Ősei grófok, szülei a kommunista rendszer vesztesei. Meghatározó volt-e nevelkedése során a származása?
– Természetesen meghatározó, hová születik az ember. A családunk legújabb kori történetében szerepelt a börtön, a kitelepítés, az államosítás. Szüleim azonban szerencsésen elkerülték a kitelepítést, valószínűleg azért, mert épp akkor költöztek Szigetvárról Budapestre, amikor a fővárosban már befejeződtek az öszszeírások, vidéken pedig még nem kezdődtek el. Apám agrár szakember volt, és Almásy Miklós valahogyan meghagyott négyszáz holdas birtokát irányította egy ideig Szigetváron, hogy egzisztenciát teremtsen. Mikor a birtok elszállt, a szüleim visszaköltöztek Budapestre, a Várba, albérletbe. Ez lett az én és három testvérem ifjúságának színtere. A Várban akkoriban nem arisztokraták laktak, még romokban állt, de számunkra paradicsom volt. Igen jó fiúvilág alakult ki. Itt ért 1956 is. A Vár esett el utoljára, mi a pincében voltunk, s mindezt kiskamasz eszemmel kalandként, romantikaként éltem meg. Emellett ott volt a Mátyás-templom, amely mindig fontos szerepet játszott az életemben. Kitűnő, javarészt félreállított papok szolgáltak, akik foglalkoztak velünk, hisz volt rá idejük. Közülük Liska Zoltánt említeném, aki sok papi pálya elindítója volt. Nagyszerű magyar ember, jó humorral megáldott egykori cserkészvezető, aki értett a gyerekek nyelvén. A templom volt a hittan, a ministrálás színhelye, és az üvegablakokról „olvashattuk” a Biblia Pauperumot is.
– Igen egyszerűnek és kézenfekvőnek írja le azt az életet. Nem lett a családnak soha bántódása a nyíltan vállalt hite miatt?
– Nálunk nem volt kettős nevelés, hisz nem volt veszítenivalónk. Arra biztattak bennünket a szüleink, hogy mindig mondjuk ki, amit gondolunk. Két hittanra is jártunk, egyre az iskolában, egyre a templomban, csak hogy bosszantsuk a rendszer képviselőit. Nem voltunk soha kisdobosok, úttörők, mert azt mondhattuk, hogy ellenkezik a meggyőződésünkkel. Később, a piarista gimnáziumban a mozgalmi élet már szóba sem került. A családunkat mindig nagyfokú derű és humor jellemezte, nem volt múltba tekingetés, búsongás az elveszett javak miatt, de az életünk osztályos kultúrája megmaradt. Engem soha nem foglalkoztatott a származásom, bár kicsit furcsa volt, amikor azt kellett énekelnem, hogy „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák”. Apámat 1953-ig rendre kirugdosták a munkahelyeiről. Végül megkapaszkodott: csónakos lett a Római-parton, így a mi nyaraink ott zajlottak. Sajnos a szüleim 1955-ben elváltak, édesanyámnak később a nevelőapámtól még ikerlányai születtek, így lettünk összesen hatan: három fiú, három lány. Egyik öcsém is pap, dühös is volt rám eleinte, hogy azt hiszik majd, engem utánoz. A másik öcsém Münchenben él, ott a családja, egyik húgom Bécsbe ment férjhez. Összesen tizenhat unokahúgom és -öcsém van a testvéreim révén. 1956-ban jutottunk először főbérlethez a Várban, mert valaki disszidált a felettünk lévő lakásból. Persze nálunk is szóba került, hogy menjünk vagy maradjunk, de hiába küldött értünk teherautót az Esterházy nagynéni, apám azt mondta: magyarok vagyunk, maradunk!
– A vagány fiúélet zajában mikor hallotta meg a hívást?
