A hatalom monológja

Az erdélyi magyar közéletben az eltelt csaknem másfél évtizedben jelentősen leértékelődött a racionális érvelés politikai szerepe. Ennek részben oka a nyelvpolitikai küzdelem, de szerepet játszik az is, hogy a hatalmat gyakorló RMDSZ-vezetők felismerték: a politikai ellenfél mondanivalójára nem kell feltétlenül érdemben reflektálni, sokkal hatékonyabb lehet annak megbélyegzése és figyelmen kívül hagyása párhuzamosan, a saját politikai üzenet ismételgetésével.
Érdekes, hogy a hatalom monologizálási hajlandóságára először 1992 késő őszén mutatott rá egy balliberális sajtókommandóként működő értelmiségi csoport, amely megtámadta az RMDSZ elvi egységét végre-valahára megteremtő kolozsvári nyilatkozat kezdeményezőit, s a szövetség történetében példátlan elvi egységben megszavazott autonómianyilatkozatot társadalmi vitára kívánta bocsátani. Akkoron az autonomisták által képviselt hatalom monologizálásáról beszélni többszörösen is téves volt. Egyrészt a hatalom nem az ő kezükben volt, hiszen az elnöki posztot Domokos Géza töltötte be és nem Tőkés László vagy Szőcs Géza, másrészt pedig akkortájt szó sem volt monológról. Épp ellenkezőleg: akkoriban még volt súlya a formális logikára épülő érvelésnek. Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy az RMDSZ autonómiaigényét első ízben artikuláló kolozsvári nyilatkozat – amelyet 1996-ban az RMDSZ vezetése talonba tett, s amely tizedik évfordulójának még a megünneplését is szabotálni igyekezett egy ellenrendezvénnyel – egyáltalán elfogadást nyerhetett.
Ugyanígy belső vita s nem kizárólag a csoport hovatartozása döntötte el egy évvel később a szövetségi képviselők tanácsán a Neptun-ügyet is. Mint az emlékezetes, 1993-ban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselő a szövetség legitim szerveinek szövetségi elnöki, ügyvezető elnökségi, szövetségi képviselők tanácsi felhatalmazása nélkül vett részt az Iliescu-féle, nyíltan magyarellenes román hatalommal folytatott tárgyalássorozaton, amelynek célja a román kisebbségpolitika nyugati népszerűsítése és legitimálása volt Románia Európa tanácsi felvétele előtt. A szövetség tiszteletbeli elnöke, miután az RMDSZ illetékes fórumán, a szövetségi képviselők tanácsán ismételten hiába kérte a kérdés napirendre tűzését és megtárgyalását, A hatalom uszályában című esszéjével a nyilvánossághoz fordult. A cikket hosszas sajtópolémia, majd egy, az ügyet lezáró s a különutasokat elítélő szövetségi képviselők tanácsi határozat követte. A neptunista azóta a (többségi) hatalom által orientált, elvtelen, önfeladó politika szinonimája az erdélyi közéletben. Ez azért is bizton állítható, mert dacára, hogy a labanc vonal már akkor többséggel bírt a tanácsban, megszülethetett a határozott hangú elítélő szövetségi képviselők tanácsi nyilatkozat.
Ugyanez mondható el a Nagy Benedek-ügyről is. Emlékeztetőül: Nagy Benedek képviselő az 1994. december 20-án megtartott RMDSZ-frakcióülésen egy Tőkés Lászlót gyalázó röpiratot osztott szét képviselő-kollégái között, amelyben az RMDSZ tiszteletbeli elnökét „a Gonosz rabjának”, „gátlástalan puhánynak” bélyegezte, aki „fülelő lelkiismerettel” „szolgálja” embertársait. (Az akciónak ürügyül az szolgált, hogy a Kossuth rádió – példátlan hamisítással – azt adta Tőkés László szájába, hogy együttműködött volna a Securitatéval. E képtelenséget úgyszólván senki nem vette komolyan, vélhetőleg maga Nagy Benedek sem, aki csak kapott az alkalmon, hogy nekitámadhasson a tiszteletbeli elnöknek.) Tokay György frakcióvezető letiltotta az ügy azonnali megvitatását, megakadályozva ily módon az azonnali testületi elhatárolódást, vagyis a Nagy Benedek-féle politikai pokolgép azonnali hatástalanítását. A röpirat eljutott a sajtóhoz és a tiszteletbeli elnökhöz, aki a nyilvánossághoz fordult. Nyilatkozatok és cikkek követték egymást. 1994. december 30-án 14 képviselő, egy szenátor, két ügyvezető alelnök, több területi elnök, 29 RMDSZ-tisztségviselő levélben kérte fel Markó Béla elnököt az azonnali állásfoglalásra, aki erre nem volt hajlandó, hanem az RMDSZ válságstábját hívta össze január elején, engedve a további rágalmazásoknak. Az ügyet végül egy szövetségi képviselők tanácsi döntés, majd egy kongresszusi határozat zárta le. (Mindkettő elítélte Nagy Benedeket, de míg az első kizárta a képviselőt a szövetségből, a második csak a tanácsi tagságát vonta meg.) E konfliktusban is szerepe volt még racionális érvelésnek, a képviselői tanács titkos szavazással meggyőző többséggel erősítette meg az etikai bizottság határozati javaslatát, amely Nagy Benedek kizárását kezdeményezte.
