Megbélyegezve

Huszonöt éve hunyt el Féja Géza (1900–1978), a két világháború közötti népi írók mozgalmának klasszikusa, a Viharsarok című szociográfia szerzője. Fia, aki az írói hagyatékot gondozza, az idén vonult vissza fél évszázados pedagógusi pályájáról. A szárszói konferencia hatvanadik évfordulója alkalmából társalgunk, abban a panellakásban, ahol a tiltottból lassan tűrtté vált író utolsó két évtizedét töltötte.

Szeretett itt élni az édesapja?
– Nem érezte rosszul magát az óbudai lakótelepen, de bizonyos, hogy mindhalálig vidéki ember maradt. Élete jelentős részét Pesten és Budán töltötte, ám amiről utolsó éveiben álmodott, az például a felvidéki Léva volt, a szülőváros, ahol Trianon beköszöntéig tartózkodott. Vagy Esztergom, ahol a pesti egyetem és az Eötvös-kollégium után megkezdte tanári pályáját, s ahol szegényen, de boldogságban lakott feleségével – ő, vagyis az édesanyám gyermekágyi lázban meghalt, amikor én egy hónapos újszülött voltam… Apám erősen kötődött Békéscsabához is, ami azért érdekes, mert kényszerűségből élt ott 1945 tavaszától egészen ’56 őszéig. Ennek az volt az előzménye, hogy Békés nagyközségben letartóztatták, s aztán az ottani rendőrőrsről áttelefonáltak Békéscsabára, hogy „elfogtunk egy német írót és Féja Gézát!” A „német író” Németh László volt. Apámat aztán úgy engedték el, hogy Csabán kellett maradnia. Könyvtárosként dolgozhatott, íróként pedig szilenciumra volt ítélve.
– De mit keresett ő közvetlenül a háború után Békésben, és mit követtek el Németh Lászlóval együtt?
– A népi írók kiadója, Püski Sándor a háború végeztével sorra járta íróit. Azokat, akiket a legrosszabb helyzetben talált – apámat és Némethet –, levitte magához Békésre, kosztot-kvártélyt biztosított nekik, raktáron lévő és majdan kiadandó könyveik értékének részbeni terhére. Ez utóbbira persze „ráfizetett”, mert vállalkozását nemsokára államosították… A két író egyébként semmit nem tett, mégis lefogták őket. Helybéli fiatalok, akiket ők nem is ismertek, röplapokat terjesztettek, a szovjet csapatok távozását sürgetve. Hogy belekeverték őket ebbe az ügybe, már annak a diktatúrának az árnyékát vetítette előre, amely hamarosan be is következett.
– Hogy miként tekintett rá a kommunista rendszer, az Új magyar lexikon 1960-as kiadása híven tükrözi: „Háromkötetes irodalomtörténete a nacionalista irodalomtörténet-írás egyik elvetélt kísérlete. Általában a 30-as évek végétől szélsőséges nacionalista nézetek, faji miszticizmus jellemzik írásait…” De akkor miért maradt szép emlék számára az a tizenegy évi száműzetés?
– Bár akkoriban egyetlen sora sem jelenhetett meg saját nevével, a csabai időszak mégis egyik legtermékenyebb időszaka volt. Átírta, alaposan kibővítette például irodalomtörténetének első kötetét, a Régi magyarságot, megszületett gyermek- és ifjúkori önéletrajza, a Bölcsődal. Sok-sok novella is ekkor került ki a tolla alól. Azt hiszem, Békéscsabát leginkább mégis azért szerethette, mert a Békés, Csongrád, Csanád megyék szegényparasztságának helyzetét feltáró Viharsarok abban a városban is készült, s ezért a békési emberek úgyszintén szerették őt… Még a békéscsabai kommunisták is: ezek több ízben képesek voltak dacolni Budapesttel, elszabotálták a kihallgatásra való fölküldését.
