Maszatolás és gyomorideg

Kulcsár Attila magányos cowboy – sulykolja a baloldali média. Olyan cowboy, aki időnként betér a vadnyugati szalonokba, s leül a kártyaasztalhoz hamiskártyázni. Ez a tevékenység pedig értelemszerűen fölöttébb jól jövedelmez neki. Minden lehetséges eszközzel erősítik a társ nélküli bűnöző képzetét – még úgy is, hogy feltételezett társadalmi előítéletekre apellálnak vele kapcsolatban. Kállai Ferenc, a Nemzet Színésze például kedélyes bagatellizálással barna gyereknek nevezte Kulcsárt a Nap-kelte műsorában, mely rasszista ízű kiszólás riporteri megjegyzés nélkül maradt. (A híresen liberális Gusztos család más esetben már vitustáncot járna.)
Az egyszerű, de sokatmondó tény, hogy a „magányos hősnek” szabad bejárása volt a Miniszterelnöki Hivatalba, egy csapásra romba döntötte a sugalmazott westernsémát. Amikor a Magyar Nemzet címlapján közreadta a hivatalos belépő fotóját, történt ugyan néhány erőtlen kísérlet a lojális média részéről, hogy hamisításról beszéljen, a hivatalos beismerés azonban (hogy a belépő nemcsak létezik, de Kulcsár hivatalos tárgyalásokat is folytatott a kancellária épületében) átmenetileg okafogyottá tette az igazolványhamisítás teóriáját. Mindaddig, amíg az MSZP testületileg meg nem nyilvánult, felszólítva lapunkat: nevezzük meg, kinek a révén került a lap birtokába a kínos bizonyíték. Ekkor a baloldali sajtóban – mintegy jeladásra – beindult a dezinformációs, figyelemelterelő hadművelet. Ennek nyilvánvaló célja nem más, mint nem a lényegről beszélni (hogy a kormányzati és pénzügyi szféra köztörvényes bűncselekményben forrt össze), hanem egy darab kártyáról. Hogy az a kártya ugyebár – miként a vadnyugati szalonokban – akár hamis kártya is lehet.
Pedig voltak biztató jelek, hogy a mértékadónak tartott lapok ezúttal a társadalom érdekét, s nem a pártkötődéseket sorolják előbbre. Tamás Ervin például a Népszabadságban úgy fogalmazott: nem is homokszem, hanem kődarab került a gépezetbe. Ezzel szemben az újság a keddi számában már azzal indított, hogy „Kulcsár Attila védője még a héten tisztázni akarja Bécsben, kiadatási letartóztatásban lévő, milliárdos sikkasztással vádolt védencével, hol tartotta a Miniszterelnöki Hivatalba szóló fényképes belépőjét, hogy kiderülhessen, kiktől kerülhetett illetéktelenek birtokába”. Nehezen hihető, hogy a lap ne ismerte volna fel ebben a figyelemelterelő álhírt. Egy gyékényre kerültek a kapkodó szocialista párttal, akik a szükséges politikai konzekvenciák levonása helyett úgy lendültek ellentámadásba, hogy közben a szólás- és sajtószabadság két alapvető elvét is megsértették. A hatályos sajtótörvény (de említhetném akár a BBC szabályzatát is) két fő pillérre épül: egyrészt egy sajtóorgánumnak minden olyan értesülést közzé kell tenni, ami közérdekű és a tudomására jut; másrészt nem köteles kiadni az informátort. Mivel ebben az esetben a közérdekű értesülés igazságtartalmát nem lehet vitatni (legfeljebb fellazítani, porózussá tenni), maradtak a másik megoldásnál: követelték az informátor kiadását. Ha az MSZP nincs is tudatában, hogy alkotmánysértően viselkedik, a Népszabadságnak – amely nem is oly rég az újságok áfaterhének Európa-szerte példátlan felemelése miatt tengelyt is akasztott a kormányzattal – az első pillantásra fel kellett volna ismernie. S nem megelégednie Kulcsár védőjének átlátszó magyarázatával, miszerint „ahonnan a szóban forgó kártya eltűnhetett, onnan más holmiknak, iratoknak és dokumentumoknak is lába kelhetett”.
