Ördögimádók

Kérdéses, hogy Irak megszállását követően szekularizált, demokratikus kurd autonómia alakul-e Észak-Irakban, amely képes Iránban az iszlám rezsim megdöntésére irányuló belső változásokat indítani. Avagy Teherán diszkrét jelenlétével kiterjed az iraki polgárháború a törökországi kurdokra is.

A kurd a világ legnagyobb állam nélküli népe, indoeurópai eredetűek, nyugat-iráni nyelven beszélnek, és a médek leszármazottai. Nevüket először Xenophon Anabázisában, majd Ardasír szaszanida uralkodó krónikájában, a Kar-Námakban említik. Területük később az arab kalifátusok része lett, majd meghódították a szeldzsukok, a mongolok; 1514-től, a csaldirani csata óta az oszmán-török birodalom és a perzsa állam osztozik a területén.
A kurdok zöme szunnita mozlim, ám egy részük ördögimádó jezidita, a zoroasztriánusok leszármazottai, akik Jezid kalifa partizánjaiként harcoltak a síiták ellen, eközben fejlesztették szélsőséges irányban a tant. Később a Szindzsár hegységből a keresztény örmény és grúz fejedelemségek, majd a cári birodalom területére húzódtak a mozlimok üldözései elől. Úgy tartják, nem érdemes az Istent imádni, mert ő úgyis jó, inkább a sátán jóindulatát kell elnyerni – aki pávakakas képében jelenik meg a földön –, hogy ne forraljon annyi rosszat az emberiség ellen.

A kurdok körében ma is él a törzsi rendszer. Területük neve Kurdisztán, először 1357-ben Qazvini Nuzhatul Qulub című krónikájában fordul elő. Legnagyobb törzsük a bajat, amelynek egy része elarabosodott és szunnitává vált. Míg az iraki türkmének, ellentétben a törökökkel, arabokkal és kurdokkal, és hasonlóan a perzsákhoz és azerbajdzsániakhoz, síiták, Irakban a bajatok egy része elarabosodott és szunnitává vált. Ilyen Szaddám Huszein törzse, a Tikrit és a Szamara térségében élő bajatok tíz klánja.
A Perzsa-öböl kőolajkészletei kimerülőben vannak, ám a még zömmel feltáratlan és kiaknázatlan észak-iraki olajmezők tartalékai a világ kőolajkészletének mintegy 42 százalékát alkotják, és 550 esztendőre elegendők.
1920-ban az oszmán birodalmat megosztó sévresi békeszerződés kimondta egy önálló kurd állam megalakítását Kelet-Anatólia területén. Ez a kurd állam azonban rövid életű volt. A törökök, a legyőzöttek közül egyedül, Musztafa Kemal Atatürk vezetésével felkeltek, és 1923-ban a lausanne-i békeszerződéssel kikényszerítették hazájuk felosztásának revízióját. Az új szerződésben azonban már nem volt szó kurd államról. Az oszmán birodalom kurdjainak zöme Törökországhoz, másik része Irakhoz, illetve kis részük Szíriához került. Kelet-Anatóliában, a mai Törökország területén öszszefüggő tömbben élnek, számukat 16 millióra becsülik. Korábban Törökországban nem volt szabad használniuk anyanyelvüket, a kurd nemzet létét is tagadták, és perzsa dialektust beszélő hegyi törökökről beszéltek. 1937-ben a dersimi felkelés volt a legnagyobb kurd megmozdulás török területen, amelynek leverését követően a város nevét Tuncelire változtatták.
A kurdok száma Észak-Irakban mintegy nyolcmillió. Ott is összefüggő tömbben élnek, de keresztény közösségek, káldeusok, nesztoriánusok és jakobiták, örmények, továbbá türkménnek nevezett szeldzsuk eredetű régi oguz türkök. A türkmének központja a kurd terület határán, Kirkuk térségében található. Nyugat-Iránban, Urumia és Mahabad térségében, az azerbajdzsániaktól nyugatra, szintén összefüggő tömbben élnek, noha területükön asszír és örmény közösségek is találhatók. Az iráni kurdok is szunniták, számukat Iránban 12 millióra becsülik. 1925-ben Iránban Iszmáil Aga Szimko vezetésével keltek fel, 1927–30 között Irakban, Szulejmánija térségében bontakozott ki több felkelésük. Észak-Szíriában központjuk a Tigris és az Eufrátesz között található, székhelyük Dzsezire Kamisli, a szóban forgó területen nyolcszázezren élhetnek.