– „Azzal vádolnak engem, hogy még a Szálasi-puccs után is írtam névtelen cikkeket. Ez szemenszedett s gonosz rágalom…” – írja édesapja Püskinek ’45 májusában, abban a levélben, amely a most megjelent válogatott levelezéskötetében is szerepel. Tehát őt, a szegényparasztság szószólóját, a korábbi rendszer többszöri meghurcoltját a háború után fasisztabarátként bélyegezték meg?
– Valahogy úgy. Holott ő a Magyarországban, amely eladdig Teleki Pál, Kállay Ferenc irányát követő lap volt, a nyilasuralom bekövetkezte után többé semmilyen formában nem publikált. Korábbi publicisztikájából pedig lépten-nyomon kiderül – ahogy számos leveléből is –, hogy a „hungarizmus” és a nyilasok ellen folytatta a legélesebb harcot. A szélsőségeket sosem szerette, ezért gondolom, hogy ha még élne, a nemzeti elkötelezettségű, józan politikai erőket támogatná.
– Máig rendhagyó, háromkötetes irodalomtörténetét – Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora – a háború után többé nem adták ki; nyilván azt tartották benne „veszélyesnek”, hogy a magyar irodalmi termést aszerint is osztályozta, hordozza-e a sajátosan ránk jellemző stílusjegyeket, lelkületet és élményanyagot…
– Sokan tudják: ahogyan a Kisebbségben szerzőjét, Németh Lászlót, úgy apámat is mondták már antiszemitának. Felelet erre például a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó könyve, a Féja Géza-életműsorozat újabb darabja, mely apám Márciusi Fronttal kapcsolatos politikai írásait tartalmazza. Ennek a mindössze 1937–38-ban működő szerveződésnek ő volt az egyik életre hívója. Ott ilyen kitételeket találunk: „1920 óta a magyar ellenforradalom erre a zsidó rétegre (tudniillik a zsidó polgárságra – J. I.) hárítja a magyar forradalom felelősségét. De arra nem felelnek, hogy miért nem valósította meg a keresztény középosztály a modern polgári életet? Miért nem egyeztette össze a zsidóknál helyesebben és magyarabban a nemzeti és európai eszméket?” Vagy: „Nehéz az őszinte asszimilációra vágyó zsidóság sorsa, hiszen egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy olvadjon be a magyarságba, másrészt pedig ki akarják zárni belőle.” Részben a Márciusi Front kezdeményezte azt a deklarációt, amelyet csaknem hatvan nem zsidó felekezetű író, művész, illetve tudós írt alá a második zsidótörvény bevezetése ellen. E kiáltványt apám nemcsak aláírta, hanem ő maga gyűjtötte össze hozzá az aláírásokat!
– És ha „csak” nacionalistának szeretnék elkönyvelni egyszer s mindenkorra a Féja-féle, nem mindenestül baloldali népieket?
– Harmadikutasok voltak, se német, se szovjet befolyást nem kívánók. A nacionalizmussal várjunk egy kicsit, mert ők olyan nép-nemzetieknek – tehát a legalsó rétegeket is magában foglaló nemzet híveinek – tekintették magukat, akiknél jobban senki sem áhította a dunai konföderációt, az itt élő népek egyenrangúságát.
– Térjünk vissza még magyar irodalomtörténetéhez. Bevallom, mivel szellemes és mivel kordokumentum, én azokat a lapjait is élvezni tudom, ahol mondjuk az általam igen nagyra tartott, az akkor őáltala Ady ellenzékéhez sorolt Babitsot „szedi ízekre”. Hiszen elfogult támadást József Attila is írt Az Istenek halnak, az ember él című kötet költőjéről…
– Amit most említett, az rátapint a munka harmadik – a kortársakról szóló – kötetének valóságos problémájára. Sietősen készült, jócskán vannak benne igazságtalan megállapítások. Már csak azért is, mert sok esetben pályájuk közepén voltak a benne szerepeltetett írók. Ami a Babits Mihály-fejezetet illeti, annak elhibázottságát később apám is belátta. Évtizedek múlva hozzálátott az átírásához. Sajnos csak vázlatai készültek el. De felülvizsgálta Bródy Sándorral, Kosztolányi Dezsővel kapcsolatos álláspontját is; a Kosztolányi-fejezet új változata a hetvenes évek közepén el is készült. Hadd idézzem: „Lelkiismeret-furdalás indítja ezt az írást, az utóbbi idők egyre közelebb vittek hozzá…”
– Sokan úgy gondolják, hogy a mű első része a legértékesebb, mert Féja számos szerzőt – zsoltárátköltőket, prédikátor írókat – „kiásott” a feledésből, megpezsdítve a mai irodalmat, sőt magát a nemzeti tudatot.
– Ezt a kötetet később ki is bővítette vagy tizenöt további régi magyar író ismertetésével. Az átdolgozás csak 2001-ben jelenhetett meg először, a Püski Kiadó gondozásában. Ami a hajdani, 1937-es első kiadást illeti, az egy pályázat elnyeréséhez kapcsolódik. A kiírás egy nép számára készítendő irodalomtörténetről szólt. Az apámnak szóló megbízást 1933 júliusában Hóman Bálint magy. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter írta alá…
– Az a Hóman Bálint, aki eltávolíttatta állásából a Viharsarok megjelenése után?!
– Az későbbi dolog, de valóban, ugyanő, aki ’33-ban egy munkával megbízta, ’37-ben, meg sem várva a bírósági eljárás ítéletét, állásából mégis felfüggesztette. Nyilván arra gondolt, hogy aki a nagybirtokok ellen ír, az nem méltó még arra sem, hogy egy pesterzsébeti polgári iskolában proletárgyermekeket tanítson… Hadd tudassam az olvasókkal, hogy 1937, 1957 és 1980 után nemsokára ismét megjelenik apám legismertebb műve, a Viharsarok, s azt hiszem, hogy ez a magyar agrárium és a vidék válságos helyzete miatt is időszerű olvasmány lesz. Egyébként az új kiadás függelékeként szerepeltetni szeretném mind a három Viharsarok-per anyagát. Az is újdonság, hogy ezúttal nemcsak a baloldali, hanem a jobboldali sajtóvisszhangból is ízelítőt adok.
– Aktív jogutódnak tűnik!
– Az apám halála utáni huszonöt évemben a pedagógusi pálya gyakorlása mellett a hagyatékgondozás töltötte ki az időmet. De ebben nem kell keresni különösebb érdemet; annál inkább a jó néhány, bizonyára fennmaradásért küzdő kiadó áldozatos kultúraszolgálatában. 1990-től elvonták a könyvkiadástól az állami támogatást, és mégis mit tapasztalok? A Szépirodalmi összeomlása, vagyis a rendszerváltozás után tíz esztendeig ugyan alig adtak ki valamit apámtól, utóbb a Mundus mégis vállalta apám életműsorozatát, melynek keretében Kossuth- és Görgey-regénye is megjelent, a Felső-Magyarország Kiadó újra kiadta az önéletrajzi Bölcsődalt, a Tevan egy posztumusz novelláskötettel jelentkezett. A Nap Kiadó a levelezést, a Püski a Régi magyarságot, a Békés Megyei Könyvtár pedig az egykor Békéscsabáról küldött leveleket vitte közönség elé.
– Milyen anyagokat készített elő kiadásra a meg nem jelentekből?
– Jó néhány kötet lehetne belőlük, mind igazi nóvum. Ilyen a Vallomások könyve: apám egész életén át írt naplótöredékei és öregkori emlékezései. Vagy az Európa emlékezete: világirodalmi tanulmányai. Egy hívő naplója: a négy evangéliumhoz fűzött gondolatai. Valahol, valamikor majd csak megjelennek ezek is…
– Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Veres Péter: pár olyan társ, akikkel a levelezés tanúsága szerint olykor ellentétben állt, holott egyaránt e „harmadik reformkor” hősei voltak. Miben különböztek össze?
– Általánosságban mondom: emberek, aktualitások megítélésében, lapszerkesztési kérdésekben: kitől kérjünk és kitől ne kérjünk cikkeket, aláírjuk-e ezt vagy azt, közeledjen-e a mozgalom a napi politikához vagy ne… De szakadék sosem volt köztük! Meg kell mondjam, hogy bár a halála előtti húsz évben ismét egy lakásban éltünk, a család, a középiskolai tanári, majd igazgatói munka mellett, miközben este még a tanítóképző főiskolán is tanítottam, nemigen volt mód arra, hogy ilyen részletekről faggassam őt. Hét végén ugyan voltak irodalmi tárgyú beszélgetéseink, de akkor inkább új verseit mutatta… Mióta viszont a hagyatékkal foglalkozom, lenne hozzá néhány kérdésem. Mert ugyan mit jegyzett meg a gyermek? Csak egy példa: nyolc-kilenc évesen nem tudott engem apám hova „tenni”; így gyakran elvitt magával Móricz Zsiga bácsihoz is Leányfalura. De hát nem azt kérdeztem Móricztól, hogy mit alkot, hanem azt, miért hívják a kutyáját Pengőnek. Azt mondta, azért, édes fiam, hogy mindig legyen a háznál legalább egy pengő! Szegény volt, étteremben vacsorára többször is csak grízes tésztát láttam enni… Hát persze: a feleség, majd a tartásdíj, a gyermekek, s mellette az, hogy a Kelet Népét szinte maga írta tele és finanszírozta…
– Kik voltak édesapja legjobb barátai?
– Életük végéig: Erdei Ferenc, Szabó Pál, Tamási Áron, Hatvani Lajos, Dénes Zsófia, Kós Károly, Remenyik Zsigmond és Fábry Zoltán.
– Mikor oldották fel a vele szembeni szilenciumot?
– Körülbelül a hatvanas évek közepén.
– Békéscsabán egy emléktábla őrzi Féja Géza ötvenhatos rádióbeszédének emlékét. Miért nevezetes ez?
– A nagyon is higgadt beszédnek, mely a Békés megyei rádióban hangzott el, ezt a címet adta: A Duna völgyében csoda történt. Ez volt benne például: „Mi nem akarjuk visszaállítani az úri Magyarországot, de Rákosi és Gerő rémuralmát sem. Testvéreim, a mi kezünket nem szennyezheti be igazi vér. A mi lelkünket nem terhelheti nemtelen cselekedet. A mi jó hírünket nem szeplősítheti személyi bosszú”… Nem ezt rótták föl neki később, hanem azt, hogy a bukás után írótársaival memorandumokat juttattak ki nyugatra, és vonakodtak bekapcsolódni az irodalmi életbe.
– Önt érte valaha hátrány amiatt, hogy Féja Géza fia?
– Sohasem éltünk gazdagon, de csak a békéscsabai években nyomorogtunk… A ’45-től számított évtizedben megéltem származásom hátrányait, később olykor a bizalmatlanságot. Ez utóbbit támasztják alá a rólam gyártott megfigyelési jelentések, melyek akkor készültek, mikor ’57 után Antall Józseffel a Toldy Gimnáziumban tanítottam. De hát az én anyagom csupán töredéke az apámról szóló ilyen „dolgozatoknak”.

Féja Endre ny. tanár 1930-ban Budapesten született. Nevelőanyja, Supka Magdolna művészettörténész. A békéscsabai evangélikus gimnáziumban érettségizett 1949-ben, majd 1953-ban magyar–történelem diplomát szerzett az ELTE-n. Tanított a veszprémi Lovassy Gimnáziumban, majd Budapesten a Toldy, a Szilágyi Erzsébet, a Dózsa, illetve a piarista gimnáziumban. 1977–1992 között a rákospalotai Dózsa Gimnázium igazgatója. Édesapja halála után tizenkét Féja Géza-kötetet rendezett sajtó alá.