Vízipóló

Vízben és labdával vitán felül mi vagyunk a legjobbak – ez még akkor is igaz, ha publicistának látszó ünneprontók képesek roppant fennkölten fitymálni a barcelonai világbajnoki aranyat: hogy a tenisz így, a foci úgy (nem is szólva a golfról meg a krikettről). Szerintük egyfajta hungaricum, hogy zseniális honfitársaink még véletlenül sem tudnak olyan sportágakban villogni, amelyek némi extraprofitot is hoznak a konyhára. A fizetett savanyújóskák odáig mennek, hogy nem átallják ezt az álracionális akadékoskodást liberális lapálláspontként feltüntetni – ennek azonban annyi haszna mindenképpen van, hogy az anonim jegyzettel a „bátor” szerző nem veszélyezteti csenevész testi épségét, ha óvatlanul becsületes magyar szurkolók közé téved.
Meglehet persze, hogy a papírízű, életidegen pszeudoliberalizmussal a legkevésbé sem fér össze, amit az uszodában látni lehetett. A katalán tévések ugyan szemlátomást nem tanultak még meg vízilabdát közvetíteni (meg sem fordult a fejükben, hogy ha kétszer megismételnek egy csattanó kapufát, azalatt bőven felúsznak és gólt dobnak a másik oldalon), viszont ritka csemegével szolgáltak azáltal, hogy gyakran és kedvtelve mutatták a víz alatti világot. A víz felszíne alatt pedig pezseg az élet. Egyszerű halandók aligha tolerálnák azt a hallatlan rúgás-, csikarás-, harapás- és fojtogatásmennyiséget, amelyet a szolid pólójátékosnak közönséges párharcban el kell viselnie. Tétmérkőzésen centerszerepet vállalni pedig valóságos öngyilkossági kísérlet: ott az egyetlen kapaszkodót a túléléshez csakis az ellenfél hátvédjeinek masszív úszónadrágja jelentheti. Válogatottunk edzői ezt a jelenséget azzal az eufemizmussal írták le, hogy „a vízilabda az utóbbi időben az erő felé mozdult el”. A bíráskodás pedig rendszerint húz egy vonalat (ez történetesen egybeesik a feszített víztükörrel): mit ítél szabálytalannak, s mit néz el a folyamatos játék szentsége jegyében. Ha valaki a víz alatt folytat elhúzódó pankrációt, az a közmegegyezés szerint a férfias játékmodor velejárója – ám ha meggondolatlanul a víz fölött üt, akár hónapokra is eltilthatják.
Nem csoda, ha az írott szabályokat szavakban mindenek fölé helyező (aztán persze suttyomban áthágó) hazai liberálisok színleg idegenkednek ettől a barbár játéktól. S nem azért, mert túl nedves, vagy mert nagyobb a gombásodás veszélye, mint a globális sportcirkusz egyéb attrakciói esetében. Ők ugyan önmeghatározásuk szerint a látható világ prófétái – de ha a törvény és alkotmányosság őrei netán jól látják el feladatukat (s erre azért van némi esély), a harcos jogvédő liberalizmus voltaképpen fölöslegessé válik. Épp ezért tevékenységük nagy részét éppúgy a „víz alatti munka” (a jogok szüntelen „tágítása”) teszi ki, mint a bolsevikokét a „földalatti mozgalom” – függetlenül attól, hogy épp hatalmon vannak-e, netán ellenzékben vagy illegalitásban. A paradoxon az, hogy a víz fölötti jogvédők a felszín alatt éppúgy rúgnak-harapnak, mint azok, akiket felszín fölötti ténykedéseikért drákói szigorral életfogytiglan eltiltanának a (köz)szerepléstől.
Akinek mindez semmi újdonságot nem jelent, az is meglepődhetett a világbajnoki döntő záró momentuma láttán. Izmos fiaink (már megint az a fránya erő!) a hosszabbítás utolsó percében egy góllal vezettek, a labda nálunk volt, így az olaszoknak egyetlen halvány esélyük maradt az egyenlítésre, s ezzel a végső diadalra: ha négyméterest „harcolnak ki” a magyaroknak, a magyarok ezt kihagyják, a felúszott talján csatárokhoz pedig az olasz kapus haladéktalanul eljuttatja a labdát. Nem így történt: a büntetőt bevarrtuk; mi nyertünk kettővel. Ami itt igazán érdekes, az a négyméteres kieszközlésének módja. Mivel a sima szabálytalankodás nemcsak kétséges kimenetelű, de időigényes módszer is, az olasz edző inkább harmadszor is időt kért. Mivel pedig a tréner ezt csak kétszer teheti meg, a fennálló (mi tagadás, fölöttébb ostobácska) versenyszabályok szerint e „figyelmetlen” cselekedetet büntetődobással kell honorálni. Adott esetben viszont ez a regula épp a kedvezményezett ellenfelet hozhatja vesztő helyzetbe, holott rutinos passzolgatással akár ki is tudná már húzni a hátralévő másodperceket.
Nos, legyen ez a szabály bármilyen kontraproduktív, valahonnan mégis ismerős. Mégpedig a közélet világából – noha ennek a szférának szent meggyőződése, hogy minden oly szépen és megnyugtatóan el van rendezve benne, hogy még Voltaire hőse, a minden világok legjobbikában élő Panglos mester is elégedetten csettintene. Van egy közéleti pólójátékosunk (hívei gyakran ábrázolják az uszodából kilépve; domború mellkasának göndör szőrein pajkosan csillannak meg a vízcseppek), aki már kétszer is kikérte az időnket (az energiánkat, pénzünket és verejtékünket). Először miniszterelnök-helyettes volt, hitelfelvételeibe belerokkant a csapat, az államadósságot csak dollártízmilliárdokban lehetett mérni. (Euró még nem létezett, de abban is ilyen lett volna a nagyságrend.) Másodszor pénzügyminiszterként kért időt (pénzt, verejtéket stb.): az elhúzódó csomagolás jobban illett volna a birkózószőnyegre, mint az uszodába. Jelenleg éppen szövetségi kapitány: az időt (pénzt, verejtéket stb.) gyakorlatilag már harmadszor is kikérte, de rögvest el is ment szabadságra, hátha a négyméterest elfelejtik a bírák megítélni. Ám alighanem minden ravaszkodás hasztalan: a csapatok már felúsztak az ellenkező kapu elé, s miközben szorgalmasan dolgozzák egymást a víz alatt, most várnak…