Iránban az 1930-as években Reza sah erőszakkal kísérelte meg letelepíteni Zagrosz nomádjait, akik 1941-ben – mikor a Hitler-ellenes szövetséges csapatok, a szovjetek és a britek megszállták Iránt – kitörtek internálótáboraikból. 1942-ben Komala néven megalakították négy ország kurdjainak koordinációs bizottságát. 1943-ben a törökországi, az iraki és az iráni kurdok megkötötték a hármashatár-egyezményt, hogy koordinálják tevékenységüket. Ekkor alakult meg a Kurdisztáni Demokrata Párt is iráni, iraki és szíriai filiálékkal. 1946. január 22-én Észak-Iránban kikiáltották a Mahabadi Kurd Köztársaságot, amely egy évig létezett. Itt tűnt fel Musztafa Barzani, az iraki kurdok legendás vezére.
1960 és ’70 között harcban álltak a központi kormányzattal, amelytől 1970-ben autonómiát kaptak. Harcukat Musztafa Barzani irányításával a Kurdisztáni Demokrata Párt, 1966-tól pedig a Dzsalal Talabani által alapított Kurdisztáni Hazafias Unió vezette az Arif-rendszer, majd 1968-tól a hatalomra került iraki Bász párt diktatúrája ellen.
1975. március 6-án Algírban Irán és Irak megbékélési szerződést kötött, amelynek értelmében a sah kötelezte magát, hogy beszünteti az iraki autonomistáknak nyújtott segítségét. Az iraki KDP néhány baloldali militánsa azonban egy mahabadi szállóban már 1975. május 22-én megalakította az iraki Kurdisztán szociáldemokrata mozgalmát, amely hamarosan átalakult Kurdisztán szocialista mozgalmává. Szélsőbaloldali militánsok megalakították a Komalát, iraki Kurdisztán marxista–leninista bizottságát. Amikor 1976. június elsején a Komala militánsai Szíriából behatoltak iraki területre, elfogták és kivégezték vezetőjüket, Ibrahim Arzut.
1976-ban a demokraták az Általános Irányvonal elnevezésű harmadik szervezetbe tömörült Dzsalal Talabani és Kamal Khosnavi vezetésével létrehozták a Kurdisztáni Hazafias Uniót, amely egyesült a szocialista mozgalommal. Dzsalal Talabani, akit barátai ragyogó teoretikusnak és játékmesternek tartanak, s akinek kedélyességét, szónoki képességeit nagyra értékelik, 1933-ban született a kelet-iraki Koi Szandzsakban. A bagdadi egyetem jogi karán szerzett diplomát. 1961-től a KDP radikális szárnyához tartozott, amely azonnal ki akarta robbantani a harcot a bagdadi kormány ellen. Talabanit ebben az időben kiváltságos kapcsolatok fűzték Musztafa Barzanihoz, a kurdok vezéréhez, aki fiának nevezte őt. Az 1964. február 10-i tűzszünet után azonban már azok közé a KDP-vezetők közé tartozott, akik Ibrahim Ahmeddel, Omar Dababával és Ali Aszkarival együtt szakítottak Barzanival. A rövid ideig tartó ellenállást követően menekülni kényszerültek Iránba. A talabanisták – Barzani iránti gyűlöletükben – az 1970. március 11-i megállapodásig folytatták a harcot Barzani pesmergái ellen, akiket viszont Irán támogatott.
1976-tól Talabani Szíriából irányította mozgalmát, Irán-barátnak bélyegezve Barzani és fiai, Idrisz és Maszud pártját. 1978 tavaszán a bahdidáni csatában Talabani és Barzai pesmergái csaptak össze, melynek során megtizedelték a Kurdisztáni Hazafias Unió aktivistáit.
