A finn paraszt nem ír pályázatot

A magyar tanyavilág Európában egyedülálló környezetvédelmi és gazdasági érték, amely el fog veszni a politika támogatása nélkül. A finnek ritkán lakott lappföldi településeik megmentéséhez már évekkel az uniós csatlakozás előtt elkészítették programjaikat, mi pedig a küszöbön állunk, s még mindig hiányzik a döntéshozói szándék – állítja Csatári Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia Alföldi Intézetének igazgatója.

A nagy változások idején rendre előkerül a tanyák kérdése, mert változó arányban ugyan, de a tanya valahogy mindig mindent túlélt: van valami különleges alkalmazkodóképessége az ott élőknek és ennek a településformának is. A hatvanas évek elején még kerek egymillió tanyalakó élt Magyarországon, ma körülbelül 247 ezren maradtak, és többségük ötven év feletti.
Csatári Bálint szerint mindenekelőtt az ország átalakításra váró mezőgazdaságát és vidékfejlesztését, valamint a természetvédelmi tevékenységet kellene az európai normákhoz igazítani, illetve az önmagunkkal szembeni követelményeket megfogalmazni. Finnországban is rengeteg szórványtelepülés volt, egy kicsit hasonlók a magyar tanyákhoz; a finneknek azonban már 1989-ben kész uniós programjaik voltak, holott csak 1995-ben csatlakoztak. Magyarország most áll a küszöbön, és az ilyen mélységű stratégiának, a helyi profi menedzsmentnek s a valódi programoknak alig van nyomuk.
Az unióban konkrét vidékfejlesztési célterületek vannak, amelyeket az érintett országok jelölnek ki, hogy a helyi adottságok figyelembevételével biztosíthassák a vidék fenntartható fejlődését. A finnek a négyzetkilométerenként kétfős sűrűségű lappföldi területeiket ilyenné minősítették, éppúgy, mint a svédek; Svédországban konkrét vidékmegújító programok sorozatát indították el, s a nemzeti vidékfejlesztési intézetet nem Stockholmban, hanem Östersundban állították fel, ami olyan, mintha ennek magyar megfelelője Mátészalkán vagy Makón lenne.
Ez egy hatvanfős modern intézet, odatelepültek a kutatók, a fejlesztők, a menedzserek, akik számítógépes rendszerük révén minden vidéki programot és pályázatot nyomon követhetnek. A mezőgazdasági iskolákban a fenntartható tájgazdálkodáshoz szükséges új ismereteket tanítják. Van egy Élj úgy, mint a nagymamád! nevű mozgalom, amely több száz éves, kihalt tanyákat hoz rendbe, hogy évente nyolcvan-száz fővárosi gyerek nyaralhasson ott. Fiatal vállalkozók is települnek az elnéptelenedő falvakba, így azok demográfiailag is megújulnak. Borokat készítenek erdei gyümölcsökből, mert náluk nem terem szőlő – és mindezt EU-támogatással. Nálunk is igen nagy európai kereslet volna például a mangalicákra, de csak néhány ökotanyán foglalkoznak vele.
A tudás jellege is változóban van. Először volt a generációkon átöröklődő tudás egészen 1950-ig. Nyugaton az ötvenes évektől beköszöntött az ipari típusú mezőgazdasági termeléshez szükséges tudás időszaka, de a nyolcvanas évek óta ez is lankad, és jön az „in situ” tudás, ami a „helyben keletkező” ötletekre épít. Csatári Bálint szerint nem szabad egységes programokban gondolkozni. Ki kellene alakítani több, a vidéki tájak karakterének, jellegének megfelelő, regionális szervezet- és intézményrendszert nálunk is, hogy e sokféleséget garantálhassuk. A finn paraszt nem ír pályázatot, ezt rábízza a vidékfejlesztési szakemberre, aki megírja helyette.
– A télen voltam Helvécián, egy tipikus tanyás faluban, falufórumon. Professzor úr, mondja az egyik gazda, mi lesz, ha majd a műholdról fogják figyelni, hogy bevetettem-e a szóját a pályázatnak megfelelően? Miért, mondom, bevetette? Be. Akkor meg mi a probléma? A másik azt mondja, ő foglalkozna szürke marhával, de nehéz szerezni a génbankból. Magyarországról a középkorban annyi szürke marhát hajtottak el, hogy Kecskeméten csapkodták az utolsónak a farát, s Bécsben volt a gulya eleje. Ma, ha „belelendülnénk”, annyi biomarhát adhatnánk Európába, hogy lesöpörnénk mindenkit.
Amikor legutóbb az Országgyűlésben felmerült, hogy tanyatörvényt kellene hozni, csak a szakbizottságban tudták napirendre tűzni, s még utána is voltak olyan hangok, hogy „ne nagyon népszerűsítsük a tanyát, mert akkor többen akarnak majd kiköltözni”. Ez egy körülbelül kétszázötven éves averzió e településformával szemben. A tanyát a történelem során szinte sohasem szerette a hatalom, mert nehezen ellenőrizhető. Mégis, amikor a Monarchia védett piacán megkezdődött a tanyák aranykora, egy hatalmas „agrárbumm”, a szabad szellemű paraszt-polgári mezővárosokból megindult a kirajzás, s a magyar tanya egyfajta gazdasági-társadalmi egységgé vált. Az első világháború után Klebelsberg Kunó a tanyai iskolák építésével akarta „felemelni az Alföldet” – sikerrel. A második világháború után a földosztással további nyolcvanezer tanya keletkezett, s a fejlődés tartott egész a kollektivizálás első hullámáig, amikor megkezdődött a pusztulás folyamata.
