Mi lehet a dolgok mögött?

Pillanatnyilag még (mindig) nem tudom – inkább folytatom a múlt héten már idézett 85 éves Hubay Miklóssal. A negyvenes években még felütött rostéllyal álltak szemben az egymással szemben állók. Most már azt merem mondani, hogy az utolsó pillanat kegyelmét remélem, hogy akkor valami olyan luciditással tárul föl előttem a világ nagy összefüggése. (…)
Nem merem végigmondani, de talán majd lesz bátorságom végigírni. Az igazi író írva bátor, a politizáló szóban bátor. Nem emlékszem arra, hogy életemben bármilyen igazság érdekében hepciáskodtam volna. (…) Sokkal több bátorság tölt el engem írás közben, mint mondjuk politikai arénákon, amelyek valóban nem nekem valók. (…) Én csak akkor tudom, hogy mi az igazság, ha írásban evidens lesz előttem, és nem pedig úgy, hogy újságokból olvasva kialakítok egy világnézetet – nyilatkozta Elnémulás című drámájának bemutatása alkalmából, mely a Szabó Dezső Színház évadnyitó előadása lesz ősszel.
Tény, hogy egyre türelmetlenebbek vagyunk a világ végső leleplezésében – pendítettem meg múlt heti cikkemben. Azóta frissebb olvasmányaim alapján tapasztalom, hogy például Drábik János Uzsoracivilizáció köteteiben egészen messzire „merészkedett”. A Hálózat a nemzetközileg intézményesült magánpénzvagyon sűrű szövedékű globális rendszere és hatalmi apparátusa: háttérből központilag irányított, integrált, fegyelmezett és olajozott gépezet. Azért tudunk róla keveset, mert legfőbb működési elve a maximális titoktartás. Van ereje ahhoz, hogy ezt a titoktartást kikényszerítse. (Úgyhogy elhallgatok. Nem idézek tovább az Uzsoracivilizációból.)
Különben is egy s más szerénységre int. (Fájdalmad szerényen éld át. S legyen oly lágy a dallama…) Hogy mennyire lágyulok el ma? (agyalá Gyula), nem tudhatom. Ahogyan azt sem, (a) másnak e tájék mit jelent? (Légy fegyelmezett!) A részletek, a kicsiségek. (Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.)
Például André Kertész egyik fotóját. Sajnos a fényképet mellékelni nem tudom, ugyanis ezt a szellemi kincsünket is elkótyavetyélte a magyar állam egykoron. Ezért hát megpróbálom elképzelhetően körülírni. A fényképnek – ami megragadott – címe A villa. A kép bal felső sarkában még egy negyednyi tányér se. De ráállítva egy villa fejjel lefelé. A szára a kép jobb alsó sarka felé eltűnik. Nem az egész villa van lefotózva. (Kinagyítva?) És nem az egész árnyéka. Egyötöd tányér, háromnegyednél is hosszabb a villa szára. A képen kívül az ember talán a végét fogja. Lehet, de inkább Kertész egyedül van „modelljével”.
A villa költészete. A tányér és az árnyékok a címben meg sem említve. Pedig – szerintem – az árnyéktól maradt fenn ez a fény, ez a kép, ez a remek. Engem most csak a villa árnyéka érdekel. A tányéré, érdekes, nem. Érdekes, de nem. (Hipochonder csészealj.)
Hosszan lehetne még írni a villáról is. Ám Kertésznél már maga a kép sem magyaráz meg semmit. (Akkor pont én, utólag?) A fénykép normális esetben összefüggéseket mutat be. Okozati összefüggéseket tár fel, bepillantást nyújt, felkelti a vizuális érdeklődést.
Az a kis rész, amely eltűnik a villa végének árnyékából a tányér árnyéka alatt (?) fölött (?) benne (?) van (már), az megjelenik (mégis!) a tányér szélén, pereméről lomhán befelé – nem nyújtózkodva, nem surranva, nem csurogva, nem lefolyva. (Nekem a névrokonom sziluett.) (S nyár végi csönd napozna az álmos kerteken… s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt.)
Van az egészben valami visszafogott, levert, lágy – Jean-Claude Lemagny szavaival. A kor divatos, festői szemléletű szalonfényképezésével szemben a valóságot tükröző, nagyon is „földönjáró” művészet ez. (Nyugodtabb, ésszerűbb, összefoltozhatatlan.) A föld elárul, magához ölel. De ez is mit jelent? – Pilinszkyvel. Ez se végleges. (Az Igazmondó körút és a Turpisság utca sarkán még mindig ízletes az egyirányú parmezán.) P.Ssz. Nemrég Oravecz Imrét olvastam.
Lelassul az idő, és a tárgyak, élőlények, mozdulatok, emlék- és álomtöredékek különös hangsúlyt kapnak – kissé mögéjük is láthatunk.