„Gyilkolni jöttünk, most ideje elmennünk!”

Az ősrégi Chevrolet átlőtt ablaka előtt Musztafa körvonalait látjuk a hajnalpír fényében. Iraki sofőrünk Allahhoz imádkozik, hogy azt az ezer kilométert, ami a Jordán főváros, Amman luxusát Bagdad szétbombázott háborús káoszától elválasztja, épségben magunk mögött hagyhassuk. Már a jordán határon egy iraki orvos áll mellettem, s – meglátva az útlevelemben a doktori címet – megszólít: „Ugye sebész, és azért jön, hogy a bombázások sok ezer súlyosan sebesült polgári áldozatán segítsen?” A kérdés jogos. Miért akarok épp most Irakba jönni, ahol a napi hőmérséklet nem száll 45 fok alá, és senki nem vállal felelősséget biztonságunkért? Azért, mert társadalomtudósként, gondolkodó emberként nem tudom fölfogni, hogy a közvélemény – miután világszerte milliók tüntettek a háború ellen – ilyen gyorsan belenyugszik abba a mérhetetlen szenvedésbe, aminek egész Irakban ki vannak téve az emberek. Én nem kívánom elfordítani a szemem!

Itt vaknak kellene lennünk, hogy ne lássunk. A határt követően úton-útfélen szembetűnnek az iraki védelem kiégett tankjai. A szétbombázott hidak miatt nehezen járható terelőutakra kényszerülünk. Alig telik el két perc, hogy ne találkoznánk a nehéz amerikai hadijárművekkel, amelyek országszerte és a nap bármely szakában jelenlétükkel bizonyítják fölényes hadierejüket. A konvojok elején és végén különlegesen széles dzsipek haladnak, lövésre kész gépfegyverekkel. A teherautók ablakaiból a katonák géppisztolyukat a mellettük elhaladók irányába tartják.
A kiképzők az iraki bevetésre előkészítő pszichológiai intenzív tanfolyamokon arra hangolták az amerikai katonákat, hogy a Gonosz birodalmába jönnek. S lám, tényleg nem virággal köszöntik őket, s nem is mint fölszabadítókat. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy társaikat lelövi az iraki ellenállás. Napról napra nyomasztóbb a helyzetük. Napról napra idegesebbek. Ha választaniuk kell, inkább magukat védik, meghúzzák a ravaszt. Mind fizikai, mind pedig szociális környezetük igen nagy terhet ró rájuk. Az állandó hőség – amelyet a golyóbiztos szerelés és a sivatagi por tovább nehezít – önmagában is az idegekre megy, pláne ha nem tudják, hány hónapig vagy évig kell még a perzselő napon őrködniük vagy dolgozniuk. Még súlyosabb a teher, mivel nem tudják, ki az ellenségük, hiszen nem értik sem a lakosság nyelvét, sem az itteni kultúrában kialakult arc- és testkifejezéseket. Csalódottságukat és félelmüket ebben a számukra ellenséges környezetben túlzottan magabiztos fellépésükkel próbálják – talán saját maguk elől is – elrejteni, amely az arroganciával, néha a brutalitással határos.
Sofőrünk megáll a számtalan Checkpoint egyike előtt. Négy felfegyverzett tank zárja le utunkat. A katona fölényesen nézi át papírjainkat, és az ölemben levő fényképezőgépre mutatva megkérdi, hogy az mire kell nekünk. Gondolatvilágától távol áll, hogy az emberiség civilizációjának nyolcezer éves bölcsőjében járunk, amelynek gyöngyszemeit az utazó szívesen megörökítené. Kegyesen továbbenged.
