Fussunk a pénzünk után

– Befelé a hitet szeretném visszaadni, kifelé pedig kérlelhetetlen érdekvédő leszek – ígéri Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnökjelöltje, a FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének az elnöke. Az orvosok szakmai szervezete hónapok óta súlyos bizalmi válsággal küzd, a tagság egy része az elnökség visszahívását kezdeményezte. A mai küldöttgyűlés szándéka szerint visszahívja Kupcsulik Péter jelenlegi elnököt. Helyére hárman pályáznak, közülük Éger doktor élvezi a legnagyobb támogatást.

Másról sem hallani, mint hogy zsúfoltság van a rendelőkben, kriminális állapotúak a közkórházaink, a betegek nem tudják megvenni a gyógyszereiket, s mindez a gyógyítók idegeit is kikezdi. Szétesett állapotban van az orvostársadalom?
– Azt gondolom, hogy az utóbbi évek jogszabályi, igazgatási, finanszírozási és szakmapolitikai intézkedései inkább a szakma egységesülését, mintsem széthúzását eredményezték. Mindenkinek ugyanaz fáj, mindenki ugyanúgy szenved az alulfinanszírozottságtól, a túlmunkától, a létszámhiánytól, a bornírt, bürokratikus előírásoktól.
– Például?
– Legújabban azt írják elő, hogy milyen beavatkozást mennyi idő alatt kell elvégezni. Ez abszurdum! A szakrendelésen ezentúl az orvos csak – teszem azt – tizenkilenc beteget fog ellátni, a huszadikat elküldi, mert annak a gyógyítását már nem finanszírozza az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP)? Azt mondják, erre azért van szükség, mert a doktorok és az intézmények csalnak, és túl sok pontot jelentenek, vagyis a valójában elvégzett munkánál többet számoltatnak el az OEP-pel. Ez egyébként igaz, de erről nem az orvosok tehetnek, hanem az a rendszer, amelyik ilyen szisztéma szerint térít. Kinek ne hajlana maga felé a keze, főleg, ha szegény? Még akkor is, ha valójában mindenki tudja, hogy csak a tortát szeleteli kisebbre, mert teljesítsen bárki bármenynyit, az egészségügyre fordított pénz végösszege nem lesz nagyobb.
– Az elszámolás tupírozása a háziorvosokra is jellemző?
– Nem, mert a háziorvosokat – nagyon leegyszerűsítve – a leadott betegkártyák után és nem az elvégzett beavatkozások szerint finanszírozza az OEP.
– Megkapta már a biztosító levelét arról, hogy a betegei mennyi gyógyszert váltottak ki az elmúlt időszakban?
– Igen, itt van a táskámban. A májusi adatok alapján arról értesítenek, hogy az általam ellátott betegeknek más orvosok milyen gyógyszereket írtak fel, illetve jelzik, hogy ki vett igénybe százezer forintnál nagyobb tb-támogatást, vagy pedig váltott-e ki valamelyikük egy hónap alatt tizenöt vénynél többet.
– Gondolom, azok váltottak ki ennyi vényt, akik nagyon betegek.
– Nem biztos. Inkább a hitetlenek vagy a kóbor fajták, akik imádnak orvostól orvosig járni, és mindenkivel felíratnak valamit. Én jó dolognak tartom, hogy erről értesítenek engem, hiszen, ha találkozom velük, akkor meg tudom kérdezni, hogy mi a problémájuk. Az is lehet, hogy valakit elütött a vonat, de én nem tudtam róla. Ezt a rendeletet tehát nem tartom rossznak. Van viszont egy másik, amitől égnek állt a hajam. Az orvosnak ezentúl, ha gyógyászati segédeszközt ír fel, nemcsak arról kell tájékoztatnia a beteget, hogy miként használja, hanem arról is, hogy ez mennyibe fog neki kerülni és mekkora tb-támogatás jár hozzá. Képzelje el azt a szerencsétlen doktort, akinek millió betege várakozik az ajtó előtt, és neki kell állnia vastag könyveket nyálazni, hogy kiolvassa, mekkora tb-támogatás jár a pelenkához. Ha közben megváltozik az ár, és a beteg hat forinttal többet fizet, megy majd vissza reklamálni. Mi szükség van erre? Nem a gyógyítással kellene foglalkoznunk?
