Az idő gyógyítja csak a koszovói sebeket?

Nem oldható meg a koszovói kérdés a nemzetközi közösség segítsége nélkül. Ez annyira igaz, hogy még Belgrádban is, Pristinában is belátják, s lépéseiket már ehhez a felismeréshez igazítják. Azt is kénytelenek beismerni, hogy egy szerb–albán párbeszéd – amely esetleg még valamiféle megállapodásokkal is végződne – sem vezetne tartós eredményre, ha azt nem hagyná jóvá az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

A nemzetközi közösség nélkülözhetetlenségének elfogadását akár segélykérésnek is felfoghatnánk. A hatalmak ugyanis az utóbbi időben nem foglalkoznak Koszovóval, a prioritások listáján jelenleg minden előbbre van. Iraktól Afganisztánon és a Közel-Keleten át Koreáig. Ha pedig a nemzetközi közösség – akár egy időre is – „kivonul” a koszovói rendezésből, akkor az ezzel keletkező politikai vákuumot a szélsőségesek töltik ki, akik nem is igénylik a nemzetközi közreműködést, sem a párbeszédet.

Nem csoda, hogy a feszültség a szerbiai déli végeken ismét fegyveres konfliktussal fenyeget. Mértékadó elemzések azonban az eszkalációt nem tartják reális veszélynek. A belgrádi politikai vezetők nyilatkozatai ugyancsak ezt erősítik meg. Borisz Tadics szerbia-montenegrói védelmi miniszter szerint a katonai rendezés csak azt „eredményezné”, hogy az ország ismét háborúba bocsátkozna az egész világgal. A tárgyalásos rendezést látják egyedüli lehetőségként. Ám a tárgyalás még nemzetközi segítséggel sem kecsegtet sikerrel.

Koszovó kérdésében roppant nehéz igazságot tenni. Nem véletlen, hogy a nemzetközi diplomácia is inkább az időt hívja segítségül a valamennyi fél számára elfogadható megoldás kialakításához. De van-e ilyen kompromisszum? Hozható-e olyan döntés, hogy a tartományt mindkét fél egészen magáénak érezze? Az álláspontok továbbra is nagyon távol állnak egymástól. Ha egy cseppet közeledtek is, azt az apró lépést Belgrád tette meg, s azt is inkább a retorika szintjén. Az albánság Koszovó függetlenségén kívül más megoldást nem lát. Ennek alternatívája szerintük – s ebben is egységesek – a fegyveres felszabadító harc. Évtizedeken át vállalt szenvedéssel mutatták meg eltökéltségüket. A szerbek viszont csak egyben nem ismernek kompromisszumot. Ez pedig, hogy Koszovó Szerbia része. Minden másról lehet beszélni. A legszélesebb körű autonómiáról is, már-már állami felhatalmazásokról. Csak határmódosításról nem. Ebből pedig csakis az következik, hogy hiába ülnének le Belgrád és Pristina képviselői a tárgyalóasztalhoz, csak részletkérdésekben tudnának megállapodni. Az igazi rendezéshez külső tekintély, a nemzetközi közösség hatalmi szava kelletik. Mert még ha kedvezőtlen is lesz a döntés valamelyik vagy mindkét fél számára, nem kell a politikai vezetésnek elvinni a balhét.

A világ feltehetően a lassú rendezés taktikáját lesz kénytelen választani. Egyelőre tehát az albánok nem számíthatnak a függetlenség diadalmas kihirdetésére, s a szerbek sem arra, hogy helyreállíthatják államuk szuverenitását a tartomány területén. Az idő múlása – Európa és az európaiság térhódítása – talán megkönnyíti majd Koszovó végleges státusának meghatározását. Talán. Ám akkorra talán ez a kérdés már nem lesz ilyen véresen fontos.