Parázna szobrok

Cseres Tibor nyelvi leleménye, a „parázna szobrok” szókapcsolat sokáig a művészi mezítelenséget idézte fel bennem. Tiszta sor: bizonyos korok szégyellik a teremtett szépséget, az esendőség jelének vagy a bűn forrásának tekintik azt, ezért száműzik a látható mindennapokból. Viszont meglenni sem tudnak nélküle, ezért a természet iránti érdeklődésüket a művészet iránti hódolatnak álcázzák. Jó ürügy volt erre évezredeken át a festészet; még jobb azonban a szobrászat: itt a modell is háromdimenziós meg a mű is.
Később elbizonytalanodtam a „parázna” jelző valódi jelentését illetően. Talán nem is attól parázna egy szobor, amit ábrázol, hanem azért, ahogyan. Mi a helyzet például a színekkel? Jó néhány ókori kultúra kedvtelve színezte a szobrait. Nem idegenkedett ettől a középkor sem. Talán a festék kopott le idővel, talán a szivárványt éreztük mind paráznábbnak – tény, hogy korunkra a szobrok jobbára kifakultak. Kőből vannak, bronzból vagy fából – de egyszínűek. Vagy inkább egyneműek, mint mi magunk.
Lehetséges-e korrekció? Megoldást jelent-e, ha a színeket utólag visszük fel a szoborra? Kulturális happening-e, ha egy szobrot vörös festékkel öntünk nyakon, vagy egyértelműen politikai állásfoglalás? Van-e jelentősége az aktuálpolitikán túli kultúrszférában annak, hogy a bevörösített szobor Winston Churchillt vagy Károlyi Mihályt ábrázolja?
Ha Demszky Gábort vitathatatlan esztétikai, morális és politikai tekintélynek fogadjuk el, nem is kell tovább tűnődnünk. Akkor nevezettek szobrának e kétségkívül dehonesztáló szándékú „korrekciója” egyértelmű barbarizmus, köztörvényes bűncselekmény. De ha csak az volna, a főpolgármester aligha ragadtatta volna magát szólásra ebben az embertelen kánikulában, amelyet hovatovább már csak budapesti műplázzsal lehet elviselni. Nem nyilatkozott például akkor sem, amikor egy éven át mumifikálódott, meggyilkolt férfit találtak a városháza pincéjében. Nem mondta, hogy rovancsolni fognak, bekukkantanak mindenhová. (Tán attól félt: ha egyszer avatatlanok nyitják ki a szekrényeket, hullák dőlnek ki onnan is.) A gyilkosság köztörvényes bűn – Demszky erre nem vesztegeti a szót. Őt a politikai bűntény érdekli. Azt mondja, a szoborrongálás üldözendő – de rögvest hozzá is teszi a „szélsőjobboldali” jelzőt. (Noha tizennégy éve még ő is allergiás volt a vörös színre. Bár lehet, hogy csak színleg.)
Ha viszont a szoborgyalázás ex cathedra politikai bűntény, nagy bajba kerülünk a Sztálin-szobor ledöntőinek megítélésében. Demszky morálja szerint ha Göncz Árpád Gömbös-szobrot robbantana, ő is automatikusan alávaló szélsőbaloldali terrorista volna. Hacsak nem teszünk megszorításokat, miszerint jobboldali hírességek szobrait meggyalázni dicsőség, míg baloldaliakét égbekiáltó szégyen. (Sztálin itt kakukktojás: őt már a sztálinisták sem védik.)
