Szilícium

Talentis – a név olyan, mintha az Atlantisz ellentéte volna: nem elmerül a habokban, hanem éppenséggel felmerül a mély tengerekből. Titokzatos, mégis ismerősnek hat: vegyül benne a görög és a latin kultúrhistóriai múlt, no meg a reneszánsz tehetségkultusz – úgy mutatni meg az egyszeri talentumot, hogy közben tablóként mögötte feszüljön mindaz a jól hasznosítható tradíció, amelyet eleink felhalmoztak az egymás sarkára tapodó évezredek során. A Talentis program ennél megfoghatóbb, mégis benne van a hagyomány és az újítás ötvözésének ősi vágya. Úgynevezett regionális tudásklasztert, közép-európai innovációs övezetet kíván megvalósítani, mégpedig úgy, hogy Magyarországra koncentrálja a környező országok szellemi tőkéjét is. Szó, ami szó, nagyravágyó terv – de van benne fantázia. Francia és angol mintaterületek lebegnek a programalapító Kenyeres Sándor szeme előtt: Sophia Antipolis, Grand Lyon, Milton Keynes. Ezekből gyúrta össze „a magyar szilíciumvölgy” modelljét, amely három pillérre épül: egy minőségi egyetemi campusra, egy aktív akadémiai részvétellel létrehozandó kutatóközpontra, valamint egy reprezentatív csúcstechnológiai parkra. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy Kaliforniában is működik: egymással szimbiózisban, egymást segítve és erősítve.
Mindez a virágzó lombardiai klaszterek, szoros iparági együttműködések filozófiája is egy-egy jól körülhatárolható földrajzi területen – csakhogy a Talentis program nem a cipő-, bútor- vagy divatcikkgyártást akarja tökélyre vinni, hanem a közép-európai szürkeállományra építő „szolgáltatásokat”.
Ez persze nem lehetséges ideális fizikai környezet nélkül. Élénk agyú építészek ritkán beteljesülő vágya, hogy várost teremtsenek a semmiből: a XX. században még mesterséges fővárosokat is sikerült létrehozniuk Brasíliától Canberráig – számos ilyen urbanisztikai kreatúra azonban lélektelen, már-már emberellenes konstrukció maradt, s akad közöttük hátborzongató kísértetváros is. Ám az ezredforduló táján a területfejlesztés alapvető kívánalmává vált, hogy az ilyesfajta nagyobb szabású beruházások ne dúlják fel a vidék eredeti jellegét, minél inkább illeszkedjenek az otthont adó tájba. A hazai tapasztalatok nem mindenütt pozitívak: a lakópark-építtetők sok helyütt csupán a minél rövidebb idő alatti profitmaximalizálásra törekedtek, s az új „települések” egyedivé alakításáért tett erőfeszítések is gyakran kimerültek a nem túl eredeti egzotikus névadásban.
Azt már régóta rebesgették, hogy a Zsámbéki-medencében valami készül; s bár a helyszínválasztást csak a tavasszal hozták nyilvánosságra (voltak más ajánlkozók is Budapest agglomerációjában), a területfejlesztő szakemberek régóta evidenciának tekintették, hogy egy regionális tudásklaszterhez, egy magyar szilíciumvölgyhöz leginkább itt adottak a körülmények. Voltak helybéliek, akik idegenkedtek ezektől a tervektől, a megpezsdülő élettől: szerették volna olyannak (kicsit porosnak, alapvetően rurálisnak) megőrizni a környék településeit, amilyennek valaha megismerték. Kérdés persze, hogy ez a paradicsom nem veszett-e el már régen; nem csupán a képzelet őrzi-e meg „romlatlannak”. (Nemrég hallhattunk Telki község új keletű infrastrukturális gondjáról: a pár ezres település száznyolcvan fürdőmedencéjét egyszerűen nem győzi a régi szennyvíztisztító…) A tizenhárom érintett önkormányzat, illetve a társtulajdonossá lényegült regionális fejlesztési társaság hamar magáévá tette a Talentis program ötletét: a mérleg egyik serpenyőjében az van ugyan, hogy a kisrégiónak sokkal több embert kell majd eltartania, mint jelenleg (igaz, az itt dolgozók és ide települők jórészt kulturált, az elithez sorolható polgárok lesznek); ám a másik serpenyőben temérdek bevonható beruházási forrás, robbanásszerű közműfejlesztés, az ingatlanok értékesebbé válása, nyugat-európai életszínvonal kínálja magát. A magyar tudásvölgy falvai (miközben nyilván részeivé válnak a laza szerkezetű, több turisztikai tematikus parkkal – termálfaluval, gasztronómiai attrakciókkal, lovas- és golfcentrummal – tarkított településszerkezetnek) megőrizhetik eredeti arculatukat is: az életminőség javulásáért cserében senki sem kéri, hogy feladják identitásukat.
Az elszórt disszonáns hangok egyelőre nemigen jelentek meg a sorjázó lakossági fórumokon: talán szokatlan, hogy egy vállalkozás Magyarországon valóban a gyakorlatba akarja átültetni az atlanti világban hovatovább kötelező közösségi tervezés alapelveit, ahol az „őslakosokat” sem felejtik ki a közös jövő alakításából. A Talentis programnak – lényegében politikai beállítódástól függetlenül – feltűnően pozitív a sajtófogadtatása is: ez talán annak tulajdonítható, hogy valóban nem dúskálunk olyan össznemzeti programokban, amelyek több választási cikluson ívelnek át. Márpedig a magyar szilíciumvölgy megvalósítói húsz évre tekintenek előre, s megteszik a négyesztendős időketrecekben és az örökös költségvetési csapdákban vergődő politikának azt a szívességet is, hogy elsősorban a magántőkére s nem a közforintokra (közeurókra) kívánnak építeni. Ennek legutóbbi jele az a minapi esemény is, amely a programalapító Kenyeres Sándor és Tom Lantos amerikai képviselő között zajlott. Az ismert politikus – aki San Francisco mellett történetesen az „eredeti” kaliforniai Silicon Valleyt is képviseli a washingtoni kongresszusban – ezúttal nem a demokraták, hanem a törvényhozókból álló amerikai magyar lobbi nevében tárgyalt Budapesten. (A pártokfelettiséget jól mutatja, hogy a magyar ügyek képviseletére ez év június elején alakult frakció másik társelnöke Ernest J. Istook republikánus képviselő.) Az amerikai lobbisták pedig össznemzeti ügynek tartják a Talentist, mondván: Magyarország csak a tudástőkéjét kamatoztatva zárkózhat fel jó eséllyel a Nyugathoz. A Zsámbéki-medencébe koncentrált vállalkozás érdekében a magyarbarát washingtoni frakció közbenjárást ígért a tengerentúli politikai és üzleti köröknél. S mivel a szép szavaknál többet ér a gyakorlat, Tom Lantos mindjárt össze is hozta a magyar programgazdákat Lawrence J. Ellissonnal, a világhírű számítástechnikai csúcsvállalkozás, az Oracle elnök-tulajdonosával: egyezkedjenek, ha tudnak.
Hogy Talentis néven milyen kontinens merül fel a pannon tengerből, egyelőre még a jövő titka. Ősszel már megtekinthető lesz „a virtuális projekt”, érzékletes képet kaphatunk hát az elgondolásokról. A konkrét terveknél azonban alighanem fontosabb a vigasztaló tudat: van még virtus a magyar homokon…