Kávé a szexfarmon

Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában (1948) ez áll: „A prostitúció és […] az emberkereskedelem összeegyeztethetetlen a méltósággal és az ember értékével.” Ennek megfelelően minden nemzetközi fórumon a prostituáltat áldozatnak, a szolgáltatásait igénybe vevő klienst pedig bűnösnek tartották és tartják. Ám az egyes országok törvényei nem foglalkoznak érdemben a kérdéssel, s ha igen, csak ritkán vonják felelősségre a vendéget. Az egyetlen ilyen kezdeményezés eddig Svédországban történt. Itt 1999. január elsejétől pénzt ajánlani szexuális szolgáltatásért bűncselekménynek számít, amelyet kétezer dollárral vagy hat hónapnyi börtönbüntetéssel is sújthatnak. Egész Európában mindössze két helyen mondja ki törvény, hogy a prostitúció törvényellenes: Írországban és Romániában.
Ez utóbbi országban, bár a törvény egyértelműen tiltja a prostitúciót, a kérdéskörrel foglalkozó tanulmányok kiemelik, hogy a rendszerváltás óta a jelenség aggasztó méreteket öltött, és főleg a turisztikai központokban érhető tetten. A gyér és rossz hatásfokú hatósági ellenőrzéseknek alig van elrettentő hatásuk, a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a begyűjtött örömlányok másnap este ott folytatják, ahol előző este abbahagyni kényszerültek, míg a futtatók a legritkább esetben kerülnek horogra. A gyenge lábakon álló romániai egészségügy számára óriási tehertételt jelentenek a prostitúcióval terjedő betegségek, különös tekintettel az AIDS-re, ennek ellenére alig hallani megelőző kampányokról, szűrésekről. Általános szakértői vélemény, hogy a prostituáltak keresik a legkevesebbet az üzletszerű kéjelgés révén: a bevételek legnagyobb részét a futtatók zsebelik be, akik egyre több szállal kötődnek a szervezett bűnözéshez. A román politika félénken kezeli a törvényes keret módosításának ügyét. Ennek egyik legfőbb oka az államegyházként fellépő ortodox egyház mereven dogmatikus álláspontja, amellyel a hatalmi elit nem mer szembeszegülni.
Furcsamód az erősen vallásos Lengyelországban engedélyezett a legősibb mesterség gyakorolása. A legfőbb gond talán az, hogy az egyes országok nem magát a jelenséget tartják büntetendőnek, hanem a kiszolgálószemélyzetet, a kerítőket, a kábítószer-kereskedőket, a maffiózókat. Németországban a törvény szerint azok a háztulajdonosok, akik ingatlanjukat prostitúció céljára átengedik, bűncselekményt követnek el. A jogelmélet értelmében azért senki sem büntethető, mert áruba bocsátja a testét, ám az azt elősegítő tevékenységek törvényellenesek. E nyakatekert érveléssel igyekszik Németország visszaszorítani a prostitúciót, s új lehetőséget nyújtani a priusz nélküli „munkavállalóknak”. Ennek azonban szöges ellentéte az a szokás, amellyel a lányok jogi biztonságát kezelik. Eszerint a prostituált nem perelhet, ha a kliens nem fizeti ki az aktus után, ám a vendég kérhet jogorvoslatot, ha szerinte nem kapta meg az elvárható ellenszolgáltatást pénzéért. Ennek azonban nem jogi háttere van, sokkal inkább morális okai: a prostitúció, akárhogy nézzük is, erkölcstelen, így az abból hasznot húzók a társadalom szégyenei, akiket nem kell védeni.
