Kótergate

Ha körfolyosó, akkor József Attila – nem tehetek róla, de mivel vidéken nőttem föl, Budapest belvárosi bérházainak körfolyosóit akaratlanul a tragikus sorsú költővel kapcsolom öszsze. S ettől szomorú leszek. Így aztán bánatos arccal bandukolok egyre feljebb, egészen az ötödik emeletig, ahol 45 ezer forint plusz rezsiért rátalálhatok álmaim albérletére. De minő csalódás, az ötödiken csak a reménybeli főbérlő várakozik, s marcona kézszorítás után int, hogy kövessem a hatodikra. Ami egyébként nincs is.
– Régebben a takarítók tartották itt a tisztítószereket, meg a gondnok a limlomot, azért nincs világítás – hallom valahonnan a szürke, ragacsos, homályba burkolódzott csövek közül. Legszívesebben visszafordulnék, de hajt a kíváncsiság meg a félelem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy vezető nélkül soha az életben nem keverednék elő a zegzugos tetőtérből. Aztán kulcscsörgést hallok, és végre meglátom a fényt az alagút végén.
– Megjöttünk. Nézzen körbe nyugodtan.
A szűk folyosó a lakásnak kinevezett, leválasztott részben is folytatódik, s egy L alakú kanyarban ér véget. Ez lenne a szoba, amit úgy bő nyolc négyzetméteresre saccolok. A konyha pedig a szoba része, ha hinni lehet a festékpöttyös parkettát felváltó szürke járólapnak. A WC és a mosdókagyló – mert hely hiányában zuhanyzóra már nem tellett – közös üregbe került, mely elrendezés egyetlen előnye, hogy akár a toaletten ülve is lehet fogat mosni.
– Panoráma is van – próbál javítani a helyzeten vendéglátóm, és kitárja az egyetlen ablakot, de bár ne tenné, mert így kiderül, hogy ha kivenném a lakást, akkor reggelente a szemközti háztömb kéményeinek, és szellőzőnyílásainak társaságában kávézhatnék.
– Na, kiveszi?

Nem jut

Az idén 160 ezer jelentkező közül 105 ezren nyertek felvételt valamelyik felsőoktatási intézménybe. Azt ma még nem tudhatjuk, hogy közülük hányan gazdagodnak majd a fentihez hasonlóan nyomasztó élménnyel, azonban tény, hogy Magyarországon a kollégiumi ellátásra jogosult hallgatóknak csupán a negyven százaléka válhat kollégistává. A kérdéssel 2003. árpilis 18-i ülésén a kormány is foglalkozott, s a várható fejleményekről Magyar Bálint oktatási miniszter fölöttébb optimista képet festett.
A 2002–2003-as tanév adataiból kiderül, hogy 180 ezer hallgató közül 126 ezer az intézmény székhelyén kívül lakik, azonban csak 47 ezer részére biztosított szervezett módon a kollégiumi ellátás. Az Oktatási Minisztérium ezért külső befektetők bevonásával kívánja a kollégiumi férőhelyek számát növelni és színvonalát emelni. A külföldön már bevált, most idehaza is alkalmazandó módszert Public Private Partnership (PPP) programnak nevezik, lényege pedig, hogy a vállalkozói alapon épülő diákotthonok és kollégiumok kihasználtságát az állam a megemelt lakhatási támogatással segíti elő.
– Az Oktatási Minisztérium a lakhatási és kollégiumi támogatás fokozatos emelését, valamint a normatív támogatás differenciált felhasználását tűzte ki célul. A jelenleg 3300 forint/fő lakhatási támogatás 2004-ben 5000-re, 2005-ben 8000-re, 2006-ban tízezer forint/főre emelkedik – jelentette be a kormányülést követően Magyar Bálint.
A lendületes jövőkép szépséghibája, hogy az oktatási miniszter a sajtótájékoztatót áprilisban tartotta, amikor még nem kezdődött el a tárcák költségvetésének megkurtítása, és a Bokros-csomagot idéző megszorításokról is legföljebb néhány pénzügyminisztériumi illetékes suttogott szigorúan egymás között. Vagyis a PPP program jövője igencsak kétséges, nem beszélve arról, hogy a férőhely hiányában elutasított idei gólyáknak az sem jelent kézzelfogható segítséget, ha mégis az eredetileg tervezett ütemben indulnak el a kollégiumépítések. A többség tehát albérletvadászatra indul.