– Már 1958-ban kapcsolatba kerültem a Regnum Marianum közösséggel, és azóta is tagja vagyok. Akkor ez féllegális szervezet volt. A vezető atyákat hamarosan letartóztatták, majd 1961-ben elítélték, közülük az utolsókat csak 1974-ben engedték ki a börtönből. Emiatt nagyfokú önállóságra kényszerültünk. Nem volt ez homogén származású vagy gondolkodású csoport. Sok volt a munkáscsalád gyermeke. Egyetlen követelmény volt: tanulni kellett. Együtt gondolkodtunk, együtt nevelődtünk. A kapcsolatunk a mai napig tart. A tanulás persze a családunkon belül is követelmény volt, de a piaristáknál végzetteknek számolniuk kellett azzal, hogy elsőre aligha veszik fel őket főiskolára, egyetemre. Bizonyos pályák pedig eleve el voltak zárva előlük. Eredetileg erdőmérnöknek készültem, szerettem túrázni, szerettem a természetet, de már mocorgott bennem a gondolat, hogy pap leszek. Amikor beadtam a felvételi kérelmemet a szemináriumba, alaposan megleptem a szüleimet, mert igen hirtelen váltásnak tűnt ez még akkor is, ha az istenhit természetes volt a családban. Féltek, hogy a döntésem nem eléggé átgondolt, megalapozott. Pedig három tényező is szólt mellette. Elsősorban a hitem, a Jézus Krisztussal való kapcsolatom és elkötelezettségem, emellett vonzott, értelmes hivatást mutatott az az egyház, amelyet megismertem, s végül a regnumos világ, a fiatalság is érdekelt.
– A szemináriumba 1965-ben került be. Milyen volt akkoriban a hangulat?
– Csak két évvel később kezdhettem el tanulni, mert a miénk volt az első olyan papnövendék-évfolyam, amelyiket elvitték katonának. Eleinte azt sem tudtuk, hogy mennyi időre. Bajára kerültem, ahová rajtunk kívül a végzettség nélküli tisztikart gyűjtötték össze. E kétfajta neveltetésű és műveltségű csoport – a sok, még hat osztályt sem végzett tiszt és a budapesti értelmiségi életből kiszakadt kispapok – között nagy beszélgetések zajlottak, amelyek során meg kellett értenünk, hogy ott nem működik az értelmiségi nyelv és gondolkodás. Számomra mindez jó iskola volt. Egy volt juhász például nem hitte el, hogy a Föld gömbölyű. Bármilyen érvrendszerrel próbálkoztunk, nem sikerült meggyőznünk. Mindezeket a tapasztalatokat később felhasználhattam a hittantanítás során. A Jóisten sokféle módon gondoskodik az ember képzéséről. Amikor azután 1967-ben bekerültem a szemináriumba, látnom kellett, hogy a papok mennyire be vannak szorítva a plébániákra. De nekem emellett még ott volt a Regnum féllegális, aktív világa. Tehát előttem volt a dinamikus egyház alternatívája is, amelyik azt hirdeti, hogy a történelem változik, és fel kell készülni a változásokra. Előre kell menni. Akkoriban már megindultak a mozgások a szellemi életben, megkezdődött a keresztény–marxista párbeszéd, és az egyetemisták megtalálták ezeket a fórumokat.
– Nagy hírre tett szert abban az időben az a néhány fiatal pap, aki közösséget tudott toborozni maga köré. Egyikük ön volt, de ismert lett Kozma Imre is. Mennyire volt tudatos ez a stílusválasztás?
– Dorogon, az első szolgálati helyemen örököltem egy gitároscsoportot, amelyikkel azután jártuk az országot. A Krisztinavárosban négy-ötszáz egyetemista vett rész a katekéziseken. Lukács László atya meghívott lelkigyakorlatra a kecskeméti piarista gimnáziumba, s akikkel ott megtaláltam a hangot, azok később Budapesten is visszataláltak hozzám. Valahogy a közepébe kerültem az eseményeknek. A régi regnumosok is összejártak, mozogtak, szervezkedtek.
– Nem volt emiatt soha baja?
– Az én korosztályom már nem volt olyan kiszolgáltatott, mint a szüleinké. Az előző papgeneráció, amelyik megélte a változást, nehezebben alkalmazkodott. Nekem kézenfekvő volt, ami körülöttem történt, hiszen annak a rendszernek voltam a szülötte. Persze nem kaptam útlevelet, de ez nem volt olyan nagy baj. Mindszenty bíboros 1975-ben meghalt, utóda, Lékai László pedig meghirdette a kis lépések politikáját. Voltak ugyan korlátozások, békepapok, de már nem zárták be az embert. Mindez elsősorban Budapestre érvényes, mert vidéken nehezebb volt. De a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója nagyjából már embernek való életforma volt.
