Nemzedékváltás a menedzsmentben

Huszonéves korában Ernesto Bertarelli joggal érezhette úgy, hogy az egész világ a lába előtt hever. Fiatal volt, snájdig és gazdag, a Harvardra járt posztgraduális képzésre, és az előkelő üdülőhelyekre egy exszépségkirálynővel járt pihenni. Ám midőn édesapjánál váratlanul rákbetegséget diagnosztizáltak az orvosok, az ifjú Ernestónak szinte egyik napról a másikra kellett felnőtté válnia; mármint az üzleti életben. 1996-ban át is vette apjától a céget: a Seronót. A műtrágya- és gyógyszergyártással foglalkozó vállalat jól ment, és nem kevesen rögvest aggódni kezdtek: a fiatal és az üzleti életben eleddig tapasztalatlan Ernesto alkalmasint csődbe viszi a céget. Ám a tamáskodók kételyei gyorsan szertefoszlottak: a genfi székhelyű Serono, Ernesto Bertarelli vezetésével, 2002-ben másfél milliárd dolláros bevétellel dicsekedhetett, több mint kétszer annyival, mint egy esztendővel korábban. A cég a műtrágyagyártástól és gyógyszerkészítéstől a biotechnológia felé fordult, s az Amgen és a Genentech után tavalyra már a világ harmadik legnagyobb biotechnológiai vállalkozásává emelkedett.
„Az édesapám megteremtette az alapot s én onnan rugaszkodtam el, vagyis hát viszonylag könnyű volt már a dolgom!” – szerénykedett a minap az amerikai Time magazinnak a most harminchét éves Bertarelli. A Seronót édesanyjával és nővérével együtt birtokolja, a cég tehát a családfő-édesapa halála után is családi kézben maradt, és Bertarelliék ma, a maguk négy és fél milliárd dolláros vagyonával, Európa leggazdagabb családjai között tudhatják magukat.
Ernesto Bertarelli esete és példája nem egyedülálló a vén kontinensen. Ahol az üzleti életben zajlik a nemzedékváltás. Pontosabban: az úgynevezett nagy családok tulajdonában lévő vállalatoknál – például a Barillánál, a Pinault-nál, az Agnellinél vagy a Westonnál – egymás után kerülnek döntési helyzetbe az ifjabb generációk illusztris tagjai. S e dinasztiák új nemzedéke apáinál nemegyszer jóval képzettebb és nemzetköziesebb, s cégeit új utakra is vezeti. Az olaszországi Barilla família például – a nálunk is jól ismert – tésztáiról vált világszerte ismertté: az édesapa, Pietro, 1993-ban bekövetkezett halála után a négy testvér, Guido, Luca, Paolo és Emanuela vette át a cégbirodalmat, és agresszív üzletpolitikájával most hódítja meg az amerikai piacot.
Európában a vállalatok nyolcvanöt százaléka családi kézben van, és családok (többnyire az alapítók leszármazottai) ellenőrzik a részvények többségét olyan nagy cégeknél is, mint a BMW vagy a L’Oréal. Ez mindenképpen az egyik sajátos megkülönböztetője az európai bizniszvilágnak – például az amerikaival szemben. Meglehet, Amerikában több milliárdos van, mint a vén Európában, ám a gazdagokat, sőt, a leggazdagabbakat összehasonlítva, a Merrill Lynch az egyik felmérésében úgy találta, hogy míg az európaiaknak a 37 százaléka örökölte a vagyont, addig az amerikai milliárdosoknak csupán huszonegy százaléka.
Úgy tűnik egyébként, hogy az ifjabb nemzedék „helyzetbe” kerülésével a családi vállalkozások nem hogy hanyatlanak, hanem még inkább erősödnek, fellendülnek, terebélyesednek, izmosodnak. A családi vállalat európai sajátosság. Sok előnye van, mondják a szakemberek, és elsősorban a minőségi portékát, a korrekt üzleti tárgyalásokat és a hosszú távú gondolkodást emelik ki. Európai értékek – teszik hozzá.
*
Kelet-Európa ötven leggazdagabb emberének listáján harmincegy orosz szerepel – írta a Wprost lengyel hetilap. A lista élén Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajipari vállalat elnöke áll, akinek a vagyonát 8,3 milliárd dollárra becsülik, megelőzve két honfi- és „szaktársát”: a szintén olajban „utazó” Roman Abramovicsot (7,5 milliárd) és Mihail Fridmant, aki 6,7 milliárd dolláros vagyonával a kőolajon kívül még banki és távközlési ügyletekben is érdekelt. Magyar nincs a listán.