Mahmud Oszman szakított Talabanival és 1979 augusztusában Raszul Marmanddal, valamint Taher Valival megalakították az iraki Kurdisztán szocialista mozgalmat. Sorsuk Szaddám Huszein hatalomátvétele, 1979 után fordult rosszra. 1979-ben, a sah bukása után Szaddám azt tette az iráni Kurdisztánban, amit a sah tett ellene iraki Kurdisztánban az 1975. március 6-i megegyezés előtt: inkább arra törekedett, hogy destabilizálja Iránt, mintsem hogy autonómiához segítse a kurdokat. Fegyvereket osztogatott a kurd törzsfőnököknek, és támogatta Oveiszi vezérőrnagyot, a sah tábornokát. Ezzel szemben az iraki Kurdisztán Demokrata Pártja Maszud Barzani vezetésével az iráni iszlám rendszerrel fűzte szorosra a kapcsolatát.
Az 1970–90-es években a kurd mozgalom Törökországban is – akárcsak Irakban – tisztán nacionalista és szocialista irányzatokra oszlott. Az 1971. március 12-i törökországi katonai hatalomátvételt követően a törökországi kurd mozgalom radikalizálódott, a Diyarbakirban elítélt kurd militánsok kijelentették, hogy az alkotmány rabszolgaként kezeli a kurdokat, és teljes egészében elutasítják az ország politikai rendszerét. A baloldalon 1975 körül több kurd szervezet alakult.
A törökországi kurdok egy része a Török Munkáspártban való tevékenykedést követően, 1974-ben megalapította a DDKO-t, a Keleti Forradalmi Központok szervezetét. Szerintük a megoldást Törökország négy (iraki, iráni, törökországi és szíriai) részének felszabadítása és egy független kurd államban való egyesítése jelenti. Az Özgürlük – értelmiségi irányítással – a törökországi Kurdisztán autonómiáját és föderációját hirdette egy demokratikus török állammal, és elvetette Nagy-Kurdisztán tervét. 1978 végén két rivális szervezetre szakadtak.
Az 1979 végén bebörtönzött Rüsen Aslan ügyvéd köré tömörült értelmiségiek egy csoportja Rizgari néven folyóiratot alapított, de mindjárt az első számot betiltották. A csoport tagjai Kurdisztán négy része egyesítésének szószólói. Nézetük szerint először Kurdisztánban kell forradalmi mozgalmat kiépíteni, azután egyetlen „nemzeti frontban” kell egyesíteni minden kurdot, végül „forradalmat kell csinálni a Közel-Keleten az arab, török és a perzsa munkások részvételével”.

A maoista Kawa mozgalom is a Kurdisztán függetlenségéért vívott harcot tűzte zászlajára, akárcsak a Kurd Munkáspárt, (PKK), amely 1976-ban alakult. 1978-ban vette fel mai nevét. Marxista mozgalomnak nevezi magát, azonnali fegyveres harcot hirdet a teljes nemzeti függetlenségért, a kurdok egy államba tömörítéséért. A DDKO, az Özgürlük (Szabadság) és a KUK (Kurdisztán Nemzeti Felszabadítása) hívei 1980-ban együttműködési nyilatkozatot írtak alá, majd egy szervezetben fuzionáltak.
Iránban a kurdok az 1979. februári „iszlám forradalmat” követően hatalmukba kerítették a mahabadi helyőrséget, majd augusztusban a szardasti garnizont is. Az Iráni Kurd Demokrata Párt vezetője, Abdurrahman Ghasszemlu Bagdadba menekült. Az 1930-ban született Ghasszemlu 1971-től állt az iráni KDP élén. Franciaországban, majd Csehszlovákiában tanult, 1970-től a bagdadi tervhivatalban dolgozott. Az iráni kurd mozgalom leverését és az iraki–iráni háború kitörését követően Berlinben élt, ahol 1999-ben merénylet végzett vele.
