A műkincsekkel kapcsolatos bűncselekmények számának növekedése természetesen nem magyar sajátosság. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy innen tűntek el a legértékesebb műalkotások – ha csak fény nem derül végre az évtizedek óta húzódó ügyre, a Seuso-kincsek rejtélyére. Az igazán nagy szenzációk többsége külföldi városok nagy múzeumaihoz, remekműveihez kötődik. Majdnem száz éve történt, hogy a párizsi Louvre-ban egy olasz férfiú nemes egyszerűséggel leakasztotta a falról a Mona Lisát, s nemzeti büszkeséggel eltelve kisétált vele a múzeumból, hogy csak évek múlva térjen vissza az alkotás a Szajna-parti falak közé. Palermóban évtizedek óta várja az egyik templomban egy díszes keret, hogy Caravaggio egyik vászna végre fölbukkanjon, s visszakerüljön a helyére. A legújabb szenzáció pedig Bécshez, a Kunsthistorisches Museumhoz kötődik, ahonnan május 11-én éjjel 1 óra 59 perckor eltűnt az egyetemes művészet egyik legértékesebb emléke, az olasz Benvenuto Cellini ötvenmillió eurót érő sótartója, az aranyból készült, igazgyöngyökkel, drágakövekkel díszített Saliera. Pontosan lehet tudni, mikor történt a bűncselekmény, hiszen csak ötvenhárom másodpercre kapcsolták ki a riasztót azon az éjszakán, amely egyébként éppen a művészetek, pontosabban a zene hosszú éjszakája volt a császárvárosban. Az időzítés, a végrehajtás profi munkára, hosszú ideje tervezett, tökéletes munkamegosztáson alapuló akcióra utal.
A múzeum körüli állványzaton jutott be a tettes a múzeumba – ugyanúgy, ahogyan egykor Budapesten, a Szépművészeti Múzeumba is behatoltak a műkincsrablók, amikor is az itáliai reneszánsz kiemelkedő mesterei, közöttük Raffaello alkotásait vitték el. Éppen húsz éve történt ez az eset.
Ahogyan a számok mutatják, naponta több műkincset lopnak, rabolnak el az országban, s a kisstílű bűnözők mellett egyre több a profi, a szakember, sőt, a „szakszervezet”. Azaz: van, aki megrendeli, a másik földeríti a terepet, a harmadik végrehajtja a bűncselekményt, van, aki falaz közben, megint más, aki orgazdához viszi, van, aki továbbadja, esetleg külföldre csempészi a rabolt műkincset.
A legutóbbi szenzációt az a betörés jelentette, amely a szentendrei Czóbel Múzeumban történt. Április 24-én hajnali két óra tájban a múzeum egyik ablakrácsát lecsavarozva, a gitt lekaparása után helyéről az ablaküveget kiemelve jutottak be a tettesek a kiállítóterembe, ahonnan elvitték Czóbel Béla négy olajfestményét, az Ülő fiút, a Kalapos nőt, a Pihenő nőt és a Madame Daudet-t. A riasztórendszer jelzett, ám nem a helyszínen, mert a korábbi riasztások esetén percekig tartott a berendezés hatástalanítása, ezért a csengőt kikötötték. A riasztó telefonon jelezte az őrnek a betörést, a riasztó kikapcsolásáig azonban azon a vonalon nem lehetett telefonálni. Az őrnek tehát – aki egyébként összesen hét múzeumra ügyelt – át kellett mennie a Czóbel Múzeumhoz, kikapcsolnia a riasztót, majd őrhelyére visszatérve hívhatta csak a gondnokot, az előírás szerint, a rendőrség így csak a riasztás után egy órával érkezett a helyszínre.
Állatorvosi lóként szemléltethető ezen az eseten a magyar múzeumok műtárgyvédelemmel kapcsolatos sok-sok gondja-baja. A betörés után voltak szkeptikus vélemények, hogy a tetteseket nem kapják el, az először 120, később 90 millió forintra értékelt négy mű nem kerül elő. A kétkedőknek mégsem lett igazuk, hiszen nemrégiben egy óbudai lakásban megtalálták a műveket, s vannak már gyanúsítottak is. Mint Vukán Béla alezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatósága műtárgyvédelmi alosztályának vezetője fogalmaz, a helyi és az országos rendőri szervek összehangolt munkájának volt köszönhető, hogy augusztus 1-jén rábukkantak a szakszerűen becsomagolt festményekre. Az még nem ismert, hogy mi volt a tettesek további célja, de valószínűleg hamarosan kiderül, hiszen egyikük ellen előzetes letartóztatás mellett folyik az eljárás, másikuk szabadlábon van, harmadik társuk ellen pedig nemzetközi körözést adtak ki.
