Kóborlók

Talán csak a nyári hírszegény idők következménye, de úgy tűnik, társadalmi lavinát indított el a júniusi ebkínzás Fadd-Domboriban. A kocsi után kötött és agyongyötört kutya az állatvédelmi törvény szigorításáért küzdők emblémájává vált. A napokban született ítélet 100-100 ezer forint pénzbírságra büntette a elkövetőket.

Politikai szempontból biztos haszon az ügyesen megfogalmazott, szigorúbban szankcionáló Btk.-módosítási javaslat mellé állni, hiszen a társadalmi igényt rendkívül erős, a tömegtájékoztatás eszközeivel hatásosan befolyásolt emóciók jelzik. Nem is késlekedett sokat a csappanó népszerűségű nagyobbik és kisebbik kormánypárt, hogy az aláírásgyűjtésekkel mind nagyobb erőt felmutató törekvést felkarolja, pontosabban: hagyja magát felkarolni. Ez ugyanis busásan megtérülő befektetés: ha a nagy gyógyszer- és kozmetikumgyártók érdekeltségeit nem veszélyeztetik a szigorításokkal, jóformán semmiféle kockázata nincs.
Más kérdés, hogy a hatályos állatvédelmi törvény nem őskövülete a magyar jogalkotásnak: 1997. április 24-én nyújtotta be a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter, Baja Ferenc. A törvény mellé a kormányzat komoly hatástanulmányt is készíttetett, amelyben – mint arra Hankó Faragó Miklós SZDSZ-es képviselő az általános vita során rámutatott – többek között azt is megvizsgálták, hogy milyen következményei lesznek az állatkínzásnak minősülő eljárások tilalmának. Megnyugtató.
A zárószavazáskor, 1998. március 16-án az Országgyűlés meglehetősen egységesen támogatta az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvényjavaslatot: 294 igen szavazat mellett mindössze 23 tartózkodást könyvelhettek el, és egyetlen képviselő sem nyomta le a „nem” gombot. Érthető: alig egy hónappal az országgyűlési választások előtt egyik parlamenti párt sem kockáztathatta meg, hogy a törvényjavaslat bírálatával harcos állatvédők céltáblájává váljon, és a támadások következtében veszítsen népszerűségéből. Zwack Péter szerint a törvény általános érvényű elveket fogalmaz meg és véd, olyanokat, amelyek fölötte állnak a „kisstílű pártérdekeknek és a választási küzdelem napi szükségleteinek”. Mennyi tiszta szándék és emelkedettség! Talán csakugyan nem kis-, hanem nagystílű pártérdekekről volt szó. A politikai elit számára mindenesetre nagyon lényeges volt, hogy egy apolitikusnak vélt területre nyomulva nyerje el a választói szimpátiát.

Ha az Országgyűlés egységesen szavazott is, azért módosító indítvány annál több érkezett a törvényjavaslathoz: a képviselők 218 helyen javasoltak változtatást a szövegben. Akárcsak maga a törvény, ezek a széles közvélemény előtt kevésbé ismert, apró adalékok is nagyon tanulságosak. Dr. Daróczy Zoltán és dr. Nacsa János szocialista képviselők például azt javasolták, hogy eleve töröljék a szövegből azt a rendelkezést, amely megtiltaná az utcákon befogdosott kóbor kutyákon történő kísérleteket. Egyetlen percig se gondoljuk, hogy ez bármiféle gyógyszergyárnak lenne érdeke, hiszen a honatyák merő hazafias buzgalomból a magyar kutatók védelmével érveltek beadványukban: a tenyésztés miatt fellépő költségnövekedés ellehetetlenítené a hazai szakembereket. A sintértelepeken meg úgyis kivégzik nyolc nap elmúltával a kutyákat, hiszen a begyűjtőhelyek működését nem szabályozták újra, minek dobjunk ki egy csomó pénzt az ablakon. Végül megnyugtató kompromisszum született: „Kísérlet céljára – eseti engedély hiányában – kizárólag az e célra tenyésztett állatot szabad felhasználni. Háziasított állat kóbor egyedét kísérlet céljára felhasználni nem szabad, kivéve a külön jogszabályban meghatározott, ember- és állatgyógyászati, valamint az ilyen oktatási célú, felsőoktatásban történő felhasználást.” Vagyis – ha jól értem – mondjuk elkóborolt kutyákon kizárólag eseti engedéllyel vagy gyógyászati és oktatási célból lehet kísérletezni. Szerencsére egyébként tilos, úgyhogy különösebb veszély nem is fenyegeti eltévedt ebeinket, legföljebb gyógyszerkísérlet során pusztítják el őket, ha nem a gyepmester utasítására. A kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt.
A törvény teljes szövege több ehhez hasonló „kompromisszumot” tartalmaz. Valószínűleg a sokféle érdekcsoport elvárásainak való megfelelés, valamint a nyilvánvaló politikai marketingcélok következménye, hogy a törvényalkotók nem voltak képesek a különböző episztemológiai síkokat egységbe rendezni. Ennek legszebb példája az 1998. évi XXVIII. törvény bevezető mondata: „Az Országgyűlés – tudatában annak, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, s tiszteletben tartásuk, valamint jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége […] – a jelen törvénnyel megalkotja az állatok ésszerű védelmének és kíméletének jogi rendjét.”