– A kórház-privatizáció érinti a háziorvosokat?
– 1992 óta a háziorvosok „kvázi” vállalkozóként dolgoznak. Azért használom a kvázi szót, mert a bevétele törvényileg szabályozott, ebben semmiféle vállalkozói szabadsága nincs, a kiadásai és a rá rótt közterhek viszont ugyanakkorák, mint a többi vállalkozóé. Az így elérhető bevétel meg sem közelíti azt az árat, amelyért egy működő praxis infrastruktúráját meg lehetne vásárolni. A teljes privatizációnak ugyebár arról kellene szólnia, hogy enyém a bevétel, enyém az ingatlan, enyém a felelősség és a kiadások. Ehhez képest ebben a pillanatban jellemzően nem az orvosé az ingatlan. Még ha valaki meg is tudná venni a rendelőjét, nagyon meggondolandó, hogy megtegye-e. Nincs orvosutánpótlás. Kinek tudja eladni, amikor nyugdíjba megy? Mit csinál vele, ha a nyakán marad, pedig belefektette minden vagyonát?
– Ezek szerint a háziorvosok bérelik a rendelőt?
– Ezen a ponton kapcsolódik az alapellátásban dolgozók életéhez a frissiben elfogadott kórháztörvény. Jellemzője minden törvénynek, hogy az utolsó paragrafus arról szól, milyen jogszabály módosul vagy veszti hatályát az új törvény életbe-lépése folytán. A kórháztörvény végén ebbe a felsorolásba belekerült az az 1997-es törvényben szereplő kitétel, miszerint a területi ellátási kötelezettséget vállaló háziorvosok – tehát, akik állami közfeladatot vállaltak át – számára a szerződő önkormányzat köteles a szükséges infrastruktúrát térítésmentesen biztosítani. Ez az a kitétel, ami hatályát vesztette július elsejével. Magyarul, az önkormányzat, amellyel az orvos arra kötött szerződést, hogy egy adott községben vagy városi kerületben az alapellátást biztosítja, ezentúl a rendelő és a benne lévő felszerelés használatáért bérleti díjat kérhet. A Magyar Orvosi Kamara, úgy tűnik, nem figyelt fel erre a változtatásra, hiszen semmiféle visszhangja nem volt.
– Mi lesz a bérleti díj következménye?
– Az egyik az, hogy tovább nő a háziorvosok anyagi terhe, és ez eddig sem volt kevés. Nagyobb az orvoshiány, amiről ugyancsak elmondhatjuk, hogy most sem kicsi. De van egy másik veszély is: a bérleti díj lehetősége olyan fegyverré válhat az önkormányzat kezében, amit bármikor az orvos ellen fordíthat. Ha a polgármesternek nem tetszik az orvos, felemeli a bérleti díjat. A doktor csomagolhat, és jöhet helyébe – mondjuk – a polgármester unokaöccse, aki két forintos, jelképes díjat fizet. Mostantól kezdve ez bárhol megtörténhet.
– Ha megválasztják a kamara elnökévé, mit tud tenni?
– Ezzel már nem sokat. Egy létező törvényt módosítani lehet, de tudjuk, milyen a törvénykezés menete. Pedig végre el kellene kezdeni futni a pénzünk után, a szó szoros értelmében, és jelképesen is. Olyan munkakörülményeket kell teremteni, hogy a doktornak ne kelljen öt másodállást és számolatlanul ügyeletet vállalni, magát a végsőkig kifacsarni ahhoz, hogy a gyerekeit el tudja tartani. Egy orvos nem engedheti meg magának, hogy álmos, fáradt, türelmetlen legyen. Magyarországon közel negyvenezer orvos van, az ország szellemi kapacitásának számottevő részét teszik ki ezek a kollégák. E negyvenezer ember hivatásrendi testületének sokkal komolyabb szakmapolitikai és társadalmi tényezővé kell válnia. Az érdekképviseletet – mint a kamarai törvényben megfogalmazott legfőbb feladatát – sokkal harcosabban kellene ellátnia. Ehhez intenzívebb párbeszédre lenne szükség a társadalommal és a politikai élet szereplőivel, de csakis úgy, hogy előbb a kamara megfogalmazná a saját elvárásait a mindenkori kormánnyal szemben.
