Vállról indítható terrorcsapás

Amikor a hatvanas évek második felében megjelent az első gyalogosan hordozható, vállról indítható légvédelmi rakéta az amerikai hadseregben, még senki sem gondolta, hogy ez a technológia egyszer terroristák vagy bűnözők kezébe kerülhet, akik utasszállító gépeket fenyegetnek majd vele. Az infravörös önirányító feje miatt Redeye (vörös szem) névre keresztelt fegyvert természetesen azonnal „lekoppintotta” a szovjet hadiipar, és Sztrela (nyíl) néven sorozatgyártásba is vette. Megjelenése a délkelet-ázsiai hadszíntéren 1972-ben a légi harcászat korszakos változásának kezdetét jelezte – a helikoptereknek és az alacsonyan szálló repülőgépeknek többé már nemcsak a csöves légvédelemtől kellett rettegniük, hanem a jóval pontosabb és végzetesebb rakétáktól is.
Persze a Redeye és a Sztrela (ez utóbbi a Pentagon jelölése alapján
SA–7 néven vált ismertté) meglehetősen egyszerű fegyverek voltak, a célokat csak hátulról tudták követni, úgy, hogy „rálássanak” a hajtóművükből kiáramló forró gázokra. Indításukat észlelve a pilóták viszonylag könnyű manőverrel lerázhatták őket, de a rakéták nem tudtak különbséget tenni a valódi célok és az azok által megtévesztésül kidobott infracsapdák között sem. Harci körülmények között tömegesen kellett harcba vetni őket a siker reményében. Az 1973-as jom kippúri (ramadáni) háborúban igazolódott az is, hogy önmagukban nem tudnak különbséget tenni az ellenséges és saját harci gépek között: a képzetlen egyiptomi katonák több saját MiG-et lőttek le velük, mint ellenséges izraeli gépet.
Az újabb technológiák természetesen elérték a MANPADS (gyalogosan hordozható légvédelmi rendszer) kategóriát is. Egyrészt infravörös érzékelőik váltak érzékenyebbé (hűtés, illetve újfajta érzékelők révén), másrészt erősebb és így nagyobb hatótávolságot biztosító rakétahajtóművel szerelték fel ezeket. Harmadrészt olyan rakétahajtóműveket fejlesztettek ki, amelyek nem bocsátanak füstöt, és így indításuk sem vehető észre. Amerikai részről a korszerűbb fegyverek közé tartozik a hírhedt Stinger, szovjet-orosz részről pedig a Sztrela továbbfejlesztett változata, az Igla (tű), amelyet nyugaton SA–16, illetve SA–18 néven ismernek. Ezek elkerülése és megtévesztése már sokkal nehezebb, főként olyan repülőgépek számára, amelyek nem tudnak hirtelen manőverezni, és nem rendelkeznek zavaróeszközökkel sem. A most célba vett, a felszállás vagy leszállás stádiumában lévő utasszállítók éppen ilyen célok, amelyek lelövése több száz ártatlan ember halálához vezethet.
A hidegháború folyamán több százezer vállról indítható légvédelmi rakétát gyártottak a fejlesztők éppúgy, mint a licencgyártók. Stingerekből a CIA által a mudzsahedeknek adott példányok kerülhettek illetéktelen kezekbe, míg a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlásával a Sztrelák és az Iglák váltak könnyen hozzáférhető piaci cikké néhány tízezer, legfeljebb százezer dollárért – mint azt a tegnap kirobbant fegyvercsempészési botrány is igazolta.