Arafat újra útra kel?

Kiutasítás várhat a palesztin elnökre, ha Tel-Aviv végrehajtja legutóbbi, immár visszavonhatatlannak tűnő biztonsági bizottsági határozatát. Eszerint Jasszer Arafat a béke legfőbb akadálya, aki az izraeli–palesztin szembenállás része, így a megnyugvás vele együtt nem képzelhető el.
Ha a 73 éves Arafat újra vándorbotot fog kezébe, az út már meg fogja ismerni, hiszen legalább annyit tapodta lábával, mint ősatyja, Ábrahám. A Palesztin Felszabadítási Szervezet legendáriuma szerint ugyan Jeruzsálemben született, ám szinte biztosra lehet venni, hogy kairói származású palesztin a karizmatikus politikus. Mivel anyja korán meghalt, már négyéves korában a szent városba költözött, ám a zsidók beköltözése és Izrael állam megalapítása miatt a fegyveres harcot választotta, pontosabban fegyvereket csempészett Egyiptomból Palesztinába. Izrael állam kikiáltása után visszatért Egyiptomba a műszaki egyetemre, ahol a palesztin diákok szervezetének élére állt. A szuezi válság idején Kuvaitba ment dolgozni, s itt 1958-ban társaival megalapította a Fatah mozgalmat. Ez utóbbi szervezet egyébként Jordániában alakult meg, s korábban teljes mértékben lenézte a Fatah-féle fegyvereseket. Tizenhét évnyi külföldi tartózkodás után hazatért, ám nem telt nagy öröme az otthonában. Az akkor Jordánia által igazgatott nyugati part mindössze két évig maradt az arabok kezén, az 1967-es háborúban ugyanis katasztrofális vereséget szenvedtek Izraeltől. Egyiptom elveszítette a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet, Jordánia pedig az említett nyugati partot. A szimpatizánsok így özönleni kezdtek Arafat szárnyai alá, aki bármikor kész volt a harcra. Rövidesen Arafat lett a PFSZ vezetője, s Jordániából szervezte az ellenállást.
A jordán király azonban nem nézte jó szemmel Arafat tevékenységét, s 1969 „fekete szeptembere” során kiűzte a PFSZ-t országából. Libanonba menekült a csapat, ahol folytatta harcát Izrael ellen, nem válogatva az eszközökben. A csapatot Libanon sem szívelte különösebben, ám az végül erősebbnek bizonyult, mint a velejéig korrupt maronita keresztény vezetésű bejrúti kormány. 1975-ben eljött az összeomlás, s 15 éves polgárháború vette kezdetét. Arafat így itt sem tudott hosszú ideig maradni, hiszen 1982-ben feltűnt élete egyik legnagyobb ellensége a színen: Ariel Saron. Ő volt a libanoni izraeli invázió tábornoka, aki akkor kapta Buldózer becenevét kérlelhetetlensége miatt (s kapta „a libanoni mészáros” nevet a sabrai és szatilai menekülttáborok palesztin lakosainak kardélre hányása miatt). Buldózer abban az évben Bejrútig hatolt, ahol utat engedett a sarokba szorított Arafatnak, aki Tuniszig menekült. Itt izraeli bombázók próbálták megölni a palesztin vezetőt, ám nem jártak sikerrel. 1987-ben azután kitört az első palesztin felkelés, a PFSZ vezérkarának távollétében, ám lefolyása során megerősödött Arafat, akit megváltóként vártak haza a sokat szenvedett palesztinok. Egy évre rá Algírban őt választották a száműzött kormány élére, amely elvezetett az 1993-as oslói megállapodáshoz, az intifáda végéhez, s Arafat 1994-es hazatéréséhez. Huszonhét évet töltött egyhuzamban külföldön, s azóta kilenc év telt el. A koránt sem nyugalmas időszak után azonban valószínű, Arafat nem vállalkozna örömmel újabb vándorútra.