Alkony Banánköztársaságban

Szokatlan csend honolt az öltözőben… A máskor vaskos, férfias kiszólásokkal tarkított készülődés helyére a némaság telepedett. Mindenki érezte: ennyire komoly bevetésre még nem került sor eleddig…
– Meg lesz ez is…
– Túl leszünk rajta…
Úgy bátorították magukat a marconák, a martalócok, mint a gyerekek.
Lassan a helyére került minden. A fekete maszkok, a gégemikrofonok – és a sisakra szerelhető infralámpák kísérteties fényében furcsa mozdulatoknak lehetett tanúja a figyelmes szemlélő.
Mindenki magához vett még egy fegyvert, valamit, ami nem volt része a hivatalos felszerelésnek. Egyikük egy tőrkést szigetelőszalagozott fel a bokájára. Másikuk egy apró, de nagy tűzerejű pisztolyt rejtett az alsónadrágjába. A harmadik egy szamurájkardot tűzött a páncélsisak mellé, s volt, aki egy vállról indítható föld-föld rakétát szíjazott combjára, a kulacs fölé.
A parancsnok látta az apró szabálytalanságokat, de félrenézett, szemet hunyt. Tudta ő is, ez a harc pokoli lesz. S a jó parancsnok nemcsak szigorú, de megengedő is tud lenni – amikor kell. Amikor a rá bízott emberéletek jövője kétséges…
Ez a parancsnok jó parancsnok volt.
Valahol Spartacus, Maximus és Vorosilov marsall között volt fellelhető jellemének, képességeinek, tudásának, szigorának és lazaságának eredője. A gépjárműben aztán végképp teljes és félelmetes lett a csönd.
Csak a cigaretták parazsa izzott – s a sok férfitekintet. Haza gondolt most mindenki. Asszonyra, gyerekre, a vadgerlék búgására, Fannyra, a hűlő szilvalekvárra; a viaszkosvászon terítőkre, a kis horgolt csipketerítőre a tévé tetején, a fogfájós porcelánkutyusra meg a jó házi grenadírmarsra; feltolultak a kedves gyermekkori emlékek is: a cseresznyelopás, a vadkörtefára épített bunker, a titkos cigizések, első csókok, atyai pofonok… Ki tudja, lesz-e még mód és alkalom gondolni ilyesmikre ebben az életben…
– Gépjárműrőőőől!
Az emlékeket összetörte a rideg valóság.
Megérkeztek. Ilyenkor látszik, mit is ér a kiképzés. Az imént még töprengő, ernyedt tartású, álmodozó férfiak gyilkológépekké lettek.
Minden úgy történt, ahogy ezerszer, milliószor begyakorolták. Ám a gyakorlatokon puszta fantomokkal néztek farkasszemet, míg most a legfélelmetesebb, legádázabb, legaljasabb ellenség várta őket. Azok, akiknek már nem volt vesztenivalójuk, akik megmerítkeztek a legiszonyatosabb bűnben, akik nem ismertek sem istent, sem embert. Ott álltak a kommandósok a Földhivatal előtt…
– Kezdhetjük?
– Kezdhetjük…
A Bivaly becenevű törte be az ajtót egy kétfejű tűzoltófejszével. A szétrepülő szilánkok még földet sem értek, amikor a különítmény már be is hatolt a hasadékon. Bivaly letérdelt, és uzijával a levegőbe lőve üvöltötte: Mindenki a földre! A társak pedig egymást is biztosítva, egymásra is figyelve akcióba kezdtek. Mert tudták jól, figyelmeztetés nélkül is: az ilyesféle helyzetekben mit sem ér az egyéni ügyesség, a ravaszság, az erő: az alvilág legaljával szemben csak összefogva, hátat hátnak vetve lehet felvenni a harcot.
Pokoli küzdelem kezdődött.
Erzsike, a hivatali titkárnő, az egész bűnbanda feje azonnal bepisilt ijedtében, s utána nyomban elájult. Zuhantában térden ütötte Lincsest az orrával, aki azonban nem hátrált meg, hanem a szerencsére magával hozott föld-föld rakétát a nő tarkójához szorítva rátérdelt a mellére. Azonnal még vagy öten álltak rá az alélt testre, és már hurcolták is kifelé…
Erzsike úgy nézett ki éppen, mintha aktusa lett volna Bolgár Györggyel a lépcsőházban, valahol a harmadik emelet környékén.