A magyar tanyarendszer egészen sajátos, nincs párja Európában. Agrártörténeti, építészeti, tájhasználati, ökológiai, nemzeti érték. A szerencsésebb múltú országokban, ahol rendelkeznek valamilyen különleges településformával, a társadalom számára nem kérdéses, hogy megőrzésre méltónak tekinti-e azt. Nálunk ritka még az ilyen pozitív hozzáállás, nemcsak a politikusok, de az önkormányzati funkcionáriusok közt is. Pedig nem mindegy, hogy dallasi rancheket építünk-e a régi tanyák közé, vagy követjük a hagyományt. Nem mindegy, hogy az egykori tanyaövezeteit fejleszti-e egy volt mezőváros, vagy csápszerűen terjeszkedni akar, függetlenül attól, hogy a külterületek beépítésével súlyos környezeti károkat okoz.
Amikor a tanya igazán virágzott, kivirágzott a gazdálkodása s a piaca is. Kisvasutak épültek, és sajátos tanyai társadalom jött létre. Most ismét fontossá vált a tanya ökológiailag, a gazdálkodása részben újra aktiválható, településszerkezeti tekintetben is nagyon érdekes lett, mert megindult a kivándorlás a városokból.
Mezőgazdasági termelési alapú megújulásra a tanyáknak körülbelül az egyharmada lehet képes. Bár öregszik a populáció, a legutóbbi felmérésünk során a megkérdezettek hetven százaléka azt mondta, nem költözne el. Különben az előző évtizedben érzékelhetően lelassult a tanyák kiürülése, sőt a városok közelében még nőtt is a tanyai lakosság lélekszáma. Új funkciók bukkantak fel. Ilyen a lakótanya, amikor rendben tartják a tanyát a városból kihúzódó emberek; olykor nádfedele van, de modern, csempés a fürdőszobája.
Megjelentek az idegenforgalmi típusú tanyák is, ahol az egykori pusztai életet mutatják be a külföldieknek. Bár ez sokak szerint álromantikus, Csatári Bálint úgy látja: nem kell miatta szégyenkezni. Kerekegyháza környékén például csaknem féltucatnyi idegenforgalmi tanya található, amelyeken kétszázezer ember fordul meg évente. A friss zöldséget, a tojást, a húst, a tejterméket, amit ez a „tátogató tömeg” elfogyaszt, a környékbeli tanyákon termelik, s ez tisztes hasznot jelent. A Nyugatról jött ember itt találkozik először sztyeppjellegű tájjal és a nomád állattartás emlékeivel. Ez is fontos része a magyar kulturális örökségnek.
Angliában és Franciaországban a hatvanas években kezdtek gondolkozni a vidék fejlesztésén. A külterületeket csatornázták, villamosították, az infrastruktúrát felemelték a kisvárosi átlag szintjére. Aztán jelentek meg az úgynevezett posztmateriális szempontok, azaz a vidék egyedi táji, természeti, pihenési értékei mint különleges fejlesztő tényezők.
– Mi még messze vagyunk attól, hogy egyszerűen azt mondhassuk valamire: szép, ezért megtartjuk. Pedig egy idő után az urbánus ember is rájön, hogy nagyon hiányzik az életéből valami, amit csak a tanyás vidéken találhat meg. Ha a Lajtán átlépünk, látjuk, hogy az összes árokpartot lekaszálják, mert meg akarják őrizni a rendezettséget, a vidék vonzerejét.
Amikor „kitört” a rendszerváltozás, megjelentek ugyan a vidékfejlesztési szakemberek, de máig kevés van belőlük. Egy északi dán vagy svéd gazdát tíz-tizenkét ember „szolgál ki”, hogy folytassa a termelést – itt talán ezer gazdára akad egy falugazdász.
Csak néhány aktív kutató dolgozik például a magyar vidék vizsgálatán. Az unióban ezer aktív keresőre átlagosan 7,2 diplomás kutató-, illetve fejlesztőmenedzser jut. Finnországban, Írországban ez a szám tizenhárom-tizennégy, Magyarországon 3,2. Így nehéz megfelelő mennyiségű tudományos eredményt felmutatni.
Egyébként a Regionális Kutatások Központja eddig mindegyik kormánytól kapott megbízásokat. A tudományos kutatás mégsem igazán lobbiképes. Más a tudomány és a politika megismerési rendszere. Azonkívül a politika egyelőre nem képes létrehozni magától független szakmai szervezeteket, és a vidékfejlesztési intézmények vezetőit is kurzusonként váltogatja.
– Előfordul, hogy „kopogtat a politika”: gyorsan mondjuk meg, hogy most mit kell csinálni, teszem azt, az aprófalvakkal. Bocsánat, ez nem így működik! A jó válaszokhoz alaposan kutatni kell, ahhoz meg időre van szükség. Nem tudom megmondani, mit csináljanak, mert az ezerkétszáz aprófalu komoly, kérdőíves helyszíni vizsgálata a mai napig nem történt meg. Két-három év? Innentől a politikát sajnos nem nagyon érdekli, dönt a saját szabályai szerint.
Sajnos csökkent a politika „valódi” kíváncsisága is az új folyamatok kutatása iránt, mert önmaga körül forog, és kizárólag rövid időszakokban tud gondolkodni. Pedig az európai vidékkutatási és -fejlesztési gyakorlat szorosan összekapcsolódva ér el sikereket.