Amortizációs költségek

Alighanem tévúton jár a Fidesz, amikor azt firtatja, képes-e a Medgyessy-kormányzat morálisan még mélyebbre sülylyedni, vagy ez már a gödör alja. Téves a megközelítés, hibás a kérdésfeltevés. Azt feltételezi ugyanis, hogy e mögé a hatalomgyakorlás mögé háttérként a társadalom figyelő tekintete feszül, megannyi tágra nyitott szempár, amely elfogulatlanul, tisztán erkölcsi alapon kíván ítélkezni, dönteni élet és halál fölött; a kormányzással megbízott gárda cselekedetei pedig világos etikai talapzaton nyugszanak. A kritikusok talán magukból indulnak ki: aki például magára nézve elfogadja általános életelvként a tízparancsolatot, az mindig pontosan tudja, hol és mikor vétkezik. Akinek a számára viszont az egyetlen, kizárólagos morális alapvetés a pragmatizmus (azaz hogy az erkölcsösség és erkölcstelenség fogalmát időben és térben rugalmasan a mindenkori lehetőségekhez, politikai keretekhez igazítjuk), az bízvást kiiktathatja gondolkodásából és cselekedeteiből a lelkifurdalás, a megbánás és bocsánatkérés fogalmait is. Morális fejlődésének nincs iránya, nincs domborzata – értelemszerűen a gödörnek sincs alja.

A pragmatista erkölcs relativista, hiszen nem íratlan, konstans törvényekhez, hanem változó tényezőkhöz (közvélemény-kutatási mutatókhoz, a választói feledékenységhez, a birtokolt médiatúlsúlyhoz) igazodik. Nem tud megszégyenülni, csak kudarcot vallani; de nem tud megdicsőülni sem, legfeljebb ilyen-olyan sikereket elérni. Individuálisan mindig jelen volt ez a mentalitás a történelem folyamán, a modern demokráciák korában azonban az amorális kormányzás (amelyet titkolni illett, ezért botrányok során juthatott nyilvánosságra) közmegegyezés szerint a hatalomgyakorló jogosítványok megvonásával járt együtt. A hivatkozási alap mindig az erkölcs volt, s a politikai kármentés miatt a bukott politikus sokszor meg sem várta a formális eljárást, hanem önként lemondott hivataláról.

Medgyessy Péter kabinetjén azonban nem fog a botrány. A kormányt alkotó pártok már a kezdet kezdetén felmondták a több évszázados múltra visszatekintő morális konszenzust, melynek egyik íratlan alapszabálya, hogy a választóit szándékosan félrevezető választott politikus méltatlan a közbizalomra. Medgyessy tudatosan elhallgatta a diktatúra idején végzett szigorúan titkos tiszti tevékenységét, amely adat perdöntően befolyásolta volna az országgyűlési választások kimenetelét, s egy ilyen szándékos megtévesztés a demokrácia (ha úgy tetszik: a köztársaság) eszméjének lábbal tiprása. Sem az MSZP, sem az SZDSZ nem látott ebben problémát: a választási matematika jóvoltából a morálisan bukott miniszterelnök mögé állt. Ezzel persze maguk is az erkölcstelenség bélyegét sütötték magukra, de cinikusan mentegették magukat a pragmatikus önáltatással: e morális árulás folytán a nagyobbik rossztól (Orbán Viktortól mint ügyeletes sátántól) mentették meg az országot.

