Vegyes vágott

Ösztönöm díja (1.)
Ha önéletrajzot írok, aszondják, kitalálás. Ha szépprózát írok, aszondják, önéletrajz. Vajon miért hazudnak az emberek, ha maga a puszta valóság is épp elég rossz?
Na, mindegy. Szóval kaptam egy ösztöndíjat az új regényemre. Előtte igazolást kellett szereznem, hogy sem az APEH-nak, sem a VPOP-nak nem tartozom. Utóbbiról könnyebb volt igazolást beszerezni, csak kétezer forintos illetékbélyeg kellett hozzá. Persze az adóhatósági papírhoz is ugyanannyi kellett. A könyvelőm azt mondta, túlfizetésünk van. Ehhez képest X ezer forinttal tartoztunk. Befizettem. De a bank nem adott ki igazolást arról, hogy az „átutalásom visszavonhatatlan”. Így mentünk el nyaralni.

Szigorított Liget
Szeretem Szigligetet, csak nem nyáron. Főleg nem a július második felében jelentkező kutya időben, vagyis kánikulában. A Sirius, amelyet Canis Maiornak (Nagy Kutyának) is hívnak, ilyenkor emelkedik föl. Nem is a meleg, a döglesztő pára kibírhatatlan. De mi A.-val ezt a turnust szoktuk meg, mert itt a gyerekek választják egymást, nem a szülők. Vagyis vegyes a csoport, mint régen.
A Balaton nevetségesen alacsony (én a lábamat nem tettem bele), de a lángosok nagyobbak. Miért járok én akkor Szigligetre?
Hogy még csak meg se nézzem a fiam kis parasztházát, vagy hogy legalább szellőztessem. Vagy hogy ott lakjam, mert hűvös. Hogy Gerzson Pali bátyám, akinek a Rókarántón van háza, megkérdezze, mit szólnék egy portréhoz. Hogy egy kisfiú azt kérdezze, ki a férjem, és milyen autóm van. Hogy Lázár Zsiga megverjen sakkban. Hogy az Öreg Samben föllendítsem a Sierra tequila- és a Heineken-forgalmat. Hogy P. rászálljon, és elüldözze egy húsz év körüli lány olvasómat, aki csak azt kérdezi, hogy mikor lehet dedikáltatni. Hogy elolvashassam Zsuzsi, Gyuri és Barabási könyveit. Hogy megírjak egy humoros novellafélét. Hogy Zoli elmondja, hogy minden (magyar irodalmi) műsorát megszüntették a magyar televízióban. Hogy rájöjjek Jancsi születésnapján, mennyien is szeretik őt. Hogy P., akivel végig alig szóltunk egy szót is egymáshoz, bejöjjön a vízilabda-világbajnoki döntő hosszabbításában, és meghozza a szerencsét (mint múltkor a Manchester United ellen Koplárovics góljánál). Hogy akkorát üvöltsünk Kiss Gergő négyméteresénél, hogy a kastély beleremegjen, mint amikor villám csapott a villámhárítóba egy számomra nagyon is kedves napon. Hogy elkerüljük egymást édesanyámmal, aki a kisházat jött megnézni.

Kapo(l)cs
Az Ortega y Gasset Társaság – amelynek alapító tagja vagyok – kb. hároméves múltra tekinthet vissza. Eddig nem írtam rólunk, éppen érintettségemnél fogva. De hogy a nyilvánosság elé lépett egyesületünk (már az), eljött az ideje a szólásnak. A Művészetek Völgye, vagyis az a néhány falu, amely részt vesz benne, dugig van. Most még por sincs, mert tegnap, a kezdő napon esett. Komoly létszámú közönség előtt lépünk fel: Márta Pista az orgonánál (az egész kapolcsi fesztivál kitalálója és főszervezője), mellette Tolvaly Ferenc, mellette szerénységem, mellettem Pálffy Pisti, ifjabb Száraz Gyuri és Galkó Balázs (a völgy másik főszervezője).
A társaságból jelen vannak még: Kakuk Andrea, a jogászunk, Hídvéghy Melinda, a reklámszakma királynője és havi közös vacsoráink tervezője, Gödrös Frici filmrendező, Balog Gábor operatőr és egyéb cigányok, akiket szeretünk. A két szervezőn kívül mind a négyen prózát olvasunk fel. Persze én kezdem, mint mindig. Engem dobtak előre annak idején Amszterdamban, Londonban és általában Amerikában is. Mármint az ottani szervezők. Megszoktam már. Az első felütésnél kiderül minden. A lapban megjelent, hólapátolásról szóló novellámat olvasom fel. Veszik a lapot. Az első sorban ül Jancsó Miki bácsi is a pipájával. Utána dedikálás, majd egy pohár bor, és – némi sértődést kiváltva – rohanunk is vissza Szigligetre, hogy megnézzük a vízilabda- vb-döntőt.