Trombitapróba

Ha az ember megáll például a Keleti pályaudvar telefonfülkéinek egyike előtt, leteszi a csővázas hátizsákját, és kinyitja a frissiben vásárolt hirdetési újságot, akkor elsőre valószínűleg a legolcsóbb kategóriát veszi szemügyre. Mert minek fizessen sokat, ha lehet keveset is. És nem is kell csalódnia, mert tucatszámra találhat olyan hirdetéseket, amelyek már 15 ezer forinttól ajánlanak barátságosabbnál barátságosabb bérleményeket. Az illúzió azonban szinte minden esetben véget ér a telefonkagyló felemelését s a tárcsázást követő tizedik másodpercben, amikor kiderül, hogy a 15 ezer forinttól meghatározás valójában azt jelenti: a hirdetést egy albérleti címek közvetítésével foglalkozó ügynökség adta föl, ahol néhány éve tényleg előfordult egy 15 ezres ajánlat. A tapasztalatlan érdeklődőt ez persze nem riasztja el, mert szeretné egy-két nap alatt letudni az egész albérletesdit. Ezért elmegy az ügynökség irodájába, ahol befizet két-háromezer forintot, s máris tíz–tizenöt tuti cím birtokában veheti nyakába a várost. Majd begyűjt jó pár „már kiadtuk”, „elkelt” és „hónapok óta béreljük” típusú elutasítást. Az ügynökségek legnagyobb hibája ugyanis az, hogy a főbérlők csak a legritkább esetben jelzik, ha az adatbázisban található ingatlan időközben albérlőre talált. Mindez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valaki közvetítőn keresztül találjon megfelelő bérleményt, bár egyes ügynökségek ajánlatai és az aznapi hirdetőújságok tartalma között időnként meglepő hasonlóság fedezhető föl. A helyzet mindenesetre sokat javult az elmúlt években, mivel korábban az sem volt ritka, hogy a közvetítőirodák nem létező címekkel látták el a hozzájuk fordulókat.
Marad tehát a közvetlen kapcsolatfelvétel. A szálláskereső helyzete akkor a legegyszerűbb, ha a kollégiumi állapotokat szem előtt tartva, egyébként sem törekszik teljes önállóságra, hanem beéri egy többfős társbérlettel. Ilyesféle szobatársulást már valóban akár tíz-egynéhány ezer forintért is meg lehet csípni, bár a jobb, a felsőoktatási intézményekhez közeli és belvárosi helyeken akár 25–30 ezer forintra is fölszaladhat a társbérlet ára a rezsi költsége nélkül. A társulás legnagyobb veszélye mégis az, hogy általában nem ismerjük lakótársainkat, akikről kiderülhet például, hogy trombita szakra járnak, és szoros napirendjük miatt kizárólag éjfél után érnek rá gyakorolni.

