Hasszán, a kiszámított kalandor

Hasszán úgy érzi, elege van. A mai ebédnél ugyanis a konyhai személyzet, feltehetően a harminchat fokos hőségnek köszönhetően, a rizs mellé tette a rántott húst. Hiába kérnek tőle elnézést, ajánlgatják a kenyeret, a halat és a csirkemájkonzervet, a fiú egyre dühösebb. „Nem tartják tiszteletben a vallásomat” – hajtogatja. Arckifejezésén, kézmozdulatain látszik az elfojtott feszültség. Anti, derekán törülközővel, zuhanyozni készül. Borotvahabot és dezodort kér az ügyeletesektől. Megkapja. Krisztián piros pólóban feszít, haja beállítva, mintha most jött volna a Zsidró-szalonból. Hány óra van, mikor mehetek már ki? – kérdezi. Tévedés ne essék, nem egy nemzetközi üdülőtáborban, hanem az úgynevezett krízisszállón vagyunk, Budapesten, a Róbert Károly körúton.

Külsőre mit sem változott az utóbbi évtizedben az egykori kaszárnyaépület, később fiúnevelő intézet. Homlokzatának mélyszürke, kopott falai ugyanolyan rondák, mint hajdanában. Egyik szárnyában található a fővárosi önkormányzat által fenntartott, gyermek- és fiatalkorúak számára létrehozott átmeneti befogadóhely.
A krízisszállót eredetileg az utcákon kóborló vagy különböző okból segítségre szoruló magyar gyermekek és fiatalkorúak számára hozták létre. Időközben „bővült” az idekerülők nemzeti összetétele. Ugyancsak tizennyolc személyes, de az itt megfordulókkal való beszélgetésekből és élethelyzetekből azért szélesebb körre érvényes társadalmi és gazdasági helyzetkép rajzolódik ki. A szállás címe igen ismert a különböző helyzetű „csellengők” között. Ha olykor egyikük-másikuk elgyötörve és éhesen becsönget és megkérdi: maradhatna-e itt egy ideig, nem utasítják el. Egy szelet vajas kenyér, tea mindig jut nekik is. S ha szerencsések, akad szabad ágy, még éjszaka is megpihenhetnek. Persze nem kell azt gondolni, hogy az átmeneti állapot rendetlenséget és „átjáróházat” jelent. A szálló bejáratához vezető lépcsőkön látszik a takarítás, a társalgó, a zuhanyozók, a tálalóhelyiség újonnan van festve, csempézve. Noha a hálószobák berendezése a legszükségesebbre korlátozódik, feltűnő a tisztaság és az, hogy nem rongáltak meg semmit. A folyosó falain és az ügyeletes- szobában ázsiai, afrikai gyerekarcok, egykori „szállóvendégek” fényképei. Látni lehet még színes rajzokat, sarkukban a város vagy egy ország nevével. Tekinthető ez jelzésnek, hogy honnan érkeztek, de akár üzenetnek is az utánuk következő vándorok számára.
Ezen a fullasztó nyári délelőttön Lengyel Judit és Fülöp László őrzi a házat. Ne tévesszen meg a csend – mondják –, bármikor megszólalhat a telefon, adódhat váratlan helyzet, érkezhet új vendég. Különösen azóta, hogy a befogadottak köre külföldiekkel is bővült – mondja elöljáróban Lengyel Judit, aki egyben gyermekfelügyelői feladatot is ellát.
– Úgy bő tíz éve a családi viszály, a gyerekek bántalmazása volt a fő ok, amelyre az idekerülő gyerekek és kamaszok panaszkodtak. De – mint akkoriban magam is tapasztaltam – a jóérzésű, nehéz helyzetbe került szülők is kénytelenek voltak átmenetileg itthagyni gyermekeiket. Az is igaz, hogy néhány esztendeje még nagyobb esély adódott rá, hogy ha az apa vagy az anya nagyon akarta, talpra álljon. Szociális munkások, hivatalnokok egyengették az útjukat, hogy munkát, lakást találjanak számukra. A jó szándékban ma sincs hiány, csak a körülmények lettek könyörtelenebbek. A befogadottak között ma már nem ritka a hajléktalan szülők gyermeke – jegyzi meg Lengyel Judit, majd vázolja a mostani helyzetet.
