Hogyan nem lettem úrvezető

Először is: úr én nem lehetek. Egy író, aki legrejtettebb érzéseit, legbensőbb titkait vagy családja belső világát, ismerősei megőrzendő dolgait, népe tabuit adja ki – az nem lehet úriember. Gépkocsivezető még lehet.
A vezetés pedig – Baudrillard szerint legalábbis – a felejtés egy formája. Minden felfedezni való és minden kitörölni való általa. A kocsik a ma gótikus katedrálisai: a kor legtökéletesebb kifejezői, s bár nem ismerjük alkotóikat, mindannyian követjük a többieket a vásárláskor. Néha még imádkozunk is benne. (Most nem az amerikai „hajtson be templomokra” gondolok.) Az autó világi szentséggé vált az egyén számára, az ember saját, külön bejáratú kegyhelyévé. Amikor először hallottam úgy beszélni egy kocsiról, mint egy műalkotásról, tudtam, hogy vége a huszadik századnak is. Az illető még kamasz volt, de művelt és okos ember, ma Széchenyi-díjas fizikaprofesszor. Azt meg mindenki tudja, hogy az életben minden máshol történik, és az autó az, amivel odamegyünk.
Nekem Józsi jutott az autóoktatók már a múlt század hetvenes éveiben is népes seregéből. Micsoda szerencsém volt! Akkoriban persze a Magyar Honvédelmi Szövetség oktatói intézték a szerencsétlen mazsolák képzését kétezer-ötszáz forintokért. (A kifejezés a korabeli bábfilmsorozat butuska kismalacáról ment át a tanulóvezetőkre.) Kétezer-ötszáz a hivatalos taksa volt csupán. Mert zsebbe elment egy húszas is. De mégse százhúszezer – hivatalosan –, mint ma.
Én akkoriban Rákoshegyen éltem (a taxisok szerint Rákosborzasztón), ahol a kiserdő mellett volt egy tanpálya. Valamikor katonai célokat szolgálhatott a repülőtér védelmében, mert a közelben elhagyott légvédelmi állásokat is láttam.
Na akkor: indulás, gáz, egyes-kettes-hármas-négyes. Ötödik sebesség akkoriban csak Demjén Rózsi egy számában létezett Magyarországon. Utána szépen sebesség vissza, fordulás, megállás, és elölről az egész. Fél óra múlva azt mondta Józsi:
Te hülyéskedsz velem? Tuti, hogy már vezettél kocsit.
Dodzsemet a vidámparkban, mondtam.
Mire vársz? Pelenkacserére?! Ne majrézz itt nekem. Nyomás az utcára.
Amint kiértünk Rákosmákos főutcájára (én így hívtam a környéket), kivert a víz. A mozgásom szétesett, a fék helyett a gázra léptem, meg hasonlók. Remegtem, mint a nyárfalevél. Amikor egy busz előtt váratlanul keresztbe vittem a kocsit, és majdnem az árokban kötöttünk ki, Józsi besokallt.
Na, nyomás vissza a tanpályára, mondta. Most pedig mesélsz nekem, és én hallgatlak, mint egy hülye gyerek. Különben szívatás alapos gyanúja forog fönn. Ez utóbbi volt a kedvenc kifejezése, és némely női tanulókkal meg is tette a kiserdőben.
Szóval?, mondta. A kocsikat leparkoljuk, a nőket elhagyjuk, mondta, és kiült a domboldalra. Követtem.
Tudod, én már meghaltam autóbalesetben, kezdtem neki. Részletesen el kellett mesélnem életem utolsó autóstopját Katival.
Amikor a kórházból kikerültem, nem voltam hajlandó a taxiba ülni, mert Zsiguli volt. És én abban már meghaltam, mondtam.
De hisz alig van más taxi, mint Zsiguli, mondta Józsi, ez a sűrű göndör hajú, fekete szemű, cigányosan barna krapek a vagány mosolyával.
Hát ez az, mondtam.
Még jó, hogy Skodában tanulunk, mondta Józsi egy fűszálat rágcsálva. Szóval te csak a múltban élsz. Olyan ez, mintha állandóan a visszapillantó tükörbe bámulnál.
Nem érted?! Ezeknek a szemén látom, hogy nem tudják: az autóban meg is lehet halni.
Ha mindent ki akarsz védeni, mozgó balesetforrás vagy. Ne törődj a lelkükkel, és vezess kicsit támadóan, oktatott Józsi. Ha túl lassan vezetsz, akkor se élvezheted igazán a panorámát, ha túl gyorsan, te is a látkép részévé válhatsz. Kétféle vezető van: az őrültek és a gyávák. El kell döntened, hova tartozol. Aki gyorsabban hajt nálad, az hülye, aki lassabban, az barom.