Guggolókád a konyhafülkében

– Ez egy nagyon jó környék, azt is szokták mondani, hogy itt van Ferencváros tüdeje – büszkélkedik a IX. kerületi József Attila-lakótelep talán legforgalmasabb csomópontjára néző szobácska közepén állva a középkorú tulajdonos. A tüdőhasonlat a lakótelep többi részére bizonyosan megállja a helyét, mert nagyon szép parkok tarkázzák a négyemeletes háztömbök monoton sorozatát, de itt, a nyitott ablakon keresztül csak a benzingőzt érezni, és a körforgalomból padlógázzal kigyorsuló autók miatt egyébként is két fokkal hangosabban kell beszélnünk. A lakás se nagy szám, huszonhat négyzetméteres garzon ülő- vagy inkább guggolókáddal, amit a tervező félig-meddig az egyszemélyes konyhafülkébe álmodott bele.
– Szóval zöldövezet, ezért nem adhatom negyvennél olcsóbban, de ha tetszik, akár ma beköltözhet. Csak a kauciót kell letennie, az háromhavi összeg, viszont lelakhatja, így egy teljes negyedévig egy fillér bérleti díjat sem kell fizetnie.
A magabiztos mosoly elől nincs hova menekülni, hiába, a garzon az garzon, pedig jó lenne részleteiben is megnézni, hogy mi kerül mostanság évi félmillió forint plusz rezsibe. Bizonytalankodásom az ajánlat megfontolásának tűnhet, mert a főbérlő hölgy további feltételekkel áll elő.
– És a kedves felesége mikor jön megnézni a lakást?
– Soha – válaszolom, s a szó úgy koppan közénk, mintha egy Agatha Cristie-krimiben épp kimondtam volna a tettes nevét. – Tetszik tudni, végzős egyetemista vagyok, és az idén már nem kaptam kollégiumi szobát.
– Akkor nem fog menni. Egy normális háztartásba kell a női kéz, különben még itt elkoszolódna nekem egyedül.
Pedig az igazat megvallva a pici garzon – a zaj és a benzin ellenére – havi negyvenezerért jó ajánlatnak számít. Ami ennél Budapesten olcsóbb, az vagy kamu, vagy olyan állapotú lakás, amelybe tényleg csak a legelszántabbak költöznének be. A kétszobás ingatlanok bérleti díja pedig ötvenezernél kezdődik, ha erkély is van, akkor további ötezerrel érdemes számolni. Az évek óta tartó drágulási folyamat legfurcsább eredménye azonban az, hogy a legalsó kategória, maga előtt tolva az árakat, fölzárkózott a középmezőnyhöz, s e tendencia miatt a pesti bérlemények havi díja megközelítette a budai, tényleg zöldövezeti lakásokét. Vagyis olcsó albérlet nincs, s mivel a bérleti rendszer továbbra is inkább a Balkánt, mint Európát idézi, még hosszú ideig nem is lesz.
Azért nekivágok, hogy megnézzem az egyetlen megmaradt címet, egy Róbert Károly körúti egyszobás, állógalériás lakást.
– Magának becsületes arca van, úgyhogy odaadom harminchétért – kapok lendületből visszautasíthatatlan ajánlatot legutolsó főbérlőjelöltemtől. A háromezer forintos, előzmények nélküli engedmény őszintén meglep, mivel épp csak túl vagyunk a jó napot kívánokon, ám tárgyaló partneremen látszik, hogy nem a lacafacázás embere, és egyébként is fontosabb ügyek várják, mivel folyamatosan csörög a mobiltelefonja.
– Azért megnézném – vetem közbe halkan, mert nem szeretném, ha ugyan becsületes ábrázatú, de kukacoskodó figurának tűnnék.
– Még szép – feleli, s már billeg is előttem végig az udvaron, hogy a nyakában lógó lánc – ami, ha műanyagból van, akkor is megér néhány ezrest – minden lépésnél lesújt a bicepszére. Pillanatokon belül ott állok az udvarra néző szoba-konyhában egyedül, és azon morfondírozom, hogy hol lehet a WC. Felkapcsolom a világítást, mert ide a nap még déltájban sem süt be, ám mindössze a szobát és a konyhát sikerül felderítenem. Némi szerencsétlenkedés után inkább rákérdezek.
– A budi? Hát ott középen. Az a dupla ajtó. Még rá is van írva. Három családnak jut egy, azt hiszem. De nem érek én rá erre. Harmincöt a vége. Kiveszed?
***
Kampánylázban
Medgyessy Péter 2002. március 20-án, akkor még miniszterelnök-jelöltként az ELTE Bölcsészettudományi Karán beszélt arról, hogy kiszámítható gazdaságpolitikával el lehet érni: a jövőben 300-400 ezer új munkahely jöjjön létre Magyarországon. A fiatalokat a szocialista kormány lakbérkedvezménnyel és a szociálpolitikai hitel felhasználhatóságának kiterjesztésével támogatná. Medgyessy Péter ismertette azt az elképzelését is, miszerint az, aki az érettségi után teszi le a nyelvvizsgát, visszakapná a teljes vizsgadíjat, ha pedig az érettségi előtt szerzi meg, akkor annak kétszeresét. A fórumon az MSZP miniszterelnök-jelöltje kitért a kollégiumok helyzetére. A szocialisták kormányra kerülve tízezer új kollégiumi férőhelyet hoznak létre, és a C21-es program keretében huszonegy kollégium felújítását vállalják.
Medgyessy Péter egyébként már 2001-ben is szólt nagyszabású kollégiumfejlesztési terveiről. A szocialista politikus a Magyar Hírlapnak nyilatkozva kifejtette, hogy „legelőször esélyt kell adni azoknak, akik azzal élni tudnak, az ifjúságnak. Megkezdenénk a fiatalok bérlakás-építési programját. Javítani kell azoknak a helyzetén, akik bár tehetségesek, de nehéz körülmények között élnek. Ezt célozná a kollégiumi férőhelyek bővítése és az ösztöndíjrendszer fejlesztése. Minimálisan tízezer új kollégiumi férőhelyet kívánunk létesíteni, mellette jelentős felújítási programot is indítunk. A lakóhely és az iskola közötti utazást teljes mértékben ingyenessé tesszük, kiterjesztve a levelező és esti tagozatos diákokra is. Növeljük a hallgatói normatívát, első lépésben harminc százalékkal.”