A jogalkotástól nem várható el, hogy természettudományos módon igazolja valamennyi állítását, azonban még a legfelületesebb szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy a törvény szövege – véletlenül-e vagy szándékoltan, nem tudjuk – különböző kategóriákat kever össze nagyvonalúan. Analógiák alkalmazásával ugyanis valószínűleg csakugyan elmondható, hogy a papucsállatka is „érez, szenved és örül”, azonban ezen tulajdonságai legföljebb néhány keleti vallás követője szerint azonos minőségű az emberszabású majmok érzéseivel, szenvedésével és örömével. Mivel az „érez, szenved, örül” fogalmaink nagyon is antropomorfak, az is kérdéses, hogy alkalmazhatjuk-e őket az állatokra egyáltalán, és ha igen, akkor milyen megszorításokkal.
Mindenesetre nagyon hatásos és emelkedett hangulatú szöveg, tehát legfontosabb szerepére, a választói szimpátia elnyerésére fölöttébb alkalmas. Az érzelmekre való hatás szándéka jól tetten érhető Szili Katalin – akkor környezetvédelmi és területfejlesztési minisztériumi államtitkár – hozzászólásában is, hiszen amikor a törvény védelme alá eső élőlényeket sorolta fel, elsőként „az ember évezredes társát: a kutyát” említette. Épphogy csak nem aranyos kis kutyuskákat. Ez persze roppant fontos, és kutyatartóként sok ember lehet elégedett (ha csak ezt az egy mondatot ismeri meg), de mégiscsak különös, hogy az első módosító indítvány, amelyet két ésszerűen gondolkodó szocialista képviselő nyújtott be, éppen arra vonatkozik, hogy az elkóborolt ebeket külön engedély nélkül is „fel lehessen használni” gyógyászati és oktatási állatkísérletekre. Ezt sajnos az államtitkár asszony nem említette, pedig biztosan nagy érdeklődéssel hallgatták volna bejelentését a kutyatulajdonosok.
Különös és árulkodó a törvény időzítése is: előbb készültek el a természetvédelemmel, állategészségüggyel, a vadászattal, halászattal kapcsolatos jogszabályok, és csak utána az állatvédelmi. Persze aligha ideológiai okokból állították a baloldali politikusok feje tetejére az egész kérdést, sokkal valószínűbb, hogy – mint arra Balsay István hozzászólásában is rámutatott – a parlament a saját érdekeit és a lobbiérdekeket tartotta fontosabbnak az állatok védelménél. A Horn-kormány alatti parlamentben mintegy kétszáz vadász és száz horgász nyomogatta nagy buzgalommal a gombokat, számukra nyilván fontosabb volt a vadgazdálkodás mielőbbi szabályozása. Az így fellépő, szinte törvényszerű kuszaságot a jogalkotók úgy akarták megszüntetni, hogy a törvény 49. §-ának 4. bekezdésében felkérték a környezetvédelmi, a kulturális, a belügyi, a közlekedési, az oktatási és a gazdasági tárcákat, hogy alkossanak rendeleteket az egyes tisztázatlan területek rendezésére. Mindöszsze hat tárca, semmiség. Ahhoz képest, hogy a törvény megalkotásának szándéka kormányzatokon, sőt a történelem fintoraként rendszereken ível át, hiszen több mint tíz esztendőt töltöttek az előkészítésével, a laikus polgárok számára nehezen értelmezhető, hogy ennyi területen van szükség további rendeleti szabályozásra.
Sajnos a törvény szankciórendszere sem készült el a nagy kapkodásban, pedig ezt mind kormánypárti, mind ellenzéki politikusok hiányolták, s így bizonyos szempontból minden maradhatott a régiben. „Teljesen hibás, életidegen, a törvényalkotás mindennapi gyakorlatától távol esik az, hogy egy második-harmadik-ötödik jogszabályt hív fel azoknak a kérdésköröknek a rendezésére, amelyeket egy szankciórendszer teljes köre itt meg kellene hogy fogalmazzon” – mondta el hozzászólásában Tímár György kisgazda képviselő. Az ugyanis teljesen illuzórikus elképzelés volt, hogy a jogszabályi dömpingben a törvényalkotó rendezni fogja azt, amit ez a jogszabálytervezet elmulaszt; és természetesen arra sem lehetett számítani, hogy megfelelő jogi szankciók nélkül gyors változások történnek az állatokkal való bánásmód terén. A törvénytervezet jogi blöff – fogalmazta meg igen pontosan véleményét Tímár György. Előre lehetett látni, hogy nem csökken az állatokkal való kegyetlenkedések száma, és az sem volt kérdéses, hogy milyen – változatlan – büntetési tételek róhatók majd ki a kegyetlenkedőkre.
A politikai cél éppúgy egyértelmű volt 1997-ben, mint 2003-ban. A jelentős médiatámogatottsággal kísért és a két baloldali párt szigorítások tekintetében tréfásan egymásra licitáló új, Btk.-beli szankcionálási szándékát megelőzően, július 1-jén az Igazságügyi Minisztérium is bejelentette, hogy a fadd-dombori kutyakínzástól függetlenül már dolgoznak a módosításokon. Igaz, ebből sokkal kevesebb politikai haszon származik, a nagy hangzavarban nem is figyelt senki Bárándy Péter igazságügy-miniszterre, aki a szabálysértési törvényből kívánta átemelni a büntető törvénykönyvbe az állatkínzásra, valamint az állatviadalok szervezésére vonatkozó tiltást. A csöndes változtatásnál sokkal hasznosabb, ha aláírásgyűjtés történik, ha látványosan sokan állnak az ügy mellé, miközben a politikai erők eleve deklarálják nyitottságukat a kérdés megoldására. Azok ugyanis, akik aláírásokkal támogatják a szigorítást, később is figyelemmel fogják kísérni a történteket, és ősszel elégedetten vehetik tudomásul, hogy a kormányzó pártok végre figyelmükre méltatták őket, egyszerű tiltakozókat, és teljesítették kérésüket. Jól jön még ez a kis elismerés a szeptemberi számlák miatti elégedetlenségek közepette!

