Misszió Funar városában

Mától távozik posztjáról nemzetpolitikailag talán legfontosabb főkonzulátusunk, a kolozsvári magyar misszió vezetője. Alföldi László diplomataként két évtizede dolgozik a román–magyar kapcsolatok területén, de még nem tudja, hazaérkezése után milyen feladattal bízzák meg.

– Húsz évvel ezelőtt kezdett dolgozni diplomataként a kolozsvári főkonzulátuson. Milyen volt akkor a légkör?

– A Ceausescu-diktatúra legsötétebb éveit írtuk. Mindkét országban egypártrendszer uralkodott, a román–magyar kapcsolatok a mélyponton, szinte még protokolláris párbeszéd sem volt a két ország között. Ennek ellenére a főkonzulátus létének szimbólumértéke volt a romániai magyarság körében, ennek megfelelően igyekeztünk minél szélesebb kapcsolatrendszert kiépíteni az erdélyi magyar kulturális közélet vezetőivel. Akkor is tartottak fogadásokat, az írókat, költőket, médiamunkásokat próbáltuk ellátni könyvekkel, sajtótermékekkel, hoztuk a sok esetben életmentő gyógyszert. Nem volt egyszerű dolgunk, a különféle magyar intézmények vezetőinek legtöbbször engedélyt kellett kérniük, hogy részt vehessenek a rendezvényeinken. A nyolcvanas évek vége felé a magyar politika kezdte felismerni, hogy a szocialista táboron belül illendő nemzetiségpolitikán túllépett az idő, kezdett fontos lenni az erdélyi magyarság sorsa. Ekkor tartottak az erdélyi falurombolás ellen, 1988-ban, a Hősök terén tüntetést.

– Emiatt kellett bezárni a főkonzulátust.

– Ma már diplomáciatörténeti kuriózum, hogy háborús állapotokhoz hasonló módon, alig negyvennyolc órát kaptunk az épület kiürítésére és az ország elhagyására. Olyan volt az egész, mint egy katasztrófafilm: a román vezetés utasítására két nap alatt mindent el kellett vinni, a radiátortól a titkos iratokon át a polcokon lévő Erdély történelme könyvig.

– Akkoriban kevés esélye volt annak, hogy visszatérhet.

– Valóban, bár bíztam abban, hogy az az időszak egyszer mégiscsak véget ér. Van valami sorsszerű abban, hogy éppen a marosvásárhelyi események idején tértem vissza Bukarestbe, azon a napon, amikor a sérült Sütő Andrást szállító repülőgép megérkezett a román fővárosba. A kilencvenes évek eleje érdekes tapasztalat volt számomra, hiszen nagykövethelyettesként dolgozva sok diplomatával volt alkalmam beszélgetni arról, hogy Magyarországnak milyen érdekei vannak ebben a térségben, és milyen fontos a másfél milliós kisebbség ügyének európai normák szerinti rendezése.

– A bukaresti pezsgés után nem volt visszalépés Kolozsvár?

– A főkonzul is éppen olyan misszióvezető, mint a fővárosban lévő nagykövet, tehát szakmai szempontból előrelépés volt a kinevezésem. Kolozsvár Erdély szellemi-kulturális fővárosa, nagy kitüntetése az életemnek, hogy itt ennyi évet eltölthettem. Az tény, hogy a kincses városban nincs annyi diplomáciai tevékenység, mint Bukarestben, van viszont számtalan egyházi, kulturális, közösségi intézmény. Itt sokkal mélyebb emberi és munkakapcsolatokat lehet kiépíteni, mint a fővárosban.

– Főkonzuli kinevezése politikai vihart kavart: Gheorghe Funar kolozsvári polgármester azonnali kiutasítását kérte a kormányfőhöz címzett közleményében.

– Páratlan eset a nemzetközi diplomáciában, hogy a szomszédos ország főkonzuli rangú diplomatáját a város polgármestere ki akarja utasíttatni első munkanapján, mert állítólag nemzetközi kém és hírszerző tábornok. Kolozsváron, a város főterén érkezésemkor egy jókora tábla várt, rajta a főkonzulátus irányába mutató nyíllal és a felirattal: ott a magyar kémközpont. Funar darus kocsit küldött, és emberei leszedték a magyar zászlót az épületről. Jóformán át sem adtam a megbízólevelem, máris az összes román és magyar újság címoldalára kerültem. Az ilyesféle reakciókra számítani lehetett, de a lényeg az, hogy a román kormány elismerte a munkámat, támogatásáról biztosított már az első pillanatokban. Én velük vagyok kapcsolatban, nem a város polgármesterével. Persze örültem volna, ha olyan polgármestere van Kolozsvárnak, akivel együtt lehet dolgozni a régió kulturális, gazdasági, turisztikai fellendítésén, de tudomásul kell venni a tényeket.

– Funarral javult a viszonya?

