Vegyes vágott

Dzsungelláz
Midőn ezt írtam, harminchét fokot mutat a hőmérő, 45 százalék páratartalom mellett. Odakinn. Itt a szobában huszonegy fok van, negyven százalék a pára. Volt már hatvan is. Az emberek azért isznak forró feketét, hogy lehűtsék magukat. Én forró vizet (kínaiul fehér teát) iszom, mindjárt megáll az izzadás. A parasztok jégkockát etetnek a marhákkal, hogy ne tejport adjanak. A csirkék kemény tojást tojnak. Tőlem hatutcányira, a dunai rakparton néhány eszement homokot terített szét, és elhelyezett pár pálmafát. Fürödni a Dunában nem lehet, persze.
Az egészről eszembe jut egy régi vicc. Két ősember beszélget a barlangban. Azt mondja az egyik: Nekem mondhatsz akármit. Soha nem volt ilyen őrült időjárásunk, mielőtt elkezdtük használni az íjat meg a nyilat!

Világfalu
Most – véletlenül – nem McLuhan világfalu-elméletéről beszélek, mert az már bekövetkezett. Ez a falu csak elméletben létezik. Tulajdonképpen modell: arról szól, hogy mi lenne, ha a világ lakosságát egy százfős falura tömörítenénk, miközben a létező arányokat megőriznénk. A lakosságból:
60 ázsiai
12 európai
15 latin-amerikai, észak-amerikai, karibi és óceániai
13 afrikai
50 férfi
50 nő
73 nem fehér
27 fehér
67 nem keresztény
33 keresztény
94 heteroszexuális
6 homoszexuális (beleértve a leszbiket)
5-é a világ javainak 59 százaléka
80 nyomorúságos lakásviszonyok közt lakik
16 nem tud olvasni (egy régebbi összehasonlításban 70!)
33 alultápláltságban szenved
1 közel a halálhoz, 1 közel a születéshez
5 diplomás
2 rendelkezik saját számítógéppel
Esküszöm, hogy nem kozmetikáztam az adatokat, inkább utánanéztem a nemzetközi statisztikákban.

Nem a tévéből?
Pontosan érkezem fogorvosomhoz. A kapu előtt ismerősnek tűnő férfi. Tisztázzuk, hogy mindketten a fogorvosra várunk, aki nem veszi föl a kaputelefont. Egyszer csak azt mondja a férfi:
Nem a tévéből?
Nekem bekattan Woody Allen Annie Hall című filmje, és azt mondom:
Nem.
De olyan ismerősnek tűnik.
Na jó. Néha vagyok a tévében. A szakmámmal jár.
Nem ír maga véletlenül a Magyar Nemzetbe? Mindennap elolvasom.
De. Írok.
Mondja már meg a nevét!
Bemutatkozunk. Várunk öt percet, tizenötöt.
A régi randikon is plusz-mínusz öt perc volt a szintem, mondom.
Az enyém is, mondja a férfi.
Elbúcsúzunk. Ő marad. Honnét tudnánk, hogy egy hőhullámban fuldokló némber tönkrevágta autójával fogorvosunk kocsiját, aki negyven fokban ülve várja a rendőröket, mivel a nő nem ismeri a jobbkéz-szabályt.

Képtelen képességeink
Magasabbak az épületeink, de alacsonyabb a tűrésküszöbünk.
Szélesebbek az útjaink, szűkebbek a nézeteink.
Többet költünk, de kevesebb, amit a magunkénak mondhatunk. Többet vásárolunk, de kevesebb az örömünk benne.
Nagyobb lakásaink, házaink vannak, de kisebb a családunk.
Több diplománk van, de kisebb a józan eszünk. Több gyógyszerünk van, de nem vagyunk jól.
Túl sokat dohányzunk, túl sokat iszunk, mégis kevesebbet nevetünk.
Sokáig fennmaradunk, fáradtan kelünk. Ritkán olvasunk, még ritkábban imádkozunk.
Túl sokat beszélünk, kevesebbet figyelünk; túl keveset szeretünk, túl gyakran gyűlölködünk.
Megtanultuk, hogy éljünk meg, de azt nem, hogyan éljünk.
Jártunk a Holdon, de minden bajunk van az új szomszéddal.
Megtisztítjuk a levegőt, beszennyezzük a lelkünket.
Atomokat hasítunk, de a meghasadt személyiségű emberekkel kapcsolatos előítéleteink a régiek.
Többet írunk, de kevesebb az értelme.
Többet tervezünk, kevesebbet valósítunk meg.
Megtanultunk rohanni, de várakozni nem.
Számítógéprendszereket építünk, de kevesebb a kapcsolatunk.
A gyorséttermekben lassan emésztünk.
A világbéke idején helyi háborúkat vívunk.
Két jövedelem van a családban, és több a válás.
A gyors utazások kora ez, az eldobható pelenkáké, politikusoké, az eldobható erkölcsé, a túlsúlyos testeké.
Mindenre van tablettánk: a nevettetéstől a nyugtatáson át az ölésig.
(Folytatni kéne valamit, de abbahagyjuk idő előtt.)

