MI A MAGYAR?

Debrecenről azt hallottam mindig, hogy egy nagy, rideg falu, s olyannak is képzeltem el. Lusta és gyerekes előítélettel, valahányszor a városról hallottam, ez az egyetlen kép jelent meg előttem: jegenyék, földszintes, állig begombolt házak egy széles, teknő formájú utca két oldalán, s az előtérben fázósan igyekvő, diák formájú ember, afféle meg nem értett lélek, a kisváros közönyében pislákoló, füstölgő „lángelme”.
Ezek után valóban meglepetés volt Debrecent megismerni. Állomása elhanyagolt és romos ugyan, de már ott magaslik mögötte az új megálló imponáló méretű, modern épülete. A kijárat előtt várakozó villamos meg egyenesen mintha az álmok világából került volna ide. Kisebb is, ártatlanabb is, mint a pesti villamos, de szinte ugyanaz a Beszkárt-sárga. A főutca meg mintha a Rákóczi út kis testvére volna szecessziós házaival, lázasan lompos forgalmával. (…)
Az emberek. Legjobban a fiatalok lepnek meg, fiúk és lányok egyaránt. Mert, amit sose hittem volna, akár a rádióhullámok, a divat hullámai is láthatólag egyszerre érkeznek Pestre és Debrecenbe. A lányok hajviselete a konty, az apródfrizura, sőt az úgynevezett Hirosima-frizurát is láttam, sátorrá növesztett, homlokba bukó egyetlen hatalmas hullámvonalával. S a fiatalság ruházata is modern vonalaival, színeivel a harlekinok kosztümje lehetne. A jelenség, a divatláz tehát országos. A látvány annál érdekesebb, mert egyik vendéglátó pedagógus barátunk ki is fakadt a lányaira, hogy a divatozás mennyire megzavarja, dekoncentrálja őket. A jelenség szerintem valóban rendkívül mélyreható és jelentőségteljes. Azt hiszem, a század szükségszerű elgépiesedésével szemben a fiatalság az öltözködésben fontos ellenszerre, létfontosságú vitaminra talált. Foglalkozása külső jegyeit – gondoljunk a hadvezérekre, céhesekre, parasztokra vagy akár a koldusokra! – sorra levetkezte az ember, s így elvesztette megjelenésének plasztikus formáit. Mindannyian szürkék és egyformák lettünk, beöltöztünk egy praktikum egyenruhájába. Ezzel szemben az új divat a századforduló képzőművészetének forradalmi színeit, Picasso és Matisse formai frissességét kínálja. Ami ma még csak divat, holnapra már stílus lehet, ha megjelenik benne a közösség új lehetőségeit kutató lélek önmagára talált komolysága. Nem elzárkóznunk kell hát az elől, ami szép és szükségszerű, hanem vállalva a folyamatot át kell azt nemesítenünk, miként az új építészet formái is igazában a modern templomokban nyertek igazi szépséget és önigazolást. Személyiség és közösség értelmét újjáértékelő és mindkettő szerepét megemelő korunkban a divatból stílust teremteni, mint annyiszor, nem lehetne, ez ma is a kereszténység egyik, a jövőt támogató feladata?
Ilyenféleképpen tűnődtem Debrecenben a város forgalmát bámulva, mikor az egyik legszebb s talán leggondozottabb mellékutcába értem. A régi Szent Anna utca ez: itt csend van és ápolt nyugalom. A plébánia sárga barokk templomában jólesik betérdelni a padba s megpihenni, mielőtt továbbmennék.
A plébániahivatal épületénél különös meglepetés vár rám. A házfalon márványtábla, rajta a következő szöveg: „Petőfi Sándor honvédkapitány korában itt kérte Zoltán fiának a keresztelését, s az 1848. december 16-i megkeresztelése után e plébánia hivatalában jegyezték be annak tényét. Bejegyzett keresztszülő Arany János és felesége, Ercsey Julianna.”
Az anyakönyvet is megmutatják, melybe a keresztelő adatait bevezették. Keresztszülők: Arany János író és felesége. Alatta ismeretlen nevek állnak szép sorjában, más újszülöttek, keresztszülők nevei, láthatólag minden különösebb megilletődöttség nélkül. De talán épp ezért érzem fokozottan e szokványos zöld fedelű könyv öreg lapjai fölé hajolva, hogy Petőfi Sándor és Arany János is egyszer közöttünk élt, halandók közt, egyszerű halandók módjára. Sőt itt álltak, ebben a szobában, ahol most mi állunk, a boldog fiatal apa, Petőfi Sándor, s barátja, Arany János, karján a nagy reményű Zoltánkával.
Mennyi minden emlék tartozik a hatszáz éves fennállását ünneplő Debrecen múltjához!
(Részlet Pilinszky János Debreceni képeslap című, 1960-ban megjelent írásából.)