Érdemes egy bekezdést nyitni ezen a helyen Bánáti János személyének. Az egyik leggyakoribb médiaszereplővé avanzsált ügyvéd tevékenysége nem csupán azt az aggályt erősíti fel, hogy a sztárügyvédek a médiaszereplés révén lényegében kijátsszák az ügyvédi tevékenység törvényben foglalt hirdetési tilalmát, hanem azt is fölveti: e vélhető szerepzavar folytán elmosódnak a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogérvényesítés markáns határai. Megérhettük már, hogy politikai nyilatkozatot tett, égő orcájú sztárügyvéd miniszterré avanzsált; de a kamarai elnökként működő Bánáti esetében is fölmerülnek összeférhetetlenségi aggályok, amikor például – jogász körökből származó értesülések szerint – fogadást ad Holló András alkotmánybírósági elnök megválasztásának örömére. Az ügyvédi titoktartás mentesíti attól, hogy beszámoltassák esetleges szerepéről Kulcsár Attila külföldre juttatásában vagy titokzatos elfogatásában; az azonban egyszerű logikai úton is belátható: az ominózus belépőkártya utáni nyomozás nem annyira védence érdekeit szolgálja, mint azokét, akik a kiszivárogtató „árulót” vizslatják. Kulcsárnak inkább a kártya nyilvánosságra hozatala volt az érdeke: nem kizárt, hogy ezáltal – a nyilvánosság jóvoltából – lényegében hozzájutott ahhoz a politikai védlevélhez, amit a Fidesztől vagy máshonnan hasztalan remélt.
A Népszava – amely nemrégiben mentőövet kért az MSZP-től a csődveszélytől fenyegetve – nem kicsiben játssza a maszatolást: a kirobbant kártyaügy kapcsán egész újságoldalt szentelt a „rejtélyes bizonyítványoknak, belépőknek, hamisítványoknak”. A lapnál – amelynek tulajdonosa épp úgy feltűnt már banki VIP-listán, mint a főszerkesztője – evidenciaként kezelik, hogy Kulcsár minden külső segítség nélkül készítette el hamisított iratait nem létező felsőfokú végzettségéről, s igyekezetét azért koronázta siker, mert fellépésével meggyőzte a bankszféra naiv vezetőit. (Más nagybankból származó értesüléseink szerint segítők nélkül nem lehetséges egy ilyen „személyiséghamisítás”. A belső bankbiztonsági egységnek az ügyvezető igazgatókat hivatalból le kell káderezni, adataik és referenciáik valódiságát ellenőrizni. Ennek elmaradására legfeljebb a vezérigazgató vagy a helyettese adhat utasítást, ám ez kivételes esetben szokott előfordulni.) A buzgó Népszava a belépők kapcsán igyekezett képbe hozni a Fideszt és az egyházakat, sőt pavlovi hívószóként bevettetett az Ezüsthajó és a Happy End is – feledve, hogy korábban e cégeket éppen azért bírálták, mert valóságos munkakapcsolatuk volt a Miniszterelnöki Hivatallal. (Az első számú közellenségnek kikiáltott Országimázs Központ például a kancellária falain belül működött.)
Ám a figyelemelterelő igyekezet nem tudja leplezni, hogy itt nem egy magányos cowboy köztörvényes mesterkedéséről, hanem példátlan politikai-gazdasági botrányról van szó, amely jól körülhatárolhatóan a szocialista holdudvarra terjed ki, sőt – a kártyaügy óta nemcsak személyesen, de intézményesen is – a kormányzati szférába is mélyen behatolt. A holokausztirodalom terminológiájával élve: a Kulcsár-ügy egyedi és összetéveszthetetlen. Miközben az állami korrupció minden ismérvét produkálja, azt is nyilvánvalóvá teszi: ez a bűnös összefonódás ilyen módon csakis itt, most, ebben a hatalmi konstellációban jöhetett létre.
Ha Lengyel László kormányfüggetlen politológus lenne, s nem csupán az Antall-kormányt illetően mutatkozna tévedhetetlen szakértőnek, kinek mennyi az ára, most felvirradt volna az ő napja. Annak idején Antall József még beperelte a kollektív korrupcióvád miatt; Medgyessy Péter aligha kockáztatna meg egy ilyen öngyilkos lépést. Sztárpolitológusunk szabadon sorolhatná: lám, ennyit ér egy szocialista külügyminiszter, annyit egy szocialista belügyminiszter, amannyit egy szocialista államtitkár… A Kulcsár-ügy egyediségét az adja, hogy Magyarország kormányát olyan pénzügyi szakemberek vezetik, akik a banki szektorban feltehetőleg hozzászoktak azokhoz az eszközökhöz, amit a morálisan prűdebb közpolitika egyelőre a jelek szerint nem tolerál. S ha a kormánypárti sajtó nem is lát összefüggést aközött, hogy a korábban László Csabát és Draskovics Tibort foglalkoztató K&H Bank, valamint a Kulcsár-ügy folyományaként pénzmosás gyanújába keveredett, korábban Medgyessy Pétert foglalkoztató Inter Európa Bank ugyanazon a napon határozta el magát vezetőcserére – a Loire menti kastélyokat sorra látogató kormányfő helyében mostanság nekem gyakorta összerándulna a gyomrom…