– Mit ért azon, hogy intenzívebb kommunikáció a társadalommal?
– Az embereknek, akik valamilyen módon mindannyian kapcsolatban vannak az egészségüggyel, tisztában kellene lenniük azzal, hogy mit szeretne az orvostársadalom, milyen gondok nyomasztanak bennünket. Jelen pillanatban az orvosi kamarát valamiféle misztikus köd veszi körül, kevesen látják tisztán, hogy mi is történik ott. Kamarai politika helyett kamarilla politika folyik. Sokszor hangzik el viccesen, hogy az egészségügy remekül működne, ha nem volna ott kerékkötőnek az a sok beteg. Tudomásul kellene venni végre, hogy a betegellátásban dolgozók és a betegek érdeke egy és ugyanaz. A rendszerváltozás óta, a kormányok színezetétől függetlenül, az egészségügy mindig háttérbe szorult.
– Nem gondolja, hogy bizalmi válságról van szó? A betegeket a beutalási rendeletek hidegen hagyják, és ahhoz az orvoshoz mennek, akiben megbíznak, vagy akiről jót hallottak.
– Pontosan így van. Az orvos–beteg kapcsolat feltétel nélküli bizalmon alapszik. Enélkül csak betegjavító manufaktúrák volnának, nem pedig gyógyító intézmények.
– Mit gondol, meddig működik Magyarországon a hálapénz intézménye?
– Addig, ameddig az alulfinanszírozás. Az, hogy egy országban mire van pénz, ugyanúgy elhatározás kérdése, mint egy háztartásban. Egyetlenegy kormány sem merte kimondani, hogy nem ad az egészségügynek pénzt. Inkább mindent megígértek, és utána nem adtak. A GDP-ből való részesedésünk egyre rosszabb. Addig nem lesz áttörés, ameddig ki nem mondja valaki, hogy mostantól az egészségügy elsőbbséget élvez, és néhány éven keresztül a mostani pénznél nagyságrendekkel többet kap. Vagyis megtörténne végre a konszolidáció.
A kórháztörvénynek is az a legnagyobb baja, hogy leromlottan, lepusztulva dobja oda az egészségügyet a vevőknek, tetőzve ezt azzal az álságos felkiáltással, hogy majd a tőke befektet. Csakhogy mióta a világ világ, a tőke szeretne megtérülni. Törvényileg, tételesen le van írva, hogy azért a tevékenységért, amit az ellátó el fog végezni, nem fizet annyit az OEP, mint amennyibe maga az ellátás belekerül. Ki lesz az a bolond, aki ebbe befekteti a pénzét? Az állam úgy tekinti majd, hogy letette magáról a konszolidáció terhét. A beteg pedig két szék között a földre esik, és mehet az egyre jobban pusztuló kórházakba. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy a kormány az orvosok jogállásáról szóló törvény vitája kapcsán nem hajlandó figyelembe venni azt a követelésünket, hogy biztosítsák a MOK díjtétel-egyeztetési jogát.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy a saját fizetésünkről dönthessünk. Például azt, hogy egy kezdő orvos fizetése – járulékokkal együtt – legyen bruttó hatszázezer forint, ami azt jelentené, hogy körülbelül nettó kétszázezret kapna kézhez. Ha nem is várjuk el ezt az emelést máról holnapra, de legalább legyen törvényileg szentesítve, hogy milyen lépcsőkön keresztül, mikorra jutunk el idáig. Amíg ez nem történik meg, a paraszolvencia marad, mert ez tartja össze a rendszert.
– Miért nem folytatott hatékonyabb érdekvédelmet a kamara?