– Azokra az esetekre, ha a szétbomló családban veszélyeztetett a gyermek, vagy a szülők anyagi, egzisztenciális válságba kerültek, a fővárosi és vidéki önkormányzatoknak is létre kellett hozniuk a gyermekeket befogadó átmeneti otthonokat. Ezért ma már nálunk ebből a rétegből kevesebben vannak, mint régebben. Viszont gyakorta találkozunk a szegénysors és a hajléktalan lét peremén élőkkel. Már az is megtörtént, hogy olyan hajléktalan serdülő leány került hozzánk, aki gyermeket várt. Az „utcai élet” előzményei közé tartoznak a lakásmaffiás esetek. Még mindig tartja magát a tévhit a felnőttek körében, hogy ha vidéken eladják a házukat, itt majd vehetnek az árából valamit és munkát is találnak. Felpakolják a gyereket, irány Budapest. A pénz hamar elfogy, a család széthullik, a gyerekekkel pedig itt találkozunk.
A legnagyobb gond változatlanul az, hogy az anya és kisgyermek marad fedél nélkül és a családos befogadóhelyekre helyhiány miatt nem mehetnek. Az egyik lehetőség, hogy a gyermek itt, a krízisszálláson talál nyugalmat, míg sorsát más hivatalok valahogyan elrendezik. A korosztályi összetétel olykor igen eltérő. A többségben lévő kamaszok mellett olykor öt-, hatévesekről is gondoskodni kell. Jó érzés megtapasztalni, ahogyan a nagyobbak dédelgetik a kicsiket – jegyzi meg Fülöp László szociális munkás. Hozzáfűzi, hogy egyébként sem jellemző e falak között a durvaság. Az itt dolgozó kilenc szociális munkás és pszichológus tevékenysége csak egy láncszem abban a folyamatban, hogy a rászorulókon segítsenek, vagy a kóborló kamaszfiúkat, lányokat a nagyobb veszélyektől megóvják. Az igaz, hogy ha a több tizenéves fiú mellé hasonló korú lányok kerülnek, „felturbózódik” a hangulat. Ilyenkor még az is előfordul, hogy az éjszakai férfi ügyeletes a folyosón, a külön hálószobák előtt tölti az éjszakát. Mert igaz, hogy ez nem börtön, de a házirendet azért be kell tartani. Ehhez tartozik a napi ötszöri étkezés, az egészségügyi felügyelet, a lehetőségekhez képest hasznos időtöltés megszervezése. És természtetesen jár a kimenő, mint ahogyan a szállás lakói látogatót is fogadhatnak. Az már kevéssé örvendetes, ha az intézet által köröztetett és időszakosan prostitúcióból élő gyermeklányt, akit a rendőrség hozott be, kis idő múltán a futtatója keresi fel.
Itt nem pedagógiai munka, hanem egyéni esetkezelés foyik – teszi világossá feladatkörüket Fülöp László. A szociális munkások és felügyelők észrevételeit voltaképpen figyelmen kívül hagyhatnák a gyermekek további sorsával kapcsolatos hivatalos ügyintézés során. Ám sok esetben érdeklődnek az itteni tapasztalatok iránt. Hiszen az átmeneti állapot, a várakozás vagy éppen a megnyugvás napjaiban, heteiben, a semleges környezetben a befogadottak sok mindent elmesélnek magukról. Néhány ilyen jellemző előzményről beszél Lengyel Judit.
– Feltűnik, ha egy vidéki nevelőotthonból évek óta rendszeresen és többen megszöknek. Feltételezhető, hogy a megnevezett okot erősen felnagyítják, mégis elgondolkoztató. Ma is előfordul, hogy a gyerekek néhány év alatt több intézményt is megjárnak. A változások miatt egyikben sem találnak olyan érzelmi kapaszkodót vagy hasznos időtöltést, ami odakötné őket. De az is előfordult, hogy egy kamaszfiút egyszerű, rutineljárással jó távolra, egy eldugott településre helyeztek, holott itt Budapesten voltak olyan rokonai, akiket legalább olykor felkereshetett volna. Így nem lehet csodálni, hogy időről időre felkerekedett. Mi leginkább a Szabolcs megyéből szököttekkel találkozunk.