– Mondhatjuk-e, hogy ebben az időben a fiatalok azzal lázadtak a rendszer ellen, hogy csatlakoztak valamelyik egyházhoz?
– Nem kontra volt ez, nem lázadás. Akiből hiányzott a keresztény elkötelezettség, el is maradt hamarosan ebből a körből. Ezek a fiatalok nem valami ellen, hanem valamiért éltek. Tudjuk persze, hogy a kereszténység egy kicsit mindig ellenkultúra volt, mert az Isten országával foglalkozott a világi rendszerek helyett. Most, a fogyasztói társadalomban is biztosítani tudja az egyén szabadságát.
– Változott a világ. Más lett az ifjúság is?
– Egészen más lett a helyzet. Korábban a hitélet a plébániákon zajlott, most viszont több mint háromszáz katolikus oktatási intézmény van, és a katolikus családok, ha tehetik, oda íratják a gyermekeiket. Itt azután van hetente két hittanóra, és a nevelés is a hit elvei szerint történik. Az iskolában javarészt civil tanárok dolgoznak, óriási a kínálat, a mozgalmak nagy számban vannak jelen az országban. Az ifjúság egy része, amelyik csatlakozott ezekhez a mozgalmakhoz, határozott irányítást vár, s ezt itt véli megtalálni. Ugyanakkor a papság létszáma csökkent, a feladata azonban megsokasodott. Tehát a papoknak kevesebb idejük jut az ifjúságra. Megnő a civilek szerepe, akik manapság már komoly képzést is kapnak. Az általunk szervezett Hajszoló nevű képzés például kétéves, az innen kikerülő szakemberek foglalkoznak a plébániákon a fiatalokkal. Ez társadalmi munka, bér, fizetés nem jár érte, mégis egy-egy kurzus kétszáz körüli jelentkezővel indul. Az Országos Lelkipásztori Intézet a hitélet tervezésének, szervezésének a helyszíne. Örvendetes változás az is, hogy nagyon megnőtt azoknak a száma, akik részt vesznek valamiféle teológiai képzésben. Míg a teológiai műveltséget korábban a papi katekézis tartotta fenn, most el lehet sajátítani főiskolákon, egyetemeken. Mintegy tízezren szereztek hitoktatói diplomát, s ha nem is tanítanak mindannyian, a környezetükben érezhető ennek a műveltségnek és lelkiségnek a hatása. Kétségtelen azonban, hogy régebben egyszerűbb volt megszólítani a fiatalokat, mint ma. Az életben ma már nem olyan egyértelműek a határok, és nem is a megszólítás, hanem az elkötelezettség vállalása megy nehezen. Ez nem csak nálunk probléma. A népegyház, az erre jellemző ösztönös kereszténység megszűnőben van. Az egyház ott él, ahol közösségi élet és tartalmi jellegű elkötelezettség van. Tehát ahol meg tud jelenni a mindennapokban. Az elköteleződéshez konkrét helyzet kell, s akkor a meghívott eldöntheti, hogy ezt az alternatívát kívánja-e választani, vállal-e szolgálatot, s hogy mi az élete célja.
– A fiatalokra ma sokan vadásznak. Ők jelentik a legjobb befektetést a drogdílereknek éppúgy, mint a piacukat növelni akaró multiknak. De jelen vannak a lélekhalászok is. Versenyhelyzetbe került a katolikus egyház is?
