A Baross utcai görög székház próbatermében akkora hangzavar fogad minket, mintha egy valóságos görögországi kiskocsmába tévedtünk volna. Belépve látjuk, négy pár gyakorolja a szombati tánckoreográfiát. Hatvan év körüli emberek, akik valahol Görögországban látták meg a napvilágot, hogy aztán gyerekfejjel meneküljenek polgárháború dúlta hazájukból. Amikor a görögországi baloldal totális veresége után százhúszezren megindultak az északi határok felé, még kevesek fejében fordult meg a gondolat, hogy e lerongyolódott embertömeg jó része már magyar, vagy más kelet-európai útlevéllel a zsebében tér csak vissza hazájába. A magyarországi emigráció szociológiai összefüggéseit kutató Szidiropulosz Archimédesz maga is e sajátos emigráció tagja. Kisgyermekként került el családjától, első biztos emlékei már a kastélyokból átalakított gyermekotthonokhoz kötődnek. „Hogy milyen körülmények között kerültem el az otthonomból, hogyan jutottam el Albániába és onnan Magyarországra? Ezt máig sem tudom.” A beszámolókban sokszor tűnik fel e különös kijelentés. A gyerekek kivándorlását vagy pontosabban fogalmazva kivándoroltatását a polgárháború legcinikusabb eseményeként tartják számon a történészek. A baloldali Demokratikus Hadsereg és Frideriki királyné katonái egymásra licitálva „mentették” a gyermekeket a frontvonalból. Azt azonban senki sem közölte a szülőkkel, hogy fiaikat, lányaikat nem egy-két hónapra, hanem évtizedekre kívánják gondjaikba venni a megmentők. „Az is előfordult, hogy a testvérek közül az egyik a népi demokráciák gyermekotthonaiba, a másik a királyné által alapított internátusokba került.” A kelet-európai államokban szétszóródott családi kötelékeket csak évekkel később, a Vöröskereszt hathatós közreműködésével sikerült úgy-ahogy helyreállítani.
Akkoriban Budapesten már javában folyt az élet a „Dohánygyárban”, amelyet még azok az öregebb görögök is csak így emlegettek, akiknek egyébként fogalmuk sem volt, tulajdonképpen mit is jelent ez a szó. A fiatalabbak azonban hamar megtanulták a befogadó ország nyelvét, sőt, ahogy az egyik, ma már nagyapa táncos meséli, a környék magyar gyerekei is könnyedén elsajátították a legalapvetőbb „minimál görögöt”. Az idegenbe szakadt, hontalanná váltak számára, akik közül sokaknak emlékei sem lehettek szüleik otthonáról, a „Dohánygyár” vált az egyetlen megfogható Görögországgá, amolyan északra szakadt görög szigetecskévé. A sajátos, zárt világban a legkülönfélébb falusi környezetből jött családok lassanként összecsiszolódtak, otthoni emlékeikből létrehoztak egy csak rájuk jellemző magyarországi görög kultúrát. Ipiroszi klarinétost, krétai zenész kísért, az otthoni tánclépésmozaikokból saját táncok születtek, saját írókat mondhat magáénak e kicsiny közösség. „A magyarországi görögség különbözik az anyaországitól, még ha néhány nemzedéknyi is a különélés. Értékeket hozott létre, amelyeket meg kell őriznünk” – vallja Ziku Evantia, a szombati ünnepség egyik főszervezője, a józsefvárosi kisebbségi önkormányzat képviselője. A Baross utcai próbák is a lassacskán feledésbe merült egykori dohánygyári folklór felidézését szolgálják. A kőbányai út persze messze nem csupán a közös táncházakról és énekelgetésről szólt. „A Dohánygyárral a görög kommunista vezetés tulajdonképpen a totális ellenőrzését kívánta fenntartani az emigráció fölött. Ilyen zárt rendszerben a politikai elhajlásnak még a veszélye is azonnal kiderült.” – meséli Archimédesz, a már idézett Itthaka partjai című könyv szerzője. A kommunista párt retorikájában persze nem szerepelt az ellenőrzés szó, számukra a sok viszontagságot átélt partizán sors folytonosságát jelentették a komfort nélküli, de igen tisztán tartott szükséglakások, ahol egy-egy szobában laktak a hat-nyolc tagú családok. Természetesen a vezetés úgy vélte, nem töri meg forradalmi lelkesedését a kényelem, és polgári otthonaikból csak a forradalmi gyűlések idejére látogattak ki a Dohánygyárba. Ahogyan a hidegháború örökké harcra kész hangulata oldódni kezdett, a magyarországi görögök gettószerű elkülönítése is lassacskán értelmét vesztette. Közben persze az is világossá vált, hogy a menekültsors nem hónapokat, hanem évtizedeket jelent. A Dohánygyár lakói a hatvanas években felhúzott budapesti lakótelepeken kaptak lakásokat. A második, harmadik generáció már jobban beszél magyarul, mint görögül. Nem csoda, hogy az évtizedekig itt élő, netán itt is született nemzedék nem hamarkodta el a görögországi katonai diktatúra bukását követő visszatelepedési lehetőséget, és csak a nyolcvanas évektől beszélhetünk nagy arányú hazaköltözésről. Ennek ellenére számuk lényegesen nem változott. 1974-ben egész Magyarország területén 4200 görögöt írtak össze, a legutóbbi népszámlálás is 5000 körüli adatot tartalmaz. Mindez a magyar viszonyokba való beilleszkedés sikeres voltát mutatja, hiszen például a Szovjetunióból a szó szoros értelmében „visszamenekültek” az emigránsok. A huszonötezret is megközelítő ottani közösség 1978-ra kétezer főre csökkent. A hazai görögség a rendszerváltás forgatagában is megtalálta a számítását. Elsősorban az 1993-as nemzeti kisebbségekről szóló törvénynek köszönhetően megteremthette azokat a közösségi intézményeket, amelyek segítségével megőrizhet identitását. A gazdasági nyitás is kedvezett a diaszpórának, hiszen nyelvi, kulturális örökségük közvetítő szerephez juttatja őket Magyarország és Görögország között. A budapesti görög tavernák, utazási irodák jó része „kisebbségi görög” vállalkozás. A dohánygyári évtized szigorú elkülönülése már a múlté, s vele együtt a szigetszerű görögségtudat is eltűnt. A mai beszélgetések közben Görögország már kinti világként szerepel, még ha nosztalgikus felhangokkal is, akárcsak a Dohánygyár.
origo.hu
Rokonok és barátnők szólaltak meg a vajtai tragédia után – barátnők szenvedtek balesetet
