A dodó feltámadása

Majosháza készül. Véget ért a nyár, az ország felnőtt lakosságának zöme az iskolakezdés lázában lesi, hogy vajon gyermeke titoktartásra szövetkezik-e a kémiatanárnővel, a Pest megyei községben azonban magasztosabb ügyek foglalkoztatják a polgárokat. Szeptember elseje ugyanis különleges nap. Márta és a dodó napja, igaz, ezt ma Magyarországon még csak kevesen tudják. Kis Gábor polgármester szerint azonban e téren hamarosan jelentős változások várhatók.

– Azt szoktam mondani, amikor megkérdezik, hol is van az a Majosháza, hogy Magyarország közepén, csak megfelelően kell meghúzni az ország átlóit. De komolyan azt gondolom, hogy minden kistelepülés első emberének így kellene gondolkodnia, mert ezek az apró falvak csak ebben a szellemben juthatnak előbbre.
A kizárólag matematikailag vitatható állítás igazolásaként Kis Gábor a felújított polgármesteri hivatalba invitál, amely igazából még nincs belakva, és minden szegletében egészségesen friss festékszagot áraszt. S miközben végignézzük a tavalyi falunapon készült légi felvételeket, megtudjuk, hogy átló ide, átló oda, azért Majosházán is akadnak gondok.
– Igazából a föld a mi bajunk. No nem a minősége, mert a határban 34 aranykoronás területeken is folyik a gazdálkodás, hanem ami odalent van. Majosházánál található az a képzeletbeli határvonal, amelytől délebbre már nem lelhető sóder, nálunk viszont bőséges a tartalék. A sóderbányákat üzemeltető vállalkozók meg terjeszkednének, hiszen az ebből a térségből származó sóderral látják el teljes Dél-Magyarországot. A bányatörvény pedig az ő jogaikat a földművelők jogainak elébe helyezi, s a lakosság attól tart, hogy ami ma még csak kutatás, holnapra teljes gőzzel folyó kitermeléssé válik. Akkor pedig Majosháza környéke a 34 aranykoronás földekkel együtt olyan meddőhányókkal meg bányatavakkal szaggatott holdbéli táj lesz, mint amit láthattak az 51-es út mellett balra, ahogy jöttek a főváros felől.
Megcsörren a polgármester mobilja, jelzik, hogy megérkezett a budapesti vendég, kezdődhet a szeptember elsejei összejövetel lent, a Duna partján. De nem egyből odamegyünk, előbb teszünk egy kört a faluban, hogy a levegőből lefényképezett épületeket, a református általános iskola új szárnyát, és a tavaly Majosházára települt, a falu költségvetését évi harmincmillió forinttal gyarapító modern betonüzemet földi valójában is megtekintsük. Majd a szintén újonnan épült folyóparti szabadidőpark mellett elkanyarodva megérkezünk az ünnepségnek helyet adó ház udvarára.
A budapesti vendég, Sebeők János már itt van, s Kis Gábort meglátva int, hogy az egybegyűltek kövessék őt a gyönyörű nádassal övezett, a rendkívüli vízállás miatt azonban szárazon kallódó csónakokhoz, mert a nevezetes nap alkalmából illő helyszínen szeretne megemlékezni. Buzdításkén még az a szóvicc is elhangzik, hogy a rengeteg hordószónok után ideje egy csónakszónoknak is megszólalnia.
– Márta, az utolsó vándorgalamb ezen a napon halt meg – kezdi visszaemlékezését Sebeők János, aztán megosztja hallgatóival a szomorú esemény hátterét is.
– A XIX. század első felében még hatmilliárd vándorgalamb röpködött Amerika egén. A század második felében azonban elkezdték irtani ezeket a madarakat, s a hadjárat oly sikeres volt, hogy 1914-re egyetlen élő példány maradt. Ő volt Márta, aki egy állatkertben 1914. szeptember 1-jén pusztult el. Úgy gondolom, hogy nekünk nemcsak Picasso békegalambjáról, hanem a természet e mártír békegalambjáról is meg kell emlékeznünk.
A megjelentek a csónak orrán álló írótól ezek után megtudják azt is, hogy 1989. szeptember 1-jén hirdette meg először, legyen ez a nap a kipusztult és veszélyeztetett állatfajok emléknapja. S most, 14 év elteltével itt, Majosházán jöhet létre a kipusztult és veszélyeztetett állatfajokra emlékeztető Dodó-park. A park a nagytestű, ám repülni nem tudó mauritiusi madárról, a dodóról kapta a nevét. Az utolsó dodót 1681-ben vadászták le.
A névadást követően felsétálunk a kertbe. Menet- közben Kis Gábor elmeséli, hogy a vízparti házzal nagy terveik vannak, mert szeretnék művészeti célokra felajánlani.
– Azt találtuk ki, hogy ezt a kis kuckót térítésmentesen felajánljuk azoknak az alkotóknak, akiket megihlet ez a gyönyörű környezet. S a vendéglátásért cserébe csupán azt kérjük tőlük, hogy amikor távoznak, egy kipusztult állatfajt mintázó szobrot hagyjanak hátra a Dodó-park számára.
A jövőbeni alkotóház mellett piciny gödör ásít, az emlékpark alapkövének nyughelye. De nem akármilyen alapkőről van szó, hiszen Sebeők János ötlete nyomán három, a Dunából származó öklömnyi kavics hivatott megörökíteni a nevezetes nap emlékét, illetve azt, hogy Majosháza nem akar a területén új sóderbányát.
A gödör elnyeli a köveket, s az ünneplő közönség a polgármester felszólítására a közeli vendéglátó-ipari helyiség felé veszi az irányt, hogy áldomást igyon a jeles esemény tiszteletére. De ez már egy másik, kevésbé szomorkás történet, amely arról szól, hogy milyen is egy kistelepülés jól működő közössége.