Az öbölháború után Szaddám összefogott Iránnal és Szíriával. A kurdok nem tudtak profitálni a történelmi lehetőségből, amit a Szaddám elleni háború jelenthetett volna, az Egyesült Államok pedig megijedt, hogy a szövetséges NATO-tag Törökországban indukál változásokat, vagy Irán-barát szervezetek kerülnek hatalomra a fragmentálódó Irakban. A kurdok az öbölháborút követően kialakított északi repülési tilalmi övezetben gyakorlatilag autonómiát élveznek, ahol számos kurd szervezet található. Nyugaton, a török határtól, Arbil központtal, Maszud Barzani elnökletével és Idrisz Nusirvan Barzani miniszterelnöksége alatt az iraki Kurdisztáni Demokrata Párt gyakorlatilag autonóm kormánya irányít. Arbiltól keletre, Szulejmánija központtal, a Kurdisztáni Nemzeti Hazafias Unió kormánya az úr Dzsalal Talabani elnökletével és Mahmud Oszman miniszterelnök irányításával. Mindkét autonóm kormánynak miniszterei, parlamentje, hadserege, belbiztonsági erői, önkormányzata, iskolái, egyeteme, újságjai, rádió- és tévéadói vannak.
1994-től Barzani és Talabani szervezetei között ismét harcok törtek ki. Szaddám ugratta őket össze, az Egyesült Államok jóváhagyásával. A PKK is rendelkezik észak-iraki bázisokkal, őket Szíria és Irán támogatta, akik szíriai és dél-libanoni bázisaikról tették át székhelyüket Észak-Irakba, ahonnan nemcsak a török hadsereg, de Talabani szervezete is igyekszik kifüstölni őket. Észak-Irakban bázisokkal rendelkezik az Anszarul Iszlam, a kurd tálibok szervezete is, amelyet Irán támogat. Az amerikaiak tavaly nyár óta jelen vannak Észak-Irakban, ahol Barzani és Talabani szervezetében keresik szövetségeseiket, a Szaddám utáni, föderatív Irak politikai alternatíváját.

A Szaddám-rezsim megdöntését követően a déli száműzetésükből visszatérő kurdok elűzik a Szaddám-rezsim által betelepített arabokat. Moszulban és Kirkukban az amerikai csapatok akadályozták meg a régi és új honfoglalók közötti összetűzéseket, megvédve az arabokat. Fadhil Miran, a Kurdisztáni Demokarta Párt ellenőrzése alatt álló dohuki önkormányzat belbiztonságért felelős tanács tagja a párt Taakhi (testvériség, kurdul Brayeti) orgánumának május 18-i számában beszámolt róla: lefoglalták a telekkönyveket, hogy visszaállítsák a Szaddám előtti, az oszmán időkig visszamenő történeti állapotokat a tulajdonviszonyok terén, amikor még kurdok, türkmének, törökök, nesztoriánus szírek és jakobiták békében éltek egymás mellett. Utasították a kurd pesmergákat, amennyiben a tulajdoni lapjaikat lobogtató arabok – mint Moszulban, Kirkukban és Arbilben tették – az amerikai csapatokhoz fordulnának jogorvoslatért, illetve Arbilba hívnák őket, akadályozzák meg ezt. A szóban forgó kérdéseket az iraki kurd autonóm önkormányzatoknak maguknak, külső erők nélkül, a lakossággal való egyetértésben kell megoldaniuk – olvasható a lapban.
Nemcsak az Al-Kaida, de a törökországi iszlám pártok is igyekeznek elfordítani a kurdokat a modern nacionalizmustól az iszlám szélsőségek irányába. Törökországban a 2002-es választásokon éppen a kelet-anatóliai, kurdlakta területeken elért eredménnyel tudtak kormányt alakítani. Az Európai Unió kapuján kopogtató Törökországnak fel kell adnia korábbi merev álláspontját, amely még a kurdok nemzeti létét is tagadta, „zavaros perzsát beszélő hegyi törökök” gyanánt emlegetve őket. Máris elismerték a kurd nyelvhasználatot. Ám a török katonák a nemzetközi tiltás ellenére beszivárogtak Észak-Irakba. Szulejmánijában, a Talabani ellenőrizte kurd területen az amerikaiak fogtak el török katonákat. A török kormány sietett kijelenteni, hogy az iráni beszivárgást kívánják megakadályozni fegyvereseik.
A szerző orientológus