– Ezt a vezetőségtől kell megkérdezni. Azt a bizalmi válságot, ami most jellemzi a kamarát, az váltotta ki, hogy a jelenlegi vezetőség májusban, a kórháztörvény vitájakor a kormányzattal szemben nem a tagság álláspontját képviselte maradéktalanul és betű szerint. A tagság ugyanis egyhangúlag elutasította a kórház-privatizációt. Az elnökség nem képviselhet mást, mint amire a tagság felhatalmazta. Mindezek ellenére a kamara semmivel sincs jobban szétesve, mint amennyire eddig is volt. Ezt pontosan mutatja a tagok érdektelensége. Sopronban a 417 helyi kamarai tag közül csak negyvenvalahány jelent meg a legutóbbi jelölési procedúrán. De volt olyan hely, ahol egy ember ment el a gyűlésre. A doktorok nem érzik, hogy ez a kamara az övék, úgy tekintik, mintha egy felügyeleti szerv volna, az ÁNTSZ meg az OEP mellett. Ezen a hozzáálláson sürgősen változtatni kell. Fel kell végre építeni újra a kamarát. Ugyanakkor azt sem szabad kijelenteni, hogy az eddigi elnökség mindent rosszul csinált, hiszen a világon nincs olyan vezető, aki mindenki véleményét maradéktalanul képviselni tudná. Egy tisztességes vezetőnek a többség akarata szerint kell eljárnia.
– Mi lesz a FAKOOSZ-szal, ha önt kamarai elnökké választják?
– Lehet, hogy megköveznek majd azért, amit mondok, de én lennék a legboldogabb, ha ez a szervezet egy hatalmas dzsembori keretében megszűnne, mert az azt jelentené, hogy hatékony kamarai érdekvédelem van ebben az országban.
– Azt mondta, sokan furcsállni fogják, hogy háziorvos akar a kamara elnöke lenni.
– A különböző szakmák közötti presztízsviták közismertek, talán nem is baj, ha vannak. Mindenesetre azt tudni kell, hogy a háziorvosok alkotják az orvostársadalom legnagyobb szeletét, minden ötödik doktor az alapellátásban dolgozik. Más orvosi szakmák képviselői nincsenek enynyien. Látom az egymásnak feszülő ellentéteket, de meggyőződésem, hogy a kamarán belül ezek a feszültségek tökéletesen kezelhetők. Ami az én személyemet illeti, csak azt tudom mondani, hogy nem tülekedtem ezért a jelölésért, de nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy ennyi kolléga bizalmát elnyertem. Ráadásul, az egyetlen ember, akiben hitem szerint a kamara valamennyi tagja maradéktalanul megbízik, Gyenes Géza főtitkár, aki világéletében háziorvos volt, mégis úgy harcol a klinikusok érdekeiért, mint egy oroszlán. Nekem ő a példaképem. Ha megválasztanak, profeszszionális kamarát szeretnék létrehozni.
– Vagyis?
– A jelenlegi gyakorlat szerint a tisztségviselők a kenyérkereső foglalkozásuk mellett, egy-két órára beugorva látják el a kamarai teendőiket. Azt gondolom, hogy az elnökséget ellátni közfeladat, ami egész embert kíván. Tehát megválasztásom esetén erre szeretnék összpontosítani. Még nem zárult le az orvosok jogállásáról szóló törvény vitája, szeptemberben tárgyalja az Országgyűlés, tehát határozott kiállással javíthatunk a helyzetünkön. E percben van a törvénynek egy kamara által és egy minisztérium által megfogalmazott változata, és a kettő jószerével köszönő viszonyban sincs egymással. Véleményem szerint vannak dolgok, amelyek mellett a kamarának ki kell állnia, akár még a kenyértörést is vállalva. Ilyen például az, hogy az orvosi tevékenységet ne lehessen gazdasági megfontolások miatt, szakmailag elfogadhatatlan módon korlátozni. Vagyis: ne az határozza meg, hogyan gyógyítsak, hogy az OEP mit, miért, miért nem támogat, hanem a legjobb tudásom szerint dönthessek. Mi, orvosok nem vagyunk szentek, tökéletesen belátom, ügyelni kell arra, hogy ne szaladjon el velünk a kassza. De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a betegek és a járulékfizetők ugyanazok a személyek, és mindenekfölött az ő érdekeiket kell szem előtt tartani.

Dr. Éger István 1956. január 3-án született Budapesten. Fül-, orr- és gégeszakorvos, háziorvos. 1976: mentőápoló; 1981: SOTE, általános orvos; 1981–1983: ajkai városi kórház, szakorvos; 1983–1987: soproni városi kórház, fül-, orr- és gégeszakorvos; 1987: Peresztegen és Pinnyén háziorvos; 2001: orvos-menedzser diploma; 1993-tól a FAKOOSZ Győr-Moson-Sopron megyei elnöke; 1999-től a FAKOOSZ országos elnöke. Nős, öt gyermek édesapja.