A vízumkényszer egyenlő lenne a vasfüggönnyel

Határokon átívelő, sűrű és elszakíthatatlan szálak kötik össze a vajdasági és a dél-magyarországi családokat. Ritka az olyan família, amely ne tartaná számon másik országban élő rokonságát. Olykor a politika megpróbált magas falat emelni, de az élő kapcsolatokat nehezen tudta megrontani. Utoljára ilyen sötét történelmi korszak volt a balkáni háborúk ideje, amelynek hatása egy évtizeden keresztül erősen érződött, s máig is hat. Csak a Dél-Alföldre, és főleg Szegedre hét-nyolcezer menekült érkezett Jugoszláviából az utóbbi tíz év alatt a bevándorlási hivatal regionális igazgatóságának felmérése szerint. Ma már a menekült kifejezés is idejét múlta, mint ahogy Jugoszlávia sem létezik, új államalakulat, Szerbia–Montenegró vette át a helyét, és lett a kirepítő fészek. Akik onnan átjöttek, többségükben itt maradtak, az új helyzethez alkalmazkodva új életet kezdtek, új gondokkal telitűzdelve.

Félelem a bizonytalanságtól

Szabadkáról a szegedi nagynénjéhez küldték át 1993-ban Kovács Tamást, aki akkor tizenhat éves volt. Szülei attól féltek, ha fiuk hadköteles lesz, hősi halált halhat a boszniai fronton. A fiút gimnáziumba íratták, és amikorra érettségizett, már az egész család utánament és a Tisza partján lakott. Lakást béreltek, munkát is találtak, de a szabadkai ősi fészket a mai napig nem adták el. Tamás Budapesten elvégezte az egyetemet, informatikus lett, önálló vállalkozásával havi félmillió forintot keres. Munkatársai Kovács úrnak szólítják a fiatalembert, aki eldöntötte, Magyarországon szeretné leélni az életét.

– Nekem könnyen ment a beilleszkedés, itt végeztem az iskolákat, de szüleim vissza akarnak menni. Három éve tervezik a hazatelepedést, de valami mindig elvette a kedvüket. Főleg a félelem a bizonytalanságtól. Most attól tartanak – mert azt rebesgetik –, hogy a szerb hatóságok novembertől a vízumért kétszáz eurót is elkérnek. Ez hatalmas összeg, amikor az átlagfizetés otthon harminc–ötvenezer forintnak megfelelő dinár. Úgy látom, a bennszülött honfitársak nem értik, hogy a vajdasági magyarok miért szeretnék a kettős állampolgárságot megkapni. Nekik, nekünk a vízumkényszer egyenlő lenne a vasfüggönnyel. Újra átélnénk az ötvenes évek cirkuszait, amelyeket csak hallomásból ismerek – mondja indulatosan a fiatal mérnök.

A Szabadkát Szegeddel összekötő műút mellett a magyar oldalon még ma is láthatók azok a vasbeton bunkerek és lőállások, amelyek az ötvenes években Rákosi Mátyás uralkodása alatt készültek. A múlt rekvizitumai arra figyelmeztetnek, hogy ezen a közlekedési folyosón nem mindig lehetett zavartalanul jönni-menni. Ötven évvel ezelőtt, a hidegháborús hisztériában csak a madár repülhetett át szabadon. Jugoszláviából is csak akkor engedték be a kedves rokont, ha igazolni tudta, beteglátogatásra érkezik. Az ötvenes években egyirányú volt az út, kifelé szinte senki nem mehetett. A hatvanas években vezették be a kishatárforgalom intézményét, amikor évente háromszor lehetett utazni Jugoszláviába, de harminc-negyven kilométeres zónán túl tilos volt beljebb merészkedni. Később is korlátozták az utazásokat, hiszen a szomszédos ország Nyugatnak számított.

Kiszámíthatatlan sorsfordulók

Aztán 1990 után fordult a kocka. Innen szabadon lehetett menni, de odaát bekeményítettek. A balkáni háború alatt az átlépési engedélyért egyheti átlagfizetést kértek polgáraiktól a jugoszláv hatóságok. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az előző fél évszázad alatt sokszor ünnepnapnak számított, amikor a Szegeden élő testvér átölelhette a Szabadkán lakó öccsét. Érthető Tamás szüleinek bizonytalansága, hogy mennének is, maradnának is, mert jól tudják, Kelet-Európában a sorsfordulók kiszámíthatatlanok. Az idős emberek ezért még nyilatkozni sem mertek nekem, helyettük a fiuk mondta el kétségeiket.

– Jól emlékszem, amikor apám Szabadka főterén lábával dobbantott, s határozottan kijelentette: nekünk itt a hazánk, mert ez a mi szülőföldünk. Azért mondta, mert a templomban 1992-ben valakik kiragasztottak egy tacepaót, amelyen az állt: Magyarok, menjetek haza! Szüleim csak a kilencvenes évek második felében jöttek át, akkor úgy volt, csak rövid időre. Már hét éve itt élnek, és utánuk jött az egész rokonság is. A rokonok nagy része visszatért a Vajdaságba, telefonon állandóan azt kérdezik tőlem, mit tudok a kettős állampolgárság ügyéről, ami miatt már ők is tüntettek. Nyugtalanságukat megértem, sok keserűséget ittak a történelem poharából.

Hozzátartozói miatt Tamás állandó szorongásban él. Bár az ő sorsa rendeződött, befutott üzletember, de nem tudja magát túltenni azon a lehetőségen, hogy ismét beköszönhet a legrosszabb, ismét el lesznek zárva a kinti magyarok az itteniektől. Talán ez a bizonytalanság is magyarázható azzal, hogy a gazdasági kapcsolatok sem úgy fejlődtek, ahogy sokan szerették volna. Közéjük tartozik a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára, Horváth Lajos is, aki meglepő tényeket közöl. Csaknem ezerhatszáz gazdasági társaságot hoztak létre a megyében a Vajdaságból áttelepült magyarok, de csak tíz-tizenöt százalékuk működik. Miért ilyen kevés, azt senki nem tudja. Állítólag komoly tőkemozgás is együtt jár ezzel a vándorlással, de az erre vonatkozó adatokat a banktitok miatt sem tudtam megszerezni. Az áttelepültek többsége jómódú ember. Tito Jugoszláviája sokkal magasabb életszínvonalat biztosított polgárainak, mint Kádár János Magyarországa. Így kint könnyedén tudtak sokan tőkét, vagyont gyűjteni. Talán ezért sem fogadták rokonszenvvel az itteni magyarok a kinti testvéreiket. Kicsit irigykedtek rájuk, ami nem csapott ugyan át ellenszenvbe, inkább csak közömbösen figyelték a „jövevényeket”, akik mindjárt házat, lakást tudtak venni, s ha ambíciójuk volt, képesek voltak üzletet indítani. Az áttelepültek nem alkotnak külön kasztot, egy ideig nyomon lehetett követni, hogy ki mibe vágott bele, de az évek hosszú sora elmosta az eredetet. Csak közvetítők segítségével lehetett kideríteni, hogy Dénesné Erzsike, a sikeres üzletasszony tíz évvel ezelőtt Újvidékről költözött át Szegedre. A szegénység elől menekült.

Letelepedő vajdasági magyarok

A negyvenkét éves, csinos hölgy ma már egyedül él, mert férje továbbállt Németországba, ott próbál szerencsét. Dénesné az újvidéki egyetemen diplomázott, majd egy belgrádi külkereskedelmi cégnél üzletkötőként dolgozott. A balkáni háború kitöréséig 2500 német márkának megfelelő dinár volt a havi fizetése, ami akkoriban csaknem félmillió forintnak felelt meg. A harcok idején a jövedelme havi öt márkára csökkent! Ekkor összepakolt, és spórolt pénzéből, körülbelül tizenötmillió forintból céget alapított Szegeden. Átmentette azokat a gazdasági kapcsolatokat is, amelyeket Belgrádban kiépített. Most Horvátországgal és Boszniával kereskedik, főleg élelmiszert és vegyi cikkeket szállít oda. Jól keres, Újvidéken élő nyugdíjas szüleit innen tartja el, erről a mégis keserűséggel beszél.

– Mérnök édesapám és könyvelő édesanyám nyugdíja nem elég arra, hogy normális szinten éljenek. Szerbiában már mindent lehet kapni, de az ottani fizetésekhez képest minden drága. Ám ennél is aggasztóbb az az idegesség, amit a szülői házban tapasztalok, amikor otthon vagyok. Apámék attól tartanak, hogy hamarosan a drága vízumkényszer miatt el lesznek vágva tőlem és húgomtól, aki szintén Magyarországon él. Borzasztó, hogy Európa ezen szegletében valami miatt mindig görcsbe rándul az ember gyomra, mindig szorongani kell. Ebből a szempontból a helyzet Dél- és Kelet-Európában változatlan.

A BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Dél-alföldi Regionális Igazgatósága forgalmán már nyomát sem lehet felfedezni, hogy egykoron a Balkánon dúlt a háború. Ám ennek ellenére is azt a tájékoztatást kapom, hogy egyre több vajdasági magyar kéri a letelepedési engedélyt.