Egyes helyeken a lányokat rendszeres egészségügyi ellenőrzésnek vetik alá. Ausztriában a „hivatásosoknak” kéthetente kell orvosi ellenőrzésen átesniük, és adót fizetnek munkájuk után. Így járnak a német prostituáltak is, akiknek jelenteniük kell a helyi hatóságnál, hogy gyakorolják a mesterségüket, igaz, az egészségügyi ellenőrzés csak a bajorországi lányoknál írja elő a HIV-tesztet. Svájc prostituáltjai teljes jogvédelmet élveznek, munkájukat bejelentik, s egészségügyi ellenőrzésen is részt vesznek. Számlát adnak vendégeiknek, amelyet 6,5 százalékos áfa terhel. Egyes önkormányzatok tiltakoznak a törvények ellen, és saját módszereikkel próbálják felvenni a harcot az utcai prostitúcióval: bizonyos területeken pénzbírságot fizet az az autós, aki egymás után többször megkerüli ugyanazt a háztömböt, azaz nyilvánvalóan könnyűvérű lányokat keres. Bizony, nehéz helyzetben vannak ilyenkor az eltévedt autósok…
Belgium más világ. Noha törvény tiltja a prostitúciót, virágzik az iparág az egész országban, a rend őrei pedig szemet hunynak fölötte. Egészen az ötvenes évekig Brüsszel megkövetelte az egészségügyi ellenőrzést és a munka bejelentését, ám azóta nem lehet erre kötelezni senkit, mivel hivatalosan nem létezik prostitúció Belgiumban. Ezért egyes városok saját hatáskörükben, törvényellenesen voltak kénytelenek újra bevezetni az ellenőrzést. Prostituáltakat bárhol lehet találni, főleg a határok mentén működnek „szexfarmok”, de a nagyobb utak mentén is felhúztak bordélyokat vagy közvetítő irodákat, amelyek adják-veszik a prostituáltakat, illetve hozzájuk irányítják az ügyfeleket. A nagyvárosokban működnek vörös lámpás negyedek is, amelyeket zavartalanul üzemeltethetnek illegálisan. Ezek az intézmények hasonló módon működnek, mint a hírhedt hollandiai „kirakatos” házak, amelyekben a prostituált kibérel egy szobát utcára nyíló ajtóval, s kiül a kirakatba, hogy a vendégek kedvükre mustrálhassák. Hollandiában a prostitúció egyébként sohasem volt illegális, a helyi örömlányok céhei most azt tartják legfőbb céljuknak, hogy ismerjék el őket profiknak, azaz teljes megbecsülés övezze őket. A holland rendszer ugyanakkor nem követeli meg, hogy a prostituáltak orvosi ellenőrzésen essenek át, ám a többi országgal szemben itt legalább a törvények foglalkoznak az üggyel. Hollandiában és Németországban a lányok, ha akarják, vállalhatnak szexuális aktust állatokkal, és hasonló, itt nem részletezendő aberrált nemi vágyakat is kielégíthetnek. Ennek lefilmezése és a kazetta értékesítése is legális Németországban. Ott ráadásul a szexuális élet örömei viszonylag fiatalon biztosítottak: 21 év alatti partnerrel akár 14 évesen is ágyba bújhat bárki, 21 év felettiek esetében az alsó korhatár 16 év. Ez alapján 16 (!) évesen lehet valaki prostituált, ha az út szélén dolgozik. A bordélyba való belépés azonban csak 18 év felettieknek engedélyezett, így az ott dolgozók is nagykorúak kell hogy legyenek.
A szervezetlenség csúcsát minden bizonnyal Franciaország jelenti. Itt a prostitúció „természetesen” legális, ám mint oly sok országban, itt is tilos a kerítés, s az örömlányok sem ajánlhatják szolgáltatásaikat az autósztrádák mellett. A többi európai országgal ellentétben érvényben van egy törvény, miszerint a megkeresett pénzt egyedül a „munkavállaló”, azaz a prostituált használhatja fel. Így történhet meg az a furcsaság, hogy ha a családos örömlány élelmet vesz a keresetéből, a férjét futtatójaként elítélhetik. Nem jobb a helyzet északi szomszédunknál sem. Szlovákiában óriási felháborodást váltott ki a kilencvenes évek elején Ladislav Pittner belügyminiszter azzal a kezdeményezéssel, hogy a szlovák nemzeti tanács fogadjon el törvényt a nyilvánosházak működéséről. A kereszténydemokrata politikust csaknem keresztre feszítette a kommunista és nemzeti ellenzék, mondván, a közerkölcsöt gyalázza már a téma felvetésével is. Azóta egyetlen kormány sem nyúlt a kérdéshez, pedig ugyancsak komoly közbotrányt okoz az utak szélén vagy a belvárosban látható lengén öltözött lányok sokasága, akik nyilvánvaló tevékenységet folytatnak, ám a rendőrség – törvény híján – semmit nem tehet ellenük. Szlovákiában ugyanis az „örömszerzéssel” egy mondatnyit foglalkozik a büntető törvénykönyv, amely tiltja a „megbotránkozást okozó, üzleti céllal elkövetett, nyilvános nemi közösülést”. A rendőr a lányokra sem a botrányos magatartást, sem az üzletszerűséget nem tudja rábizonyítani, de ugyanez a helyzet a sok-sok „erotikus masszázsszalonnal” is, amelyek óriásplakátokon hirdetik, hogy náluk x összegért lehet „teljes szolgáltatást” igényelni.
Említést érdemel még Görögország különös törvénytervezete, amely szerint az 55 évnél idősebb prostituáltaknak kötelezően nyugdíjba kellene vonulniuk, ezután az állam fizetné az átképzésüket és egészségügyi költségeiket. Egy internetes honlap pedig felhívja a figyelmet Finnország prostitúciós gyakorlatára. Itt, bár legális, nem szeretik nevén nevezni a tevékenységet, így a „päiväkahvit” szót használják, amely szabad fordításban napközbeni kávészolgáltatást jelent. A „kávézgatásra” azonban írásban kell jelentkezni, így a gyors gerjedelmeket nem könnyű lehűteni, ráadásul a finn nyelv nem kellő mélységű ismerete azt is eredményezheti, hogy nem prostituálttal, hanem egy másik, örömökre vágyó férfival mehet el a hirdető „kávézni”.