A hidegháború vége

Tavaly novemberben, a NATO prágai csúcstalálkozóján – kezükben a friss meghívóval – a balti országok de facto a szövetség tagjaivá váltak. Jogi értelemben jövőre történik meg a csatlakozás, amelyre Észtország, Lettország és Litvánia nemzetközi értékelések szerint korlátozott erejéhez és lehetőségéhez mérten jól felkészült.

A baltiak csatlakozásával egy történelminek nevezhető, másfél évtizedes folyamat ér véget, mely során elsőként csatlakoznak a Szovjetunió volt tagállamai a Nyugat elsődleges védelmi szervezetéhez – négy másik kelet-közép-európai országgal együtt. A hidegháború egyik fontos hadszínteréből a nemzetközi együttműködés egyik reménykeltően fejlődő térsége lett, ugyanakkor éppen ez a tény vet fel súlyos kérdéseket a baltiak NATO-tagságával s annak katonai racionalitásával kapcsolatban. A térség geostratégiai jelentősége ugyanis látványos csökkenésen ment keresztül, amit az utóbbi évek, a 2001. szeptember 11-ét követő világ folyamatai is igazoltak. A hangsúly a Közel-Keletre és Közép-Ázsiára – s ezzel összefüggésben Délkelet-Európára – tevődött, olyannyira, hogy a hagyományos feladatok megszűnése a baltiak törekvéseinek célját, a NATO-t is identitási válságba sodorta, kétségbeesett reformintézkedéseket kiváltva. A válság a NATO eredeti és az első bővítési körben felvett tagjait is többszörös válaszút elé állítja, ám a baltiakra, ha lehet, még nagyobb nyomás nehezedik. A többi csatlakozó kelet-közép-európai országgal szemben semmilyen védelmi struktúrát sem örököltek, s épp ezért védelmi identitásukat is csak a nemzeti tudat részeként tudják definiálni, vagyis az Oroszországtól való függetlenség biztosításaként. Ez a szempont azonban a klasszikus területvédelmi gondolkodást helyezi előtérbe éppen akkor, amikor – nem kis részben az Egyesült Államok nyomására – a NATO az expedíciós műveletek irányába alakítja képességeit.
További nehézséget jelent, hogy a kis lélekszámú balti nemzetek védelmi költségvetése abszolút értelemben alacsony, amely rendkívül megnehezíti az elvárt erők felállítását, felfegyverzését. Ezen az a tény sem változtatott, hogy a felkészülést célzó szisztematikus tagsági akcióterv végrehajtásával párhuzamosan mindhárom országban a védelmi költségvetés GDP-arányos részesedését 2 százalékra emelik 2004-ig.
Az amerikai védelmi tárca számára előrejelzéseket, elemzéseket készítő Rand Corporation egyik igazgatója egy áprilisi szenátusi bizottsági meghallgatáson az aprócska költségvetésekre célzott, amikor jelképesnek nevezte a baltiak hozzájárulását a nemzetközi missziókhoz. Előadásában – melyben Washington számára fontosnak nevezte a NATO bővítését – nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Észtország és Litvánia speciális erőkkel képviseltetik magukat Afganisztánban és Irakban, továbbá azt a tényt, hogy a kis költségvetésű országok fegyvernemi specializációs törekvései alapján a baltiak kiemelten fejlesztik egyes katonai képességeiket. Többek között a tengeri aknakeresés és -mentesítés, illetve a vegyi és biológiai fegyverek elleni védekezés tárgyában kívánnak előrelépni. Kérdéses, hogy a várható nemzetközi feladatok végrehajtásában nyújthat-e némi segítséget a korábban önvédelmi célokra beszerzett fegyverzet (például amerikai páncéltörő és légvédelmi rakéták), melyek nem éppen illeszkednek ebbe a profilba.
A Rand jelentése a katonai kérdések mellett két politikai-társadalmi kérdést is felvet, melyek – amerikai szemszögből megnyugtató – rendezését szorgalmazza. Az egyik a balti országokban élő – a lakosság közel felét kitevő – orosz kisebbség helyzetének normalizálása. A másik a világháború alatt elhurcolt zsidók kárpótlásának kérdése, illetve az egykori náci kollaboránsokkal szemben történő szigorúbb fellépés.
A csatlakozási folyamat tényezőiből elemzők mindenesetre kiemelik – főként a NATO jövőjét, hitelének továbbéltethetőségét övező bizonytalanság tükrében –, hogy Észtország, Lettország és Litvánia polgárai számára most és a belátható jövőben a biztonságérzet lesz a legfontosabb a szövetségesi tagság áldásai közül. Akárhogy is alakul a szervezet jövője, az országok múltját tekintve önmagában ez is óriási előrelépésnek számít.