Hasonló szenzációt jelentett – és némileg hosszabb, féléves nyomozás után kerültek elő a művek – a tavaly nyári festményrablás a Kiscelli Múzeumból. A tettesek a szentendreiekhez hasonlóan inkább csak félprofiknak nevezhetők, hiszen az, aki a főbejárati vaskapu lakatjának levágása után bemászott az épületbe, s kiadta a négy értékes festményt a társainak (mintegy százmillió forintot értek azok is), képzett alpinista volt ugyan, a riasztóberendezéssel azonban nem igazán számolt. A riasztó jelzett, így a betörő menekülni kényszerült, s a kötélről leesve megsérült. A BRFK nyomozói a közeli erdőben fogták el a bűncselekményt követő napon. Előzetes letartóztatásba helyezték, s kapcsolatrendszerének ellenőrzése közben a lopásban segédkező két társ mellett az orgazdát is elfogták.
Banda alakult az elmúlt években Nyugat-Magyarországon a templomok kifosztására. A Zala megyei rendőrség által fölszámolt bűnszövetkezet tagjai több mint harminc templomba törtek be, mintegy 150 millió forint értékű műtárgyat loptak el. A söjtöri templom Mária-oltáráról és a szószékről például angyalszobrokat, a sekrestyéből misézőkelyhet vittek el, a novai templomban tizenegy barokk angyalszobornak kelt lába, Kehidakustányból Dávid és Salamon király faszobrát rabolták el, de nem kímélték az oltáriszentség-tartót sem. Orgazda irányította a rablásokat, aki azután külföldi megrendelőkhöz csempészte ki a művek nagy részét. Az a megrendelő viszont, aki egy magánlakás műkincseinek ellopását kezdeményezhette az elmúlt év végén, minden bizonnyal magyar volt. A károsult, Knoll József orvos professzor, régi, kiváló műgyűjtő úgy vélte, hogy megbízásból válogattak nagy értékű műtárgyai között, azaz jól ismerhette a gyűjteményt, aki Kondor Béla, Egry József, Czóbel Béla, Ámos Imre, Anna Margit, Márffy Ödön összesen mintegy négyszázmillió forintot érő műveit kiszemelte.
Hogyan, mikor szaporodott meg a műkincsekkel kapcsolatos vagyon elleni bűncselekmények száma? Vukán Béla alezredes szerint e folyamat követte azokat a változásokat, amelyek a legális műkereskedelemben lejátszódtak. A kilencvenes évek eleje óta kialakult a nyitott, sokszínű műtárgypiac, a galériák, aukciós házak hálózata, amelyek egyre nagyobb kínálattal reagáltak arra, hogy nőtt a fizetőképes kereslet. Még inkább a középpontba kerültek a műtárgyak azokban az években, amikor a forint erősen inflálódott, így érdemes volt befektetési célból is vásárolni.
Jó évtized alatt mintegy hússzorosára nőtt a legális műtárgypiac, ezzel párhuzamosan élénkült meg az illegális kereskedés is, a csillagászati árak meglódították a bűnözők fantáziáját. A határok nyitottabbá válásával meggyorsult a műtárgyak csempészése, nemzetközivé vált a bűnözésnek ez az ága is. A műkincsek általában keletről nyugat felé áramlanak, de az is előfordult már, hogy a franciaországi Poitiers Rodin-múzeumából ellopott tárgyakat hoztak magyar földre, hogy itt értékesítsék őket. A kilencvenes évek első felétől egyre gyakoribbá váltak a nagy érték eltulajdonításával járó bűnesetek. 1993 decemberében például a Zsidó Múzeumból tűnt el több milliárd forint értékű műtárgy – többségük a következő évben Romániában került meg. Két évvel később egy pilisborosjenői házból loptak el harmincmillió forint értékű festményt és szőnyeget. 1996 augusztusában a Győri Egyházmegyei Kincstárból kódexeket loptak el százmillió forint értékben, a tetteseket alig néhány hónappal később elfogták. Hiánytalanul kerültek meg azok a műkincsek, amelyeket 2001-ben Csók István festő örököseinek dunaszentgyörgyi házából loptak el, ugyanígy néhány hónap múlva meglett az a Zsolnay-kút is, amelyet a pécsi idegklinika udvaráról vittek el. Máig azonban nem került elő a vizsolyi Bibliának az a példánya, amelyet a vizsolyi református templomból loptak el 2002-ben, noha egy férfit a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanújával már az elmúlt év végén előzetes letartóztatásba helyeztek.
A szaporodó és egyre összetettebb elkövetői szervezetek által kivitelezett bűncselekmények hatására az Országos Rendőr-főkapitányságon belül 1998-ban alakult meg mai formájában a műkincsvédelmi alosztály, amelynek egyik fő feladata, hogy a rendőri szervezeten belül összehangolja az illegális műkincs-kereskedelemmel szembeni föllépést. Sok esetben ugyanis a bűnözők akkor sem árulják el, hová rejtették a műtárgyat, ha lebuktak, mert arra számítanak, hogy a börtönből kikerülve értékesítik azt. Sok tárgy így csak évekkel a nyomozás lezárása után kerül újra elő, azonosításuk, konkrét ügyekhez kötésük meghaladja a nem specializálódott rendőrök fölkészültségét, ismereteit. Márpedig egy-egy esetben gyorsan kell intézkedniük: a törvény szerint tizenkét óra áll a rendőrség rendelkezésére, hogy gyanús esetekben visszatartsa a műtárgyat, illetve azt, akinél találja.
