagában nem értelmezhető, vissza kell kalandozni a dolgok megértéséhez a hetvenes–nyolcvanas (no meg a harmincas) évekbe. Történelmi igazságszolgáltatásban reménykedni a világnak ezen a fertályán talán naivitás: itt az elszámolásokat igen gyakran a leszámolások helyettesítették. Ez a felszámolási ajánlat azonban figyelemre méltó: már csak ki kellene tölteni tartalommal…