Ennyiből is belátható, hogy Demszkyből az ideológus szólt, nem pedig a városvezető – azaz a szobrok elleni atrocitásokat nem lehet pusztán rendészeti kérdésként kezelni. Máskülönben minden valaha felállított szobor ma is állna – mi, élők nemigen férnénk tőlük. Ha viszont egyenként tanácsos megvizsgálni az eseteket, a két ízben is nyakon öntött Churchill-szobor kritikai aktusában (vörös festék ide vagy oda) nem lehet egyértelmű jobb- vagy baloldali indíttatást kimutatni. Churchill egy időben a honi baloldal egyik fő ellenségének kikiáltott politikus volt – tessék csak belelapozni a korabeli szocreál vicclapokba. Tett gesztusokat a magyarok irányában, de nem habozott, ha háborús ellenfélként kellett ránk tekinteni. S tegyük hozzá: nem is feltétlenül ízléses szobrot állítani neki Jaltától nyugatra, de az Elbától keletre. Ám ha már felállították, tiszteljük benne az irodalmi Nobel-díjast. A nemzeti büszkeséget pedig helyrebillentheti, hogy Kertész Imrének tisztelői már a második szobrot állítják, pedig le sem zárult még az életműve.
Demszkynek ezek szerint igazából Károlyi Mihály fáj – mint ahogy a kárhoztatott „szélsőjobboldal” sem mulasztja el egy ízben sem azt a fájdalmas tényt felidézni, hogy „az első köztársasági elnök” taszította az országot a vörös diktátor, Kun Béla karjaiba.
Ha Demszky és a politikai baloldal – köztük a liberálisok – számára Károlyi olyan etalon, akit nem érhet gáncs, nyilván minden gyarlóságával együtt elfogadják. Azt mondják: el a kezekkel a szobrától; sőt hozzáteszik: mindenki szélsőjobboldali, aki a politikai véleménynyilvánításnak ezt a „barbár” módját választja. De vajon valóban így van ez? Idézzünk talán egy élő liberális szobor, Faludy György egyik interjújából.
„– Amikor 1947 áprilisában először bevittek az ÁVO-ra, kezdtem érezni, hogy nincs rendben minden.
– Miért vitték be?
– Mert ledöntöttük Prohászka Ottokár püspök szobrát.
– Mi zavarta Prohászkában ennyire?
– Például az antiszemitizmusa. Megjegyzem, ez nemcsak engem, de még a pápát is zavarta. A fő ok azonban az volt, hogy barátomat, Károlyi Mihályt gúnyolta, születési hibáját felemlegetve farkastorkú gazembernek nevezte. Gyűlölte Károlyit. Horthyék viszont Károlyi elleni bosszúból éppen az ő palotájának a kertjében állíttatták fel a szobrát. Károlyi, miután hazajött, háromszor is kérte az érseki helynököt, hogy az ő költségére távolítsák el a szobrot. De nem tették meg. Egy év várakozás után Károlyi megkért, hogy döntsem le a szobrot.
– Miért gondolta Károlyi, hogy a szobordöntögetéshez is jól ért?
– Barátok voltunk, tudta, hogy én vállalkozó szellemű vagyok. Le is döntöttük a társaimmal. Másnap bevittek a rendőrségre. Kértem a feleségemet, telefonáljon Tildy Zoltán köztársasági elnöknek, szabadítsanak ki. Mire beértem, Péter Gábor már megkapta az értesítést, úgyhogy amikor meglátott, azt mondta: szervusz, gyere velem reggelizni.”
Foglaljuk össze a tényeket. Szoborra festéket önteni bűn, ledönteni nem az. Ha politikai ellenfelünk monumentumára látunk palotánk ablakából, jogunk van cselekedni. (Képzeljük el, amint az amerikai nagykövet évtizedeken át a Szabadság téri szovjet emlékművet méregette…) Szobordöntéshez vállalkozó szellem szükséges. Károlyiban megvolt a szobordöntés vágya, de nem volt vállalkozó szellemű. Ha szobrot döntünk az előző köztársasági elnök kérésére, nem árt, ha az aktuális köztársasági elnöknek is megvan otthon a telefonszáma. De ha ez is kevés volna, szerencsés, ha pertuban vagyunk az aktuális Péter Gáborral.
Fogalmam sincs, a főpolgármesternek milyen telefonszámai vannak meg otthon (a Faludyé biztos), de aligha konzultált szoborügyi szakértővel, mielőtt erősen politikai ízű nyilatkozatát megtette. Lehet, hogy a köztéri szobrászatban mégsem a festett szobrok a legparáznábbak?