Ösztönöm díja (2.)
A tisztviselő, akivel már-már összeismerkedtünk, azt mondta az APEH-irodában, hogy még X forintot be kell fizetnem. Megtettem. De a bank csak külön kérvényre adott papírt róla. Elképesztő: az OTP-tisztviselők még mindig azt hiszik magukról, hogy ők az állam. Hogy ők az Isten. Hölgyeim: önök csak egy szolgáltatást végeznek! Azt se sokáig, ha ilyen a modoruk.

Gyula
Van egy férfi, akihez minden nyáron elutazik A. és édesanyja: úgy hívják, Gyula. Nincs rá panasz, mert minden nyáron elégedetten jönnek vissza. De most én megyek, egyedül. Két évvel ezelőtt csak egy várandós kismama volt a résztvevők hozzátartozói között. Mit tudtam én, hogy most fiatal házasok jönnek.
A pénztárosnő azt mondja, nincs dohányzóhely már az intercityn. Megveszem az első osztályú jegyet, a nemdohányzó kocsiba. Vagyunk vagy öten. A dohányzóban tízen. Ami igazán ciki: a légkondi a végét járja, patakzik rólam a víz. Ezért fizettem ötszázzal többet. Az ablakot itt aztán nem lehet lehúzni. Erős önuralomra van szükségem, ugyanis a szomszéd ülésen egy nagy fülű, nagy fogú nyuszi palkó magyarázza véget nem érően semmilyen életét egy rókaszerű nőnek.
Újabban ravasz taktikát dolgoztam ki: próbálok egyszerre egy nappal elbánni. Arra nem számítottam, hogy néha több nap is támad egy időben. Mint most is. Épp hogy elérem Csabán (már megint egy férfi) a Gyulára menő vicinálist. Az állomásnál már elindul velem a taxi, amikor észreveszek két nagyon is fiatal írót formázó legényt, Varró és Cserna-Szabó urakat. Már húzunk is a várszínpadhoz. Onnan a pénzért, onnan a szállodába. Légkondi itt is csak Grendel Lajos szobájában van, viszont az enyémben szappan sincs. Van valami folyékony, de nem működik. Legalább az ágy méretével meg vagyok elégedve. Szappan nélküli tusolás után futás a várhoz.
Nem fogjátok elhinni, honjaim, de telt ház van. Egy kétszer hetven-nyolcvan perces irodalmi (!) humorfesztiválon. Amint föllépünk a színpadra, felrúgok egy nagy cserépedényben tartózkodó pálmát. Megvan az entrée. Midenki azt hiszi, tudatos. Kivéve Tarján Tamást, aki konferál és Binder Károlyt, aki zongorázik. Persze itt is én kezdek.
Nem illik ilyesmit leírni annak, aki maga is részt vett a műsorban: rég röhögtem ennyit és ilyen fölszabadultan. Talán mert mindenhonnan voltak emberek (a szerkesztő, Elek Tibor érdeme), és azon az estén valahogy minden összejött. A résztvevők, akiket még nem említettem: Buda Ferenc, Garaczi László, Grecsó Krisztián, Hazai Attila, Hizsnyai Zoltán, Kiss László, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd. Mindenki a legjobbat hozta ki magából, ha szabad ilyet mondanom. A szétszeletelt magyar irodalomban nagy dolog ez. Meg az is, hogy utána leültünk beszélgetni.
Másnap lehúzható ablakú sebesvonattal haza, őrült pletykálkodások a vonaton. Eszembe villan, hogy két évvel ezelőtt még Istenben elpihent Gion Nándor iszogatta a laposüvegemből a whiskyt hazáig. Cserna-Szabó Andrást meghívtam magamhoz, hadd szokja az öregeket. Könyvet cseréltünk, végül nálunk is aludt.
Öreg vagyok már, mondtam neki, sok nehézségen mentem át, amelyből a legtöbb meg sem történt.
Bár minden irodalmi műsor ilyen lenne, mint ez a gyulai volt. A magyar tévé persze nem vette föl, csak a színpad vezetősége, de hát ne akarjon az ember sikert is, meg normális közvetítést is. Ez ma, Magyarországon még nem megy. Ha jön egy új főszerkesztő, kinyírja az előtte lévő főszerkesztő összes műsorát, mint Baló úr, a zombie-külsejű okostojás.
De most ne bántsunk senkit. Örüljünk csendben. Majd a Bárkában megjelenik az anyag. Csak élőben minden egész más. Na, nem baj.

Ösztönöm díja (3.)
Épphogy hazaérek, telefonál az NKA-ból egy kedves, nyugodt hangú nő, hogy félreértettem a dolgot: nem a cégem nevére kellett volna a papírokat beszereznem, hanem a sajátoméra.
Kezdődik minden elölről.