„Gyilkolni jöttünk, most ideje elmennünk!”

Az ősrégi Chevrolet átlőtt ablaka előtt Musztafa körvonalait látjuk a hajnalpír fényében. Iraki sofőrünk Allahhoz imádkozik, hogy azt az ezer kilométert, ami a Jordán főváros, Amman luxusát Bagdad szétbombázott háborús káoszától elválasztja, épségben magunk mögött hagyhassuk. Már a jordán határon egy iraki orvos áll mellettem, s – meglátva az útlevelemben a doktori címet – megszólít: „Ugye sebész, és azért jön, hogy a bombázások sok ezer súlyosan sebesült polgári áldozatán segítsen?” A kérdés jogos. Miért akarok épp most Irakba jönni, ahol a napi hőmérséklet nem száll 45 fok alá, és senki nem vállal felelősséget biztonságunkért? Azért, mert társadalomtudósként, gondolkodó emberként nem tudom fölfogni, hogy a közvélemény – miután világszerte milliók tüntettek a háború ellen – ilyen gyorsan belenyugszik abba a mérhetetlen szenvedésbe, aminek egész Irakban ki vannak téve az emberek. Én nem kívánom elfordítani a szemem!