Babilonban nincs ekkora szerencsénk. Reggel 9 órakor érünk a szögesdróttal körülvett történelmi városhoz. Noha az iraki idegenforgalmi hivatal autójával érkezünk, és papírjaink rendben vannak, mégsem enged a katona a kultúrtörténeti hely közelébe. Udvarias kérésemre, hogy beszélhessek az ügyeletes tiszttel, Beery tizedes biztosít, hogy déli 12-kor bekísérnek egy kétórás körsétára Babilonba. Ötórányi várakozás után persze már nem emlékszik ígéretére. Kijelenti, Szaddám alatt az irakiak amúgy sem látogathatták az archeológiai helyszíneket. Mellettem iraki kísérőm, dr. Namat, üzemgazdász, akinek cége a szövetséges bombák áldozatául esett, és a háború óta munkanélküli. Namat leszögezi: ezeken a helyeken Szaddám idejében mind családjával, mind pedig külföldi látogatóival bármikor járhatott, mindenféle korlátozás vagy előzetes engedély nélkül. A tizedes észreveszi, hogy rajtakaptuk. Kellemetlen helyzetében ránk emeli gépfegyverét. Megkérdem, hogy fegyvere-e az egyetlen érve, amiért nem nézhetjük meg Babilont. Végképp elveszti önuralmát. Rám ordít, hogy őt és az egész amerikai haditengerészetet szidalmaztam, és kijelenti, hogy mégis be fogok jutni Babilonba, csakhogy az ő foglyaként, bilincsben. Logikájának hatalma előtt fejet hajtok. Először örülök a szögesdrótnak közöttünk és az amerikaiak között, és Namattal együtt kereket oldunk.
Az ijedtség után betérünk egy teázóba, ahol egyszer csak megszálló katona hangos parancsszavát halljuk. Ezúttal nem nekünk szól. A helyiség előtt gépjármű-ellenőrzés folyik. A gépkocsi vezetője – egy fiatal és sovány iraki – arcával a porban fekszik. Négy amerikai katona, akik a fiút feltehetőleg a Gonosz megtestesülésének tartják, géppisztolyukat tarkójához nyomják. Az iraki fegyvertelen. Sofőrünk, Abu Chamar elmondja, tőle egy hasonló ellenőrzés alkalmával az összes pénzét, 500 dollárt vettek el. Panaszt nem tett az amerikai hatóságoknál, mert mint mondja, nem engedheti meg magának a bebörtönzést. Egy bagdadi üzletasszony, Miss Huda elmondja, hogy ilyen gépjármű-ellenőrzést követően nem találta a kocsiját. Annyira fölháborította BMW-jének visszaélés általi elsajátítása, hogy ő viszont panaszt tett az amerikai parancsnokságon. Azt a tanácsot kapta, forduljon biztosítójához. Csakhogy az 1991-es Sivatagi Vihar sajnos minden iraki biztosítót elfújt. „Szaddám alatt százszor szabadabbak voltunk” – sóhajt Miss Huda.
De nem csak egy autó rejt veszélyeket. Csupán egy autóalkatrészt, egy dinamót vitt vállán egy autószerelő bagdadi műhelyének udvarán. Halálát az amerikai járőr golyószórójának köszönheti, aki épp ott elhaladva a dinamót bombának nézte, és azonnal tüzet nyitott. Noha az e táborhoz tartozó mesterlövészeknek nem kell tartaniuk jogi következményektől, büntetlenségük nem vonatkozik az érintettek megtorlási akcióira. Az autószerelőnél több szerencséje volt Akinak, annak a japán üzletembernek, akit a szállodában ismertem meg. Tőle csak drága videokameráját vették el az amerikai harcosok, azzal az indoklással, hogy Bagdad utcáit filmezte, miközben ott amerikai katonák tartózkodtak.
Tervünkben szerepel az Iraki Múzeum megtekintése. Bagdadban senki sem tudja, lehetséges-e bejutni. A kerítés zárva. Mivel itt az iraki rendőrség áll őrt, nem túl nehéz rávenni őket, hogy egy müncheni professzort engedjenek be az igazgatóhoz. Valóban fogad az igazgató abban a reményben, hogy segítek munkatársainak egyetemünkön posztgraduális ösztöndíjakhoz hozzájutni. Elmondja, hogy a tízezer kiállítási tárgy rablói igen nagy szaktudású tanácsadókkal rendelkeztek mind az értékes tárgyak kiválasztásánál, mind pedig az elszállítást előkészítő szakszerű csomagolásnál. A kultúrtörténeti kincs elrablásának végrehajtói jutalmul valamennyi számítógépet, filmfelvevőt és a múzeum teljes berendezését megtarthatták maguknak. Mesélik, hogy egyik-másik „rablónak” csak akkor jött meg a kedve rabolni, amikor géppisztolyt szegeztek rá. Mekkora szerencséje van Akinak, hogy nem ezt a jelenetet filmezte!