A vidékről szökött állami gondozottak adják a lakóink zömét. Nyaranta sokkal kevesebben kerülnek ide, hiszen megalszanak a parkokban, meghúzódhatnak egy-egy kertes ház udvarában. De mivel a nevelőotthonok kerestetik őket, a rendőrségi ellenőrzések során olykor rájuk találnak és a további intézkedésig a krízisszállóba viszik őket. A kamaszok történeteiből kiderül, hogy nagyvárosunkban miként virul a pedofília, miként cserélgetik és használják őket a ferdehajlamú felnőttek. A pedofiloknak megvannak a begyűjtőhelyeik, a legismertebb ezek között a Nyugati pályaudvar és környéke.
– A döbbenetes az, hogy már nem a lányok az érdekesek, hanem a fiúk. Akik olykor azt sem tudják már, milyen neműek, viselkedésükben is egyre zavartabbak. Ráadásul az egyre fiatalabbakat keresik. Ma már a tizenkét éves prostituált fiú sem ritka – tudom meg a felügyelőktől. Hozzátéve, hogy ha már valaki ebben a világban élt hetekig, hónapokig, nehezen hihető, hogy a nevelőotthonba visszakerülve ismét elfogadja az ottani körülményeket. Ennek jele, hogy kis idő múltán ismét Budapesten vannak – sorolják lesújtó tapasztalataikat a gyermekfelügyelők.
A krízisszálló vendégei voltak már román gyerekek is, akiket vagy koldulásra, vagy valamiféle munkára telepítenek át Magyarországra. Őket szintén rendőri intézkedés során „gyűjtik össze”, hogy az idegenrendészeti eljárás lezártáig biztonságban legyenek. Valódi adataik, koruk nehezen deríthető ki, hisz papírjaikat azok őrzik, akik illegálisan utaztatják őket és belőlük élnek. A szálláson töltött hetek, esetleg hónapok alatt azért elmesélik, hogy a szüleik egyszerűen eladták őket. Egész felnőtt bandák szakosodtak a foglalkoztatásukra. Külön árfolyama van annak, aki testi hibás, mert többet tud „termelni”. – Hosszabb ideig volt itt egy féllábú kislány, elmesélte, hogy a koldulásból naponta huszonötezer forintot keresett meg a budapesti utcákon. Ha nem keresett meg ennyit, megverték, s büntetésképp egyszer meg akarták erőszakolni – utal a látható világ alatt húzódó pokoli viszonyokra Lengyel Judit és Fülöp László.
De hogy került ide a szomáliai Hasszán? Ahogyan határozottságát, külsejét elnézem, kiforrott fiatalember, csakúgy, mint a szálló jelenlegi másik, pakisztáni lakója. Mindketten embercsempészek jóvoltából lépték át a magyar zöldhatárt, ahogyan az megszokott, papírok nélkül. Így nehéz pontosan meghatározni életkorukat. Ha azt mondják, tizenhat, vagy tizenhét éves vagyok, a hatóságok inkább ideirányítják őket, mint a felnőtteknek, családoknak fenntartott hazai menekülttáborokba. Ügyük elbírálásához is kedvezőbb, ha fiatalkorúaknak mondják magukat, hisz azt remélik, hogy így könnyebben elérhető számukra a menekültstátus. Míg a hivatalos eljárás lezárul, akár egy esztendő is eltelik. Ha az eredménye kedvezőtlen, többnyire fellebbeznek. A saját érdekük, hogy a szálló házirendjét betartsák, és ne szökjenek meg, ezt tudják, de azért próbálkoznak. A személyzet edzett. Voltak itt már kínaiak, egy egész csapat Bangladesből. – Remekül feltalálják magukat, telefonálnak a világ túlsó felére, kapcsolatokat tartanak, persze tolmács segíti őket. Az is megtörtént már, hogy amikor nagyon úgy látszott, nem kapják meg a menekültstátust, kimenőt kértek és soha többé nem láttuk őket. Mivel ez nem börtön, mi csak azt kívánhatjuk ilyenkor, leljenek egyszer otthonra – jegyzi meg Fülöp László.
Amikor elköszönök, még mindig tart a fesztivál. Krisztián a Nyugatiba készül, elhadarja, hogy randija van, meg honnan csórta a piros pólóját. – Leemelem és gyorsan elfutok, sose kapnak el – vigyorog. Hasszán hangja egyre emeltebb, Lengyel Judité változatlanul halk és türelmes. A fiú elrohan, jól szabott farmerben, színes ingben tér vissza. Látványosan bepakol néhány holmit a hátizsákjába. Feláll, leül, így megy ez jó ideig. A kimenő idejére vár.
Majd bolond lesz nem visszajönni…