A következmények nélkül való politikai erkölcstelenség azonban nemcsak a parlamenti váltógazdálkodás alkotmányos rendjét hazudtolja meg, de a kormányzás gyakorlását is akadályozza. Maga Medgyessy időről időre elkeseredett kísérleteket tesz, hogy visszataláljon az ösvényre, amiről letért: beszédeiben visszatérően (freudi módon) foglalkozik a hazugság problémájával, köztársasági etikai tanácsot alapít, s bízik a magyar nép megbocsátásra hajló rövid emlékezetében, amellyel Ferenc József és Kádár János rossz belépőjét is megnemesítette. Újabban azonban saját suta prédikációit fordítják ellene: az erkölcsi amortizációt emlegető akolbéli ellenfelei, a nómenklatúra fogalmával operáló Szili Katalin mind-mind az ő eredendően gyenge pontját tapogatják. Medgyessy tényleg azt gondolta, hogy az ország úgy működik, mint egy bank – s most csodálkozva kell tapasztalnia, hogy a gazdasági és jogi szempontokon túl egyéb, irracionálisnak gondolt megfontolások is felmerülnek. Ma még nehezen hiszi, hogy ez a mellékesnek vélt tényező – a morál – előbb-utóbb felülírhatja az érdekek matematikáját, s idő előtti távozását okozhatja. A koalíció számára ez lehet az erkölcsi amortizáció „költsége”, amelyet minden jobb közgazdász belekalkulál a várható kiadásokba. Az erkölcs emlegetése szocialista (és Kuncze Gábor szájából immár szabad demokrata) körökben tehát akár a párton kívüli keresztapa beáldozását is eredményezheti, ha a balliberális többség ezen az áron elkerülheti a bizonytalan kimenetelű előre hozott választásokat.

Minderről persze aligha értekezhetnék most, ha Medgyessy máskülönben korrekten és eredményesen kormányozna. Az erkölcsre mérsékelten fogékony választói rétegek elnézték volna a múltját D–209-nek, ha egyébként Medgyessy Péter kormányfő makulátlan, s a korrupció árnyéka sem vetődik rá. De hát vetődik. S a pragmatikus választó is azt mondja: ha már tudta, hogy meg kell húznia magát, miért nem húzta meg? Miben bízott: hogy ez is belefér? Mindenki tudja, hogy az alulfinanszírozott többpártrendszer ismeretében a szocialisták nem tudtak volna ilyen piros dzsekis road show-t csinálni a kampány idején – de miért nem tüntették el profi bankár módjára legalább a nyomokat, ha már megcsapolták a közpénzeket? S ha már tisztára kellett mosni a pénzeket, miért a saját bankjukban tették? – spekulálnak a beavatatlanok.

Még az is lehet, hogy Medgyessy semmiről sem tudott – mégis ő issza meg a levét. Hasztalan próbált az erkölcs nélküliségbe érdekelvű morális parancsokat csempészni („hazudni nem szabad, mert nem érdemes”), ha pénzfelhajtó emberei túlbuzgók, vigyázatlanok, és a látszat is ellenük szól. Lehet, hogy a brókerügy és a pénzmosási ügy tisztán köztörvényes, amint állítják, de az érintett bankokban mégiscsak a mai kormányfő, valamint két pénzügyi csúcsvezetője volt a meghatározó ember az ügyletek idején – az egyikből még majdnem kancelláriaminiszter is lett. Nem igaz Lendvai Ildikó kijelentése sem, hogy közpénzt nem sikkasztottak el: több milliárd forint hiányzik. Minden idők legnagyobb hazai korrupciójának gyanúja vetül a kormány közeli körökre, s ez bántó kontrasztban van a gazdasági sikertelenséggel. Nincs az a kommunikáció, ami ezt tökéletesen ellensúlyozni tudná, ráadásul nem is zár hermetikusan a kormánysajtó: az egyik MSZP-párti lap például egyenesen úgy tudja, hogy Kulcsár Attila egymilliárdot kapott a hallgatásért.
Téved a Fidesz akkor is, amikor a Kiss Elemér esetében alkalmazott elveket („jogszerű, de nem erkölcsös”) kéri számon Medgyessyn. Ha a hatalmi rendszer egészét fenyegeti veszély, egy erkölcs nélküli balliberális vezető még hivatkozásszerűen sem támaszkodik az erkölcsre. Az ellenzéknek nem a kormányfő következetlenségével kellene foglalkoznia (az lejárt lemez), hanem azzal: képes-e politikai (és morális) alternatívát állítani? Elhiszi-e, hogy bármily botrány képes még megrendíteni a kormányt? Adott esetben, ha a bankügyek mégis maguk alá temetnék a baloldalt, és nem segítene sem a vezéráldozat, sem Újhelyi Istvánék Döbrögi-kommandója, képes-e a jobboldal egy szétzilált ország összenyalábolására? Megéri-e neki újabb kamikaze kormánynak lenni? S amennyiben igenlő a válasz, nem volna-e itt az ideje ezt az országépítő programot (amennyiben létezik) az emberek tudomására hozni?