– Egyszer sem találkoztunk.

– Fogadásokon sem futottak össze?

– Nem. Én mindenhova elmentem, ahová fontosnak ítéltem, ám gondolom, a házigazdáim figyeltek arra, hogy elkerüljék az esetleges kellemetlenségeket. Persze a polgármester megtalálta a módját annak, hogy akadályozza a munkánkat: a főkonzulátusnak helyet adó református egyházat például folyamatosan különféle felszólításokkal bombázta a zászló miatt.

– Az egyre megosztottabb erdélyi magyarság jeles személyiségeivel milyen volt a viszonya? Hogyan sikerült középen maradnia?

– Hivatali időmben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy egyformán szívesen látott vendég legyek Markó Bélánál és Tőkés Lászlónál, Szőcs Gézánál és Domokos Gézánál egyaránt. Több száz emberrel megismerkedtem, sok barátot szereztem. Az erdélyi magyarság olyan változatos és közel annyiféle politikai, gazdasági, kulturális intézménnyel rendelkezik, mint az anyaországi társadalom. Úgy látom, az elmúlt években talán a magyar belpolitika hatására kiéleződött az a vita, amit korábban sikerült kollektív bölcsességgel mederben tartani. Bízom benne, hogy a nagyon fontos ügyekben a jövőben is sikerült félretenni a politikai ellentéteket.

– Hogyan látja a magyarság helyzetét most, a két ország uniós csatlakozásának küszöbén?

– Ma nagyobb lehetőségek vannak az erdélyi magyarság előtt, mint korábban bármikor. Kitágult a világ, az emberek szabadon utazhatnak Európában, de az igazi szemléletváltás a két nép megbékélésének ügyében nem valósult meg olyan ütemben, mint ahogyan azt a romániai magyarság szeretné. A korábbi merev elutasítás megszűnt ugyan, de még sok a tennivaló. A magyar politikának az a feladata, hogy ebben segítse a romániai magyar civil társadalmat.

– Valószínűleg az ön konzuli kerületéhez tartozik a legtöbb magyar anyanyelvű külföldi állampolgár. Hogyan győzték a temérdek tennivalót?

– Amikor idejöttem, a konzulátus öszszesen két szobában működött. Nem volt saját irodám, váróterem sem akadt, az egész leginkább egy vidéki pályaudvarra hasonlított, mégis évente tizenkétezer vízumot adtunk ki. Négy év után nyugodt szívvel állok fel, egy olyan hivatalt hagyva magam után, amely méltó az anyaországhoz. Van tisztességes váróterem, háromszáz négyzetméterrel nagyobb felületen dolgozik a több mint húsz alkalmazott, akik évente huszonháromezer vízumot adnak ki. Bár a szigorúan vett konzuli kerülethez nem tartozik a tömbmagyar vidék, én soha nem küldtem el a Székelyföldről érkező embereket, akik érthetően szívesebben jöttek Kolozsvárra, mint Bukarestbe. Az erdélyi misszió kiemelkedően fontos a magyar diplomáciában: politikailag a legexponáltabb a kolozsvári főkonzulátus, és forgalmát tekintve is a legnagyobb. Több százezer emberrel kerültünk kapcsolatba, évente átlag negyven kormánydelegáció érkezik államtitkári vagy annál magasabb rangú politikussal. Ez a terület nagyon fontos a mindenkori magyar kormány számára.

– A két ország állampolgárai számára ősszel bevezetendő kilencvennapos vízummentesség milyen hatással lehet a konzulátus munkájára és az érintettekre?

– Az általunk kiadott vízumok kilencven százaléka egyéves időtartamra szóló munkavállalási vízum, ezeket tehát nem érinti a rendelkezés. A kilencvennapos vízummentesség mégis fontos, nagy könynyebbséget jelent azoknak, akik mondjuk kórházi kezelésre szorulnak nálunk, vagy éppen unokákra felügyelni jönnek, és harminc napon túl tartózkodnak az országban.

– Most nincs a külügyben önön kívül olyan diplomata, aki húsz évet foglalkozott Romániával. Mi lesz a munkája a hazatérése után?

– Erre a kérdésre még nem tudok felelni, számomra is csak a későbbiekben derül ki a válasz.

– Katonától és diplomatától nem illik ilyet kérdezni, mégis kíváncsi vagyok: milyen érzéssel csomagol?

– Úgy csomagolok, mintha nem csomagolnék. Kolozsvár immár életem része lett, bennem marad mindörökre. Bár nekem nincsenek erdélyi gyökereim, a feleségem, Kopacz Mária festőművész marosvásárhelyi származású, így az ő családja már az én családom is. Baráti szálak is idekötnek, Erdély az a hely, ahova egy születésnapi meghívás kedvéért szívesen vállalok akár két-háromszáz kilométeres utat is. Ide mindig érdemes visszajönni.