A bűnüldözési szerveknél az akár egyetlen nagy szabadtéri múzeumnak is tekinthető Itáliában indult meg legkorábban a szakosodás, ott a csendőrségnél is működik külön műkincsvédelmi parancsnokság. Az olaszok példáját követi a többi nyugati ország is, a volt keleti tömbön belül pedig Csehországban épült ki legjobban a rendőrségi műkincsvédelem. Saját szoftvert hoztak létre, s ha onnan érkezik műtárgykörözés, akkor a magyar kollégák nemcsak szakszerű szöveges leírásra, hanem jó minőségű fotókra is támaszkodhatnak.
Mintha ott hamarabb rájöttek volna, mint Magyarországon, hogy a műkincstolvajok elleni eredményesebb munka legfontosabb feltételei közé tartozik a pontos adatbank létrehozása. Hónapokkal, évekkel egy-egy rablás után, fotó nélkül, vagy rossz minőségű felvételek, félreérthető megfogalmazások alapján ugyanis nehéz, szinte lehetetlen egy-egy műtárgy azonosítása. Éppen ezért véli úgy Vukán Béla, hogy legyen szó magángyűjteményről vagy önkormányzatiról, egyháziról, a műtárgy tulajdonosának pontos, fényképekkel kísért házi leltárral kell rendelkeznie. Ennek a leltárnak az elkészítésére biztatták a 2002-es Kriminálexpó látogatóit is az I. Műtárgyvédelmi konferencia rendezői a kiadott mintalapokkal, amelyek olyan szempontrendszer alapján készültek, ami alapján később egységes számítógépes nyilvántartás is létrehozható.
A magángyűjtőket természetesen nem értékeik nyilvánosságra hozatalára szeretnék biztatni. A leltár mindaddig titkos maradna – csak maga a gyűjtő ismeri –, míg esetleg baj nem történik. Ahogyan azonban a fizikai és elektronikus védőrendszer a betörések megakadályozásában, a pontos leltár a gyors földerítésben, s ami ezzel jár, a műtárgy megkerülésében segíthet. A rendőrségen belüli műtárgyvédelmi szoftver kifejlesztése pedig éppen azért tűnik halaszthatatlanul fontosnak – magyarázza Vukán Béla alezredes –, mert a nyomozás során így ki lehet zárni a szubjektív szempontokat. A számítógép kérdez, a kérdésekre válaszolni kell, pontos, félreérthetetlen kategóriákkal, s persze mindenekelőtt képekkel.
A szoftver, az egységes műtárgynyilvántartás, a közös fellépés azonban, akárhogyan is vesszük, legfeljebb a – reméljük, nem túl távoli – jövőt jelenti. A műkincsvédelmi alosztálynak és a különböző helyi vagy országos rendőri szerveknek azonban most kell sikeresen dolgozniuk, minél több ügyet eredményesen lezárniuk. Vannak ügyek, amelyek földerítésében ma is csak reménykedni lehet, mint például a hetvenes években elkövetett Mátyás-templomi betörés tetteseinek leleplezésében, a visegrádi, sárospataki műtárgyak hollétének kinyomozásában. Van azonban jó néhány ügy, amelyre elégedetten gondol vissza az alosztály vezetője. Például az erdélyi Rádos és Sövénység templomából ellopott táblaképek vagy a nógrádszakáli templomból eltulajdonított domborművek megkerülésére. Az utóbbi esetben a Nógrád és a Heves megyei rendőrökkel működtek együtt eredményesen a műtárgyvédelmi alosztály munkatársai, az előbbiben a romániai kollégákkal. Ugyancsak a különböző országok rendőrségei közötti együttműködés fontosságát jelzi a másik erdélyi műkincslopási eset a kilencvenes évek végén, amikor Romániából eltűnt, nagy értékű tárgyak kerültek elő Magyarországon. Közöttük volt a XIII. segesdi bronz keresztelőmedence, amelyet éppen tovább akartak csempészni nyugat felé. Noha annak idején az erdélyi elkövetők azt állították, hogy a páratlan értékű műtárgyat beolvasztották, a romániai rendőrségi leírás alapján itt azonosítani lehetett. Éppen ez a legfontosabb motiváció a munkánkban – mondja Viukán Béla alezredes –, hogy meg tudjuk találni, vissza tudjuk adni a tárgyakat a tulajdonosaiknak, hiszen a közös kulturális örökség részei, egy olyan örökségé, amelynek értéke pénzben kifejezhetetlen.
orbán viktor
Orbán Viktor: Adni jó!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!