Két barátságos, jól öltözött úr köszön ránk. Kiderül, az idősebb szintén professzor a bagdadi egyetemen, a fiatalabb a tanársegédje. Építészek. A kolléga elmondja, hogy a megszállók az iraki egyetemek kétezer tudományos munkatársát bocsátották el, mivel nem találták őket politikailag megbízhatónak. Az ő tanszékén még folyik a munka, de előadásain feltűnően hiányoznak a hallgatónők. A megszállás óta gyakori nemi erőszak következtében a diáklányok ugyanis csak akkor tudnak eljönni, ha legalább két férfirokonuk ráér, s elkíséri őket az egyetemre.
Egy másik beszélgetőpartneremmel a háború előtti és utáni helyzetet hasonlítjuk össze. A professzor elmondja, hogy minden irakinak ingyenes oktatás járt, s alapjog volt az ingyenes orvosi és fogorvosi ellátás is. Az embernek annyi háza, autója, cége vagy szállodája lehetett, amennyit akart. Bárkinek lehetett vezetékes telefonja, rádiója és tévékészüléke. Mobiltelefon és szatellitantenna azonban nem létezett. Az ember szabadon mozoghatott Irak területén, s késő éjjel is bárhol teljes biztonságban volt. Bárki utazhatott külföldre, csak a kiutazási adót volt köteles leróni. Mindamellett brutális erőszakkal elnyomtak minden bírálatot, amely Szaddám elnök ellen irányult. Sok irakit zavart az a személyi kultusz is, amit a talpnyalók műveltek. Ennek ellenére meglepőnek tartják az irakiak, hogy milyen gyorsan lerombolták az amerikaiak az összes Szaddám-szobrot és -képet, hiszen ez is része Irak történelmének.
Másnap hajnali négykor szörnyű kalapálásra ébredünk szállodai szobánkban. Mivel Bagdad minden jó hoteljében az amerikai csapatok szálltak meg, örültünk, hogy egy kis magánszállóban sikerült szobát kapnunk. Itt, a Petra hotelben laknak az ENSZ-diplomaták is. Hatalmas a ricsaj. A szállodaigazgató bocsánatot kér, de nem tehet semmit. Maga is szörnyűnek tartja, de az ENSZ-esek megparancsolták neki, hogy teraszának üvegablakait és az összes földszinti ablakot falazza be. Persze az éremnek másik oldala is van. A jól fizetett ENSZ-diplomaták nem szeretnének az iraki ellenállás egyik golyójának áldozatául esni. Félelmük nem alaptalan.
A korai kelés lehetővé teszi, hogy idejében induljunk Moszulba. Útközben megállunk Szt. Behnam sírjánál, ahol alkalmunk nyílik hosszabb beszélgetésre a kolostor vezetőjével, Monsignore Franzis Djaholával. Annak alapján, amit más szocialista egypártdiktatúrákról tudunk, meglep, amiről a Monsignore biztosít, miszerint sem ő, sem az iraki keresztény kisebbség nem szenvedett korlátozást vagy zaklatást. Ugyanezt halljuk görög katolikus oldalról is, P. Behnamtól, Szt. Máté kolostorában, valamint a római katolikus Aiman atyától Barrilában. Ez utóbbi attól tart, hogy mivel az amerikaiak a mohamedán többségnek magukat az iraki keresztények szövetségeseként állítják be, ezzel is rontják a keresztények hitelét iraki hazájukban. Az ellenállók, akik hazájukat a legegyszerűbb fegyverekkel akarják megvédeni az amerikai Góliát ellen, szerinte csak életüket veszélyeztetik. Tetteiket nem tartja elfogadhatónak. Véleménye szerint az ellenállást az egész iraki társadalmon keresztül kell megszervezni. Akkor tudnák a világ előtt bizonyítani a hivatalos szóhasználat ellentmondásosságát – mely szerint, ha Góliát a legmodernebb fegyverekkel támadja meg Dávidot, az rendben van, ha azonban Dávid védekezik, az már terrorizmus.