– A fiatalokban erős a vágy, hogy kezdjenek valamit az életükkel. Valóban versenyhelyzet van, és kiderül, hogy versenyképes-e a katolikus egyház, felveszi-e a kesztyűt, vagy üldögél a babérjain. Az egyház aktív misszióra készül, ez nem titok. Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy az életmódváltás az elmúlt öt-tíz évben igen gyors volt, ez a tempó le fog lassulni. Jelenleg igen nagy a törés a nemzedékek között, gyakran néhány év nagyobb és meghatározóbb korkülönbségnek tűnik, mint néhány évtized. A nagyapák olykor jobban értik a fiatalokat, mint a szüleik. Az egyháznak is el kell gondolkodnia azon, hogy feltétlenül a húszéves tud-e a legjobban foglalkozni a tizenévessel. Vannak ma is sikeres modellek, és folyamatos az útkeresés.
– Másként kell megszólítani a fiatalokat?
– Szabadon választhatnak jó és rossz között. A hagyományok összetartják az embereket egy bizonyos életmódban. Ám ha a tradíciók eltűnnek, mint ma, amikor nincsen meg az összetartó erő, a legkisebb rossz döntés is messze röpítheti az embert, és látványosabb a következmény is. Nehéz összevetni a maiakat a régiekkel. A XIX. század végén Magyarországon erős liberalizmus és ateizmus uralkodott. Csak 1920 tájékán kezdett ismét fölfutni a vallás. Mindez azonban nem rendítette meg a társadalom rendjét, erkölcsét. Most viszont, amikor az erkölcs minden szinten megkérdőjeleződik, az embereknek el kell gondolkozniuk azon, mi a jó és mi a rossz. Miért ne lopjunk mi is, ha mások is azt teszik? Meg kell tehát határoznunk, hogy milyen alapon képzeljük el az életminőséget. A kereszténység lehet az egyik viszonyítási pont. A vallás részben tekintélyelvű, részben belátáson alapul. Hit és erkölcs összetartozó fogalmak. Mi tehát kínálunk egy viszonyítási pontot, és ennek alapján mindenki meghozhatja a maga döntését.
– Megtévesztettségnek érzi, ha valaki nem a keresztény hitet választja, ha más vallás tanai ragadják meg?
– Az a fontos, hogy normális legyen az élete. Persze azt gondolom, hogy Jézus Krisztusnál van az élet teljessége, nekem ez a meggyőződésem, szerintem ez a csúcs. Tisztelem, becsülöm azt is, aki másként gondolkodik, és nem neheztelek rá, de nekem mégis az a dolgom, hogy elmondjam: van Jézus is, nem csak a kocsma. A történelmet a Jóisten írja. A katolikus vallás nem azt hirdeti, hogy csak nála van üdvösség, ilyet csak a fundamentalisták, a szekták hirdetnek. Az alapkérdés ugyanis az, van-e egyetlen érvényes igazság, van-e una verita. Én tiszteletben tartom mindenki véleményét, bár nem biztos, hogy igaza van.
– A katolikus egyház folyamatos paphiánnyal küzd. Javulhat-e ez a helyzet, ha sikeresebb lesz a fiatalok megszólítása?
– Leginkább a hatvanévesek korosztálya körül van törés. S bár igaz, hogy kevés a pap, de a korábbi arányokat tekintve több a jelentkező. Én inkább azt mondanám, nem paphiány, hanem keresztényhiány van. Legalábbis a korábbi létszámunkhoz képest. A papjelöltek több mint egyharmada egyébként nem vallásos családból érkező felnőtt megtérő. Ez persze időnként óriási családi botrányt okoz. Nem is ez az ideális állapot. Jó, ha valaki kezdettől nevelődik bele ebbe a világba. A paptoborzás azonban nem a mi feladatunk, az az Úristen dolga. Ha rajtam nem látszik, hogy papnak lenni jó, akkor amúgy is hiába toboroznék.
Blanckenstein Miklós (1947) katolikus pap 1973-ban végzett Budapesten a Központi Hittudományi Akadémián. Dorogon szolgált, azt követően két évet Budapesten a Damjanich utcai templomban, hat évet a krisztinavárosiban, hat évet az Örökimádás templomban, majd 2000-től ez év nyaráig a Mátyás-templom plébánosa. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye Papnevelő Intézetének nemrég kinevezett rektora, a főegyházmegye pasztorális helynöke, az Országos Lelkipásztori Intézet főigazgatója.
origo.hu
Keleti Andrea egyre izgatottabb a nagy nap miatt