Ki söpörje be a politikai hasznot – a kérdés már csak ez. Igaz, hogy a nyári pangás közepette kissé megnőtt a politikusok reakcióideje, azonban néhány hét alatt mindkét baloldali párt képviselői ráéreztek a Magyar Állatotthonok Országos Szövetsége és a Tolna Megyei Állat- és Természetvédő Alapítvány szervezésében megkezdődött aláírásgyűjtésben rejlő lehetőségekre. Kicsit szomorú ugyan, hogy abból a törvénykezési hiányosságból kovácsolódik most ismét politikai tőke, amelynek következményei már öt évvel ezelőtt is pontosan láthatók voltak, de legalább történik valami. A politikusok közül elsőként Gusztos Péter lépett: július 15-én önálló indítványt nyújtott be, amely szerint egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel lenne büntetendő az, aki „gerinces állatot közterületen, nyilvános helyen (…) másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltő módon, indokolatlanul bántalmaz (…), ha ez az állat maradandó egészségkárosodásához vagy halálához vezet”.
Gusztoshoz képest Szili Katalin már jelentős lépéshátrányban volt, amikor augusztus 4-én Pécsett aláírta a törvénymódosítást követelők felhívását, de hamar sikerült „ledolgoznia” késését azzal, hogy augusztus 6-án a Fővárosi Állat- és Növénykert főbejáratánál tartott sajtótájékoztatóján bejelentette: ismét benyújtja a Hegyi Gyulával közösen készített 2001-es beadványát, amely alapján ráadásul nem csupán egy évre büntetnék a kegyetlenkedőket – mint a szűkmarkú liberálisok javaslata alapján –, hanem mindjárt háromra. Ráadásul Szili még azzal is érvelhet, hogy indítványát a polgári kormány idején nem sikerült elfogadtatnia. Kettős haszon. Az meg kit érdekel, hogy az állatok sorsát ennyire a szívükön viselők miért nem egy évvel ezelőtt akarták megszigorítani a büntető törvénykönyvet?
***
A Btk. rendelkezései:

Tiltott állatviadal szervezése
266/A §
(1) Aki eb részvételével állatviadalt szervez, tart, valamint ilyen állatviadalra fogadást szervez vagy köt, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki állatviadal céljára ebet tenyészt, kiképez, tart, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Garázdaság
271. §
(1) Aki olyan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a garázdaságot
a) csoportosan,
b) a köznyugalmat súlyosan megzavarva követik el.
(3) Mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van.