Ebédre egy moszuli vendéglőbe térünk be. Az épület előtt három felfegyverzett amerikai tank őrködik. A nagyszabású felvonulás oka egyszerű. Néhány katona kebabra kapott kedvet, ezért ugrottak be ide. Géppisztolyukat asztalukhoz támasztják. Az egyik pincér elkapja furcsálló pillantásunkat, s mosolyogva elmeséli, hogy a megszállás első heteiben az irakiak elhitették az amerikai katonákkal, hogy Irakban tíz dollárba kerül egy doboz cigaretta.
Délután ellátogatunk Jónás próféta sírhelyéhez. Mohammed, aki harmadéves orvostanhallgató, önkéntes idegenvezetőként ajánlkozik. Ő az egyetlen beszélgetőpartnereim közül, aki az amerikaiakat felszabadítóknak nevezi. Elkísér a moszuli óváros egy pornómozijába. Büszkén mutat a lepel nélküli lányokra a plakátokon, mondván, ilyen sosem volt a Szaddám-diktatúra alatt. Mohammed sem akar azonban itt maradni. Amerikába készül, a korlátlan szabadság hazájába. Namatot közben nyomatékosan kell megkérnem, hogy uralkodjék dühén.
Utolsó nap Moszulban robbanások sorozatára ébredünk. Később megtudjuk, a hadművelet az iraki elnök fiainak úgynevezett „likvidálása” – miközben kiskorú unokáját is megölik. A győzelem mámorában jelenti ki a főhelytartó, Paul Bremer, hogy hamarosan Szaddámot is „ki fogják teríteni”. Namattal együtt sok iraki kérdezi, vajon ez-e az emberi jogok harcosainak programja és nyelvezete?
Mielőtt visszatérünk Bagdadba, megállót tervezünk a viszonylag jó állapotban megmaradt, 3000 éves Hatra városában. Szerencsénkre az amerikai csapatok ottani századosának kellemes benyomásai maradtak városunkról, Münchenről, különös tekintettel a Hofbräuhausra és a müncheni sörre. A száraz sivatagban sörhabos emlékeinek köszönhetjük, hogy ezen a helyen szabadon mozoghatunk. Milyen igaza is volt a nagy bajor politikusnak, aki a sört a politikai értekezés alapjának tartotta!
Hatrában szem- és fültanúi leszünk, amint egy fiatal amerikai közlegény hangosan rendreutasít egy idősebb iraki rendőrtisztet. Jelenlétünk egyáltalán nem zavarja. Az iraki rendőr az árnyékból szeretné őrizni a palota romjait. A közlegény, aki maga is az árnyékban üldögél, ráparancsol, hogy álljon a napra. Szó szerint ezt mondja: „We are here to fucking supervise you fucking bastards. Move your fucking ass!” (Mi azért vagyunk itt, hogy parancsoljunk, te… Mozgás…!) Dr. Namat megjegyzi, ha egy iraki a saját öccsével beszélne ilyen megalázóan, az megölné a bátyját.
Búcsúzóul Bagdadban az Ismeretlen Katona Sírját szeretném meglátogatni. Namat megszeppen, kívánságom szerinte teljesíthetetlen, hisz’ az emlékmű az amerikai hadsereg által lezárt területen áll. Már nem egészen tapasztalatlanul egyenesen odalépek azonban az őrök csoportjához, és határozott hangon tudatom, hogy haladéktalanul vezessenek parancsnokukhoz. A tisztnek bejelentem, hogy tiszteletemet kívánom leróni mindkét tábor elesett harcosai előtt. Úgy látszik, őszinteségem tetszik neki. Bebocsátást nyerünk a zárt katonai területre, sőt még a terepjárót is bevihetjük. Namat nem akar hinni a szemének. Bagdad eleste óta amerikaiakon kívül nem járt itt senki.
Eredetileg az iráni háborúban elesettek emlékére építtette Szaddám ezt a modern, megalomán síremléket. A sírkőre firkált felirat jelzi az itt állomásozó amerikaiak hangulatát: „Gyilkolni jöttünk; MOST ideje elmennünk. Valakinek el kellene takarítani a hullákat, mielőtt itt megfőnek!”
Az sem ártana azonban, ha valaki – hivatásos kommunikációs trénerek és közvetítők – nemcsak a halottakra gondolna, hanem az itt élők lelki, szellemi önazonosságát is segítene rendbe hozni, mielőtt mindkét tábort még magasabb hullahegyek csúfítják el.
A szerző Münchenben élő szociálpszichológus professzor