Levél Irakból
Ez egy nyílt levél, amelyet E. R. utász őrnagy, hadmérnök írt a saját lutheránus gyülekezetének Washington államba (2003. május 6.).
Rég írtam az én kedves gyülekezetemnek. A tévében látott hírek túlzóak, megválogatottak. A jó hír nem hoz pénzt.
Mit nem hallotok, láttok a CNN-en?
Kezdjük az áramtermeléssel. A háború után ez a nullával volt egyenlő Irakban. Negyvenöt nappal később már az egyharmadát állítottuk elő a teljes nemzeti termelésnek. A vezetékek hetven százaléka helyreállítva. (Ez persze nem jelent valami túl sokat.)
A víztisztítás folyamatos (klorinnal, alumínium-szulfáttal).
Az olaj a nemzeti össztermék kilencvenöt százalékát adja, létfontosságú az iraki nép talpra állításához. A finomítók már hetvenöt százalékban üzemelnek. Szaddám idején, csupán három hónappal ezelőtt, leállították, hogy féken tartsák a renitenseket.
Most minden csepp olaj az iraki népé. És lőnek ránk? Igen.
Ha mindezt az ő érdekükben tesszük, miért lőnek ránk még mindig?
Az iraki nép többsége nem lő ránk. De a rossz fiúk a Bász pártból (ez egy vörös náci párt) lőnek. Legtöbbször éjszaka támadnak, orvul. Keresztyéni szóval leírni lehetetlen, mégis ki kell mondani: fel kell számolni őket a rakétagránátjaikkal együtt.
Az a legszörnyűbb, hogy nem veszik észbe: ha nem lőnének ránk, hamarabb állítanánk helyre az országot, és hamarabb is távozhatnánk. Minél többet lőnek ránk, annál tovább kell maradnunk.
A pusztítás kilencven százaléka (amit a tévén láttok) nekik tulajdonítható, nem mi vagy a háború okozta. Igaz, néhány hidat fel kellett robbantanunk, a telefonhálózatot meg kellett bénítanunk, a palotákat és a főhadiszállásokat bombáznunk kellett. Én ötven méterre dolgozom a Tikrit Palotától.
Meg tudtuk volna előzni mindezt? Nem.
Az emberek viskókban élnek, és egy tucat kecskén, birkán múlik az életük.
A tömegpusztító fegyverek – az komoly ügy. Meg kell találnunk. De nem ez a fő motivációnk. A tietek se ez legyen.
Tisztelettel,
E. R. őrnagy

Két rövidhír
Az idén júniusban Dennis Hof, jó néhány nevadai bordély lelkes és hazafias érzelmű tulajdonosa felajánlotta, hogy az első ötven, Irakból hazatérő katonának ingyenellátást biztosít, fejenként ezer dollár értékben. A következő ötven férfi és nő (!) katona ötvenszázalékos kedvezményben részesül. Hof azt nyilatkozta a BBC-nek: „Speciális gondoskodást és figyelmet próbálunk fordítani harcosainkra.”
NBC-hír az idén májusból: Egy idős hölgyet megszólított egy fiatal aktivista lány a metróban:
Asszonyom, adakozna a szegény iraki gyermekek számára?
És átnyújtott neki egy röplapot. A nő nem fogadta el.
Drágám, felelte a hölgy, a férjem a második világháborúban halt meg. Jogod van a mocskos száddal szidni a hazádat, de ha még egyszer hozzám érsz, feldugom a fenekedbe ezt az esernyőt, és kinyitom. Isten engem úgy segéljen.