A fordulópont Borbély Imre Markó Bélához címzett nyílt levele volt. A Hargita megyei képviselő 1995 tavaszán nyílt levélben lokalizálta Markó Béla felelősségét az autonómiastatútumok elkészítésének indokolatlan halogatásában, az erdélyi magyar nemzeti kataszter s a belső választások obstruálásában. Markó Béla a konkrét és tényszerű bírálatra semmit nem válaszolt, kitért a polémia elől, s azzal védekezett, hogy a román politikum össztüze alatt áll ő és az általa vezetett szervezet. Ezzel vette kezdetét az a kommunikációs kurzus, amely mindmáig tart. A technika alkalmazását az is indokolttá teheti Markóéknak, hogy ésszerű érveléssel igazolni a mai RMDSZ-politikát lehetetlen. Hisz ha más nem is, de a 2002-es népszámlálás világos mérleget vont: tíz év markói politika – kétszázezres lélekszámveszteség. A nemzeti értékrend koordináta-rendszerén belül nincs ésszerű magyarázat arra, hogy ilyen körülmények között még Románia végleges integrációja előtt az RMDSZ miért nem igyekszik elérni az erdélyi magyarság problémáinak nemzetközi napirendre tűzését. Nincs ésszerű magyarázat arra, miért kellett 2000-ben az önkormányzati választáson hatalmas erőket arra koncentrálni, hogy ne Szász Jenő legyen a polgármester a színmagyar Székelyudvarhelyen. Nincs ésszerű magyarázat a marosvásárhelyi polgármesteri szék feladására. Nincs ésszerű magyarázat arra, hogy az RMDSZ képviselői Erdély elcsatolására koccintanak a román nemzeti ünnepen.
Nem csoda, hogy – a legjobb védekezés a támadás elv alapján – az RMDSZ-vezetés kommunikációs paneljei 1996 óta arra épülnek, hogy a másik tábornak nincsenek politikai elképzelései, nincs programja, a jelenlegi hivatalos politikának nincs alternatívája, a másik tábor csak a hatalmat akarja. Mondják mindezt azok, akiknek egyetlen cselekvési motivációjuk a hatalomból való részesedés, akik feladták az RMDSZ mindmáig érvényes autonómiaprogramját, akik tekintélyelvű párttá alakították a nemzeti önkormányzat elveire épülő szövetséget. Ezzel a Markó-féle vezetés a lehető legdestruktívabb taktikát választotta: megszüntette nemcsak a közös cselekvésnek, de az érdemi kommunikációnak az esélyét is. Tulajdonképpen választás elé állította az RMDSZ elvhű részét. Vagy beállnak a sorba, s maguk is vállalják a hivatalos szólamok imamalomszerű ismételgetését s a képviselt közösség módszeres félrevezetését, vagy politikai páriákként vegetálnak a szervezet perifériáján. E megalázó szerepet egyre kevesebben hajlandók elfogadni. A Reform Tömörülés platformkénti önfelosztása is erre vezethető vissza. E radikális lépés oka nem az volt, hogy a platformon belül megjelent egy RMDSZ-en kívüli stratégiát hirdető székelyföldi szárny, és belső válság fenyegetett, hanem az, hogy a platformok közötti politikai kompetíció kizárásával a 2003-as kongresszus megszüntette a platformok létértelmét, s hogy az RMDSZ-en belül ellehetetlenült az elvhű, demokratikus elkötelezettségű oldal. Szatmárnémetiből egyenes út vezetett az erdélyi magyar közösség legjobb erőinek RMDSZ-en kívüli megszerveződéséhez. Az RMDSZ-től független Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megteremtette a közösségi ébredés esélyét. S ez az, amit önnön tunyaságunk késleltethet ugyan, de a markói monológ már bizton nem tud megakadályozni.

A szerző politológus