Józsi, mint született pedagógus, elkezdett foglalkozni a lelkemmel. Még a családjához is elvitt, és bemutatott mint afféle csodabogarat. Egykönyves író voltam, de Józsi hitt bennem.
Az írás olyan, mondtam neki egyszer, mint ködben hajtani. Az ember csak a fényszórója végéig lát, de meg lehet szokni.
Az elmélettel nem volt baj, én szeretem tudni, hogyan működik, amiben ülök. Meg aztán heti egy nap autószerelést tanultam a gimnáziumban. Soha olyan közel nem álltam hozzá, hogy rendes szakmám legyen. A járdához való kocsibeállást (farral, előre) se kellett sokat gyakorolnunk.
Ilyen jól nem is szabad csinálnod a vizsgán, mondta Józsi. Még azt hiszik, amit én: hogy te tudsz vezetni.
Végigjártuk a vizsgapályákat, és Józsi megengedte, hogy tornacipőben vezessek. Így jobban éreztem a gázt, finomabban fékeztem. Közben Józsi okított.
Ha egy állat megy előttünk, aki kalapot visel a kocsiban, mit teszünk?
Lemaradunk, vagy kikerüljük.
Úgy van. És ha egy nő megy előttünk, és balra indexel?
Vigyázunk, mert még az is lehet, hogy tényleg balra fordul, mondtam.
Baró. Ha ködben vezetsz, mit látsz?
A te kocsid.
És hogyan oldasz meg egy nehéz forgalmi helyzetet?
Töltött pisztoly van a kesztyűtartóban.
Mit csinál az óvatos vezető, ha áthajt a piroson?
Dudál.
Józsinál ez volt az elméleti kérdés. És ha megússzuk, mit teszünk?
Először hálát adunk az Úrnak, utána káromkodunk.
Az elméleti vizsga könnyen ment. Ezt Józsi el is várta tőlem.
A gyakorlati vizsgán is tornacipő volt rajtam, és úgy vezettem, mint egy isten. Mint egy kicsit gyáva isten.
Na, előzzön már egyszer!, mondta a vizsgáztató.
Hármasba tettem a kocsit, és úgy elhúztam a megelőzendő kocsi mellett, mint egy taxis.
Amikor átnyújtottam Józsinak a jattot, néhány szentenciával bocsátott útra:
Az emberekkel az a helyzet, hogy elviselik, ha piás vagy, vagy narkós, vered a feleséged meg hasonlók… De ha nem tudsz vezetni, valami nem stimmel veled. És még valami: figyeld meg, hogy akik a legtöbbet papolnak a régi aranykorról, mindig a legújabb kocsiban ülnek. Az élet túl rövid ehhez a forgalomhoz, tette még hozzá elgondolkodva.
Az orvosi vizsgán majdnem baj lett. Egy vérbeli fasisztához vezényelt a sors. Úgy üvöltött velem, mint egy kápó.
Vesse már le a gatyáját, mit gatyázik?!
Vissza mertem szólni, erre elzavart a pszichológushoz.
Ismerjük az ilyen hosszú hajúakat!, ordította. Ezek tépnek a városban százzal, és átgázolnak a többieken!
Azonnal átjelentkeztem az ötödik kerületi Váci utcából a tizenhetedik kerületi Baross utcába, a feleségemhez. Így aztán csak az szerepelt a jogsimon, hogy: „SZEMÜVEGGEL VEZETHET”.
Csakhogy én nem vezettem se szemüveggel, se anélkül. A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy Zsigát vegyünk.
Rendben, mondtam, de te vezetsz.
Egyszer Szegedre levittem, és onnan fölhoztam a kocsit. Az országúton, ahol a karambol történt, nem zavart semmi, csak a városban.
A feleségem meg mindennap bement a belvárosba a kocsival, ha kellett, ha nem. Mint aki elfelejtette, hogy édesapja is autóbalesetben halt meg, abban a kórházban, ahol engem két évvel később összevarrtak.
Különben is: ittam, mint a szivárvány. Így aztán sem úr, se vezető nem lett belőlem.
Egyszer a tiszteletpéldányokat hoztuk a kiadóból, amikor a feleségem elnézett egy jobbos utcát. Azonnal kipattantam, és a másik kocsihoz rohantam: mi van. Ez volt a szerencsénk. A kocsiban a rendőrség közlekedési osztályán dolgozó nyomozó ült.
Most már a feleségem és a kocsi is fel lett avatva, ettől kezdve aztán csak a jármű karbantartására szorítkoztam. De még ma is elvezetnék bármilyen kocsit, ha nagy baj van. De nincs, hál’ istennek. Feleségem se. Van még taxi a világon.