Hentes, a rangidős kommandós a felszálló kormon és üszkön át látta, hogy Mancika, a bűnbanda másik nőtagja áll vele szemben. Mancika élesen, bántón sikított, és egy csésze langyos feketét lötytyintett Hentes csizmaszárára. A rangidős katona felszisszent kínjában, majd egyetlen ugrással Mancika torkán termett, és vadásztőrével nekilátott orjára bontani az asszonyt. Már fel is állította mindig magával hordott, összecsukható rénfáját, s Mancikát rá is kötözte éppen, jó szorosan, a bokáinál fogva, amikor egy kemény kéz nehezedett a vállára. Sittes állt mögötte, a legjobb barátja, testvére, harcostársa…
– A törvény, a Törvény – suttogta a rettenetes zajban is jól kivehetően Sittes. – Ne véts a törvény ellen! A törvény a mi becsületünk…
Hentes leengedte a kést… Nem volt ő különösebben művelt, olvasott, de a szíve aranyból volt. Aranyból volt a szíve, de a bűnt gyűlölte. Ölni tudott volna, amikor bűnt látott, bűnt érzett, s bizony számos félelmetes maffiózó, gyilkos, pederaszta és gyerekkereskedő állt már közel a halálhoz Hentes kezei között. De anynyira közel, mint Mancika, még nem állt senki sem. Igaz, annyit még nem is vétett az írott és íratlan törvények ellen senki, mint Mancika. De a törvény, a Törvény bizony szent volt Hentes előtt is…
Levágta Mancikát a rénfáról, majd csuklóját a bokájához bilincselve kivonszolta a rabszállítóba.
A köpcös kis hivatalnokot, aki szájtátva állt kitaposott cipőjében, négyen fékezték meg, amikor egy tulajdoni lapon alkalmazott biztonsági matricával megpróbálta arcon nyalni az egyik kommandóst. A másik, egy nyurga gengszter, aki már harminc esztendeje iktatta a változtatási kérelmeket, egy óvatlan pillanatban magához ragadta papírvágó kését, és megkísérelte elvágni csuklóján az ereket. – Inkább a halál, mint az akasztófa! – ordította vérbe borult tekintettel, de lekapcsolták őt is. A fenevad nem kerülheti el végzetét…
Félórányi ádáz küzdelemben leteperték, ártalmatlanná tették az egész bandát. Már csak Erzsike és Mancika nyöszörgött, de rájuk dobtak egy lópokrócot.
S végre megindult a jókedvű viccelődés, a jól ismert, vaskos tréfák is kiszaladtak a hősök száján.
Verejtékesek voltak, kormosak voltak, fáradtak voltak – de életben voltak… Túl a harcon, túl a veszélyen, túl a megpróbáltatásokon, túl mindenen…
Aztán ismét a csönd telepedett közéjük. Már Erzsike és Mancika sem nyöszörgött, ők fuldokoltak éppen, de szintúgy csöndben.
És előlopakodtak megint az emlékek.
A család, az asszony, a gyerek, Fanny és a hűlő szilvalekvár.
S persze a társakra is gondoltak ők, a többiekre, akik szerte az országban teszik a dolgukat, feltűnés nélkül, kötelességtudatból, hazaszeretetből. A társak… Csupa legendás hős valamennyi.
A nem megfelelő sebességgel kitérő autóst felpofozó kormányőr csodálatos alakja is ott lebegett akkor közöttük. Meg a sok bátor rendőré, akik egészen a határig kísérték Kulcsár Attilát, s nagyon vigyáztak, nehogy itthon maradjon valahogyan…
S jó volt tudni, hogy a Főnök, a Makulátlan, most is államközi szerződéseket ír alá éppen.
Jó volt tudni, hogy a Főnöknek, a Makulátlannak egy gonddal megint kevesebb. A földhivatali maffia iszonyatos réme gyökerestül lett kitépve a társadalom érzékeny testéből.
Alkonyodott Banánköztársaságban…