MI A MAGYAR?

Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön. Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagítsa az idegen népeket. S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt.
Gőzhajó, Nemzeti Színház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés; íme, ezek a harmincas–negyvenes évek nagy alkotásai Balatonfüreden.
Ma ezek mindennapi utcai szavak. […]
Gőzhajó!
Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferenc is alapító lett, részvényeket jegyzett, áremelkedésre számított.
Igaz ez?
Igaz! […]
A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták, s nagy, termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füreden készült néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.
A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt elrakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab.
Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hívták a csőszt. […]
Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.
– No, János, mit csinál ez a sok ember?
– A szemeit mereszti.
– Magyarázd meg nekik, János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tűzből-vízből csináljuk kazánban.
– No majd megmagyarázom.
Néhány nap múlva megint odamegy Széchenyi.
– No, János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?
– Meg én.
– Mit mondtak rá?
– Nem hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?
– Meg én.
– Hát arra mit mondtak?
– Azt sem hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?
– Azt nem magyaráztam meg.
– Miért?
– Mert azt már én magam se hiszem.
Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámú mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arcának, Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha.
Széchenyi hát nagyot nézett Ujj Jánosra, aki neki hinni nem akart.
– De ha én mondom, János!
– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.
Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csősszel tovább nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:
– Szeretem a magyar parasztot. Amit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak, Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.
Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is egyenes termettel, bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szíve szerint nem szereti képviselőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkísértik is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: „aki a babáját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi”.
(Részlet